Kívül magyar, belül cigány – portrébeszélgetés Márkos Tamás fotóssal

Azt mondja, nem is a fotózás érdekli elsősorban. Sokkal inkább az, amit a fényképezőgép lehetővé tesz: hogy beszélgetések induljanak el, kapcsolódások szülessenek. Hogy be lehessen lépni egy másik világba, mások világába – amelyek elsőre zártnak, ismeretlennek, idegennek tűnhetnek. A fotózás számára egyszerre eszköz, híd, ürügy – olyan médium, amely segít jobban megérteni másokat, és közben saját magát is.

Márkos Tamás, a kolozsvári születésű és jelenleg Magyarországon élő, de amúgy örökmozgó fotós kezdetben furulyát, klarinétot oktatott egy budapesti zeneiskolában, majd huszonöt éven át autizmussal élő gyerekeknek tartott zenés fejlesztő foglalkozásokat Budapesten és Angliában. A fotózás negyvenéves korában találta meg, és akkor vált számára igazán jelentőssé, amikor rájött: „az alanyokkal együttműködő fotóesszék készítése sokban hasonlít a hangszeres improvizációhoz vagy a zenei interakcióhoz: egyre kifinomultabb szinteken segíti elő a ráhangolódást, impulzusokat ad és fogad, ezekből építkezve megadja a lehetőséget új, közös szövetek, világok teremtésére”.

Az első jelentősebb kapcsolódása a csíksomlyói roma közösséghez fűződik. Az elhíresült 2021-es tűzeset után ment Csíkszeredába, de nem távozott két nappal később, mint a többi újságíró. Maradt. Játszott a gyerekekkel, portrékat készített a családoknak, közös rajzprojektekbe kezdett, aztán meséltetni kezdte őket. A gyermekekkel rajzoltak, a történeteiket, környezeti zajokat vettek fel, képeket készítettek. Nem csupán dokumentált: együtt alkottak. Ebben a közös munkában nemcsak az ő bizalmuk mélyült el, hanem az ő roma közösségekkel kapcsolatos prekoncepciói is átértékelődtek.

Évekkel később, Magyarországon, egy másik közösségben ugyanazzal a nyitottsággal kísérte végig egy roma család mindennapjait. A nyírvasvári Kiútprogramban résztvevő családnál viszont már tudatosabban nyúlt az előtte lévő témához. Tervvel jött, felkészülten – de nem zárt forgatókönyvvel. A kamera itt is csak egy eszköz volt: arra szolgált, hogy az élet apró, visszatérő mozdulataiban, gesztusaiban, mondataiban megtalálja azt, amit ő tartalomnak hív. Azt a finom egyensúlyt, amikor a kép nem csak megmutat, hanem megszólal, megszólít és bevonz egy világba, amelynek különböző dimenzióit Márkos Tamás is leginkább akkor tudja érzékeltetni, ha multimédiás projektben gondolkodik: képhez szöveget, hangot, zenét kapcsol. Ilyen volt a csíksomlyói, majd a nyírvasvári történet is.

Az ebből született anyag – „Mintha mosolyognának” – elnyerte az Európa Tanács „Journalism of Excellence 2025” fotóriport díját. De a fotós azt mondja, ez nem csak az ő díja. Ez egy közös történet, közös munka eredménye. Egy családé, amely beengedte. A Pictorial fotós kollektíváé, amely szakmai támogatást nyújtott neki az anyag elkészítésében. És az ő belső útjáé, amely most újra elágazáshoz érkezett: maradni, menni, vagy visszatérni. De egy biztos: ha valami továbbviszi, az nem a siker, hanem az, hogy azt érzi, végre láthatják, hallhatják azokat is, akik addig láthatatlan, néma tömegként voltak jelen.

Most pedig azt keresi, hogyan lehetne még mélyebben visszamenni. Talán egy másik nyelvbe, talán a mágikus realizmusba. De az biztos, hogy továbbra is úgy szeretne fotózni, ahogy egy gyerek mesét rajzol: ösztönösen, kívülről magyarul, belülről cigányul.

Amikor már nem a hangra figyelsz, hanem a fényre

Már húszévesen tanítani kezdett, akkor még zenét, hiszen zenészszülők gyermekeként – édesapja Márkos Albert hegedűművész, édesanyja Adorján Zsuzsanna zongoraművész – génjeibe kódolódott a tehetség, hajlam. A tanítás természetes volt számára – sokkal inkább, mint a színpadi szereplés. Ezt az élményt nevezte később origónak.

„Az előadás-művészet soha nem okozott akkora örömet, mint a tanítás. Mindig úgy éreztem, hogy ez nálam erőfeszítés nélkül, zsigerből jön.”

A tanításban és a közösségi munkában hamarabb talált otthonra, mint az előadóművészetben. Ugyanígy volt ez a fotózással is. Nem önmagában a kép érdekelte, hanem az, ami mögötte rejtőzik: a kapcsolódás, a megismerés, a változás és a változtatás lehetősége.

Az első képeket akkor készítette, amikor Magyarország után Anglia felé vette az irányt, ahol egy buddhista közösségbe integrálódott. Önkéntes feladatokra lehetett jelentkezni – amik között volt ugyan vécétisztítás meg kondérok súrolása is, de a fotózás is az opciók között volt. Azt választotta. Részben, mert szimpatikusabbnak tűnt, részben, mert ráérzett, hogy a gép egyfajta társalgási engedély is lehet.

„Ha fényképezőgép van nálad, akkor konvencionálisan elfogadottabb az, hogy odamész egy idegenhez és szóba elegyedsz vele, mint gép nélkül. És én imádok emberekkel beszélgetni, közelebb kerülni hozzájuk, megismerni őket, az élethelyzetüket.”

Sokáig csak utcán, köztereken fotózott. Embereket, azok valós, vagy vélt kapcsolódását, vagy annak hiányát. A fotó nála akkor még elsősorban a megfigyelés gyakorlása volt: a különféle alanyok vagy elemek tetszetős, érdekes együttállására, rétegelésére, a színek összhangjára, a fény és árnyék hatásaira. Később kezdte megérteni, hogy az esemény- és riportfotózás már más: ott nem elég egy-egy jobb képet készíteni. Ott a jelenetekből értelmes sorozatot kell építeni. Olyat, amelynek belső íve van. Amely nemcsak megmutat, hanem összeáll egyfajta történetté.

„Egy esemény vagy egy adott helyzet dokumentálása kezdetben egyszerűnek tűnhet. De amikor nekifogsz, idővel rájössz, mennyi alkotóeleme van annak, hogy egy sorozat lényegivé, változatossá és koherenssé váljon. Mi az, amit kötelező megmutatni – és mennyi szabadságod van arra, hogy sajátosan, szubjektíven értelmezz és láttass egy-egy helyzetet?”

Gyakorolni kezdett. Úgy járt fényképezni, mint más edzőterembe. Azt gyakorolta, hogyan lehet megelőlegezni, megragadni egy-egy mozzanatot úgy, hogy számára minden a helyén legyen: az alanyok, a színek, a fények, a kompozíció, a keret, az arányok. És bizonyos értelemben mindez még csak a technikai rész.

„Amíg eljutsz odáig, hogy már nem csak a kép alkotóelemeire figyelsz, hanem a tartalomra; amikor már nemcsak a környezeted láttatod, hanem a belső világodon keresztül is fotózol – na, az egy hosszabb folyamat. Évente jó esetben egy-két olyan fotóm van, aminél úgy érzem, hogy tényleg minden összejött.”

Egyre jobban foglalkoztatta a kérdés: mi az, amit igazán mondani akar a képeivel, mitől lesznek azok személyesek, és hogyan léphet túl az egyes képek készítésén a képsorozatokban való gondolkodás felé? Ekkor találkozott azzal a hosszú távú tanfolyammal, amelyet Alex Webb és felesége, Rebecca Norris Webb vezetett. Úgy érezte, a két fotográfus eltérő vizuális világa – Rebecca lírai, csendesebb képei és Alex dinamikusabb, sokrétű utcafotói – mélyen rezonált saját belső kettősségével.

Másfél éven át dolgozott velük. A mentorainak köszönhetően ráérzett arra, hogy milyen az, ha a fotós ösztöneire hagyatkozva, spontán, intuitív módon közelít a témához.

„Rebecca szavaival élve: a képeid bölcsebbek nálad. Olyan dolgokat vetítenek előre, a lélek olyan bugyraiba engednek bepillantani, amelyek neked még nem tudatosak.”

Ez az időszak hozta el a másik áttörést is: amikor már nem csak kifelé, hanem befelé is kezdett fényképezni. Később úgy fogalmazott, hogy a külső világ csupán hordozóanyaga annak, ami a belsőben zajlik. A képek a lelki tartalmak tükreivé váltak – és ő egyre inkább arra figyelt, mit tükröznek vissza.

Az első személyes sorozata, Máshollét, ennek a belső folyamatnak az eredménye volt. Már gyerekként is kívülállónak érezte magát – a szorosabb és tágabb közösségében, az iskolában. Gyermekkora óta volt benne elvágyódás egy békésebb, élhetőbb, igazságosabb világba. Képein rendre olyan alakok tűntek fel, akik „nem ott voltak, ahol lenni akartak”.

Ennek a máshol létnek van egy másik, lelki dimenziója is, amit ő „mágikus realista élménynek” nevez. Ez egy elmozdulás a száraz mindennapokból egy képzelt, szürreális világba, ahol egy-egy mozzanat többet, mást jelent, mint aminek látszik. A valóság felülírható, átalakítható olyan képek segítségével, amelyek nyitottak, amiket szabadon, többféleképpen lehet értelmezni.

Családdá válni: Csíksomlyó története

A fotós 2021 januárjában érkezett először Csíksomlyóra, nem sokkal a tűzeset után. A cél az volt, hogy ne csak láttassanak valamit, hanem meg is hallgassák az érintetteket. Két napra készült, de végül hónapokra maradt.

Kezdetben idegennek tekintették. A felnőttek szkeptikusak voltak, zárkózottak – ahogy ő fogalmaz: „egy olyan szegregált közegben éltek, ahova az elmondásuk szerint csak akkor jöttek többségiek, amikor valamit akartak tőlük”.

De a gyerekek mások voltak. Ők hamar nyitottak. A játék, a figyelem, a bizalom gyorsabban működött, mint a szavak. A fotós velük kezdte: játszott, beszélgetett velük, olyan impulzusokat próbált pótolni, ami a fejlődésükből – a szakemberek szerint a hasonló közösségekben – gyakran kimarad: a mondókákat, a dúdolgatást, a ritmust, a körjátékokat.

„A tapasztalat, amit az autista gyerekekkel való foglalkozások során szereztem, segített. Mert ott is az a lényeg, hogy belépj a gyermek világába, elsősorban az ő igényeire, kezdeményezésére építs – és csak azután arra, amit te akarsz neki átadni.”

A felnőttek kezdetben zártabbak voltak. egy ideig csak visszafogottan beszéltek vele, inkább figyelték. A bizalom nem egyik napról a másikra született, hanem apró gesztusok egymásutánjából. A gyerekekhez könnyebben közeledett: a játék, az érdeklődés, a közös rajzolás megnyitott egy utat, amelyet a felnőttek lassan, de végül követtek. A fordulópont az volt, amikor felajánlotta: minden családról készít egy gondosan megvilágított portrét – nem riportképet, hanem olyan képet, amit ők is hazavihetnek és a falra tehetnek. És egyszer csak elkezdték családtagként kezelni.

„Fázisokban történt. Eleinte, amikor visszamentem, távolságtartók voltak. Aztán egyre nyitottabbá váltak. Egyre több mosoly, egyre több mondat. Egyszer csak már úgy hívtak be: Tamás bácsi, gyere, nézd meg ezt is!”

A szerepe is változott. Előbb csak fotós volt. Aztán már önkéntes. Aztán foglalkozásokat tartott a gyerekeknek. Néha becsatlakozott a Máltai Szeretetszolgálat és a Caritas munkájába is. Azt mondja, személyes szinten az egésznek a lényege már nem a képkészítés volt, hanem az együttlét. A kapcsolódás. Az, hogy már nem külsősként volt ott.

„Úgy éreztem, visszatértem önmagamhoz – ahhoz a kreatív, játékosan kísérletező, kapcsolódni tudó személyhez, aki régen is voltam, mielőtt a korábbi munkám az utóbbi időszakban már csak egy mókuskerék lett.”

De ez a kapcsolódás nem a semmiből jött. A kolozsvári Bolyai utca 9. szám alatt nőtt fel, zenész szülők gyerekeként. Nemcsak írók, zenészek, színészek jártak hozzájuk, hanem a fél Kolozsvár megfordult a házban, ahol mindig nyitott ajtók voltak. A művészek mellett cigány mesteremberek és kereskedők is betértek. Volt közöttük olyan, aki kezdetben csencselni jött, aztán barátként tért vissza.

„Ezt az elfogadást láttam a szüleimtől, így nekem ez vált természetessé. Nálunk nem volt különbség cigány és nem cigány között. Ugyanúgy ültek le a konyhában egy kávéra.”

Amikor Csíksomlyóra került, sok minden ismerősnek tűnt. Nem konkrét emlékek formájában, inkább érzések, benyomások szintjén. A hangok, az emberek közvetlensége, a mozdulatok nyitottsága valahogy belülről hatottak. Később azt mondta: olyan volt, mintha régen elültetett emlékek mozdultak volna meg benne. Talán ez a fajta bizalmi alapállás tette lehetővé, hogy ne kívülről közelítsen, hanem fokozatosan részévé váljon annak, amit látott és ezt a közösség is érezte – különösen a gyerekek.

Nemcsak fotózta őket, hanem együtt dolgoztak „storytelling” projekteken. Rajzoltak, festettek, történeteket meséltek, zenét választottak. A képek mellé mondatok jöttek, a mondatok mellé álomképek. És ezekből multimédiás anyagok születtek. Nem róluk, hanem velük. A hanganyagokat is együtt rögzítették. Történetek, zajok, környezeti hangok, gyerekrajzok, zene. Nem cigányzene – fado. Portugál melankólia, amit a gyerekek választottak, mert ráéreztek, hogy ugyanazt mondja, amit ők is mondani akarnak. Egy másik világ nyelvén, de az ő fájdalmukkal.

„Rájöttem, hogy a gyerekek ösztönösen sokkal jobban érzik a színeket, mint sokan mi, felnőttek. És hogy egy idő után én csak rontani tudok rajtuk. Ezért aztán egyre kevesebbet instruáltam – csak koordináltam és figyeltem, hagytam, hogy csinálják.”

Később visszament, amikor már több riport is megjelent róluk. A gyerekek emlékeztek rá. Volt, aki azt mondta: ’Nem tudok olvasni, de megmutatták nekem a képeket.’ Mások elmesélték, hogy felolvasták nekik a szöveget. Ezek a visszajelzések számára azt jelentették: amit ott együtt csináltak, az nem maradt meg belső történetnek. Ekkor döntött arról, hogy lesz folytatás.

Riport vagy tükör? Udvarhelyen

A Tűzpróba után már nem csak dokumentálni akart, hanem valamit visszaadni is. A csíksomlyói roma közösséghez hónapokon át vissza-visszatért. Volt, hogy csak pár napra, volt, hogy hetekre. De nem csak a riport kedvéért ment, hanem a közösség miatt is.

„Egy idő után már nem a dokumentáció vitt vissza. Hanem a közösség, a történeteik. A közös alkotás öröme.”

Az UH-val közösen indított projekt már eleve másról szólt. Nem egyetlen riport készült, hanem egy egész sorozat. Hétről hétre – vagy inkább kéthetente – új cikkek, új portrék, új hangok jelentek meg. A sorozatot kísérő interjúkban a város lakóit kérdezték a roma többséggel való együttélésről, miközben a másik oldalon a közösség belső történetei bontakoztak ki.

„Ez olyan volt, mint egy kirakós. Egy puzzle. Sok oldalról, sok hangon, de mind ugyanarról: hogy kik ők, hol tartanak, és mi az, amit mi nem tudunk róluk.”

A cél az volt, hogy ne kívülről írják meg a történetet. Hogy ne statisztikák, diagnózisok, hiánylisták alapján szólaljon meg a közösség. Hanem saját hangon, belülről. A fotós ebben nem irányítóként volt jelen, hanem közvetítőként. Megkérdezte őket: mit szeretnének megmutatni magukból? Mi az, amit fontosnak tartanak?

Az udvarhelyi anyag során a fotós nemcsak képeket készített, hanem szerepeket is váltott. Néha műhelyvezető volt, aki a gyerekeket fotózni tanította. Színes lámpákat vitt, hogy a gyerekek kedvenc színeikkel megvilágítva fotózzák egymást. De legtöbbször csak figyelt. Kísért. Beszélgetéseket kezdeményezett, és néha csak egy-egy mondatot kért újra elmondani – úgy, hogy az másoknak is érthető legyen.

A sorozat darabjait most sem riportként említi. Inkább úgy, mint egy közös munkafolyamat állomásait. Multimédiás történetmesélések, ahol a gyerekek nemcsak alanyai, hanem alkotói is a tartalomnak. Rajzoltak, választottak zenét, meséltek – néha spontán módon, néha irányítottan.

A projekt során több mint harminc riport készült. Szisztematikusan építettek fel egy sokszereplős párbeszédet: megszólaltak iskolaigazgatók, civil szervezetek képviselői, pszichológusok, szociológusok – és legfőképp a közösség tagjai. Gyerekek, szülők, nagyszülők. A cél nem csupán az volt, hogy láthatóvá tegyenek egy közösséget, hanem hogy az önreprezentáción keresztül megérthetővé váljanak azok a történetek, amelyekről ritkán kérdez bárki.

A fotós szerint az ilyen folyamatok eredményei nem számszerűsíthetők, de van egyfajta tapasztalati mércéjük: az, ahogyan a viszonyulás változik. Emlékszik pillanatokra, amikor egy-egy család másként kezdett rá tekinteni – nem mint egy kívülállóra, hanem mint olyasvalakire, aki már több, mint látogató. Egyik család például felajánlotta, hogy ha akar, beköltözhet az épülő házukba. Nem szimbolikus gesztusként, hanem komolyan gondolták. Ő pedig ezt nem a vendégszeretet megnyilvánulásának tekintette, hanem a kapcsolat új szintjének: egyfajta bizalmi határátlépésnek, amelyben a szerepek már meghaladták a szakmai kereteket.

Amikor a hang átmegy

A „Mintha mosolyognának” című anyag egy szabolcsi faluban, Nyírvasváriban készült. Tamás a Pictorial Collective mentorprogramjának résztvevőjeként azért utazott le, hogy dokumentálja egy olyan család mindennapjait, amelyik a Kiútprogram mezőgazdasági vállalkozása keretében uborkatermesztéssel foglalkozik. Nem uborkát ment fényképezni, hanem emberi történeteket keresett.

„A mentorprogram vezetői azt tanácsolták, hogy az uborkatermesztést csak ürügyként, vagy lehetőségként használjuk arra, hogy közelebb kerüljünk a kiválasztott családhoz. Onnantól tudtam, hogy hazaértem, mert nekem ebben már volt tapasztalatom.”

Más volt, mint Somlyó. Ott hónapok kellettek a bizalom kiépítéséhez – itt két nap. A család már tudta, hogy jön. Tudta, mit fog csinálni. És beengedte. Reggeliztek, ebédeltek, vacsoráztak együtt. Családtagként bántak vele, annyira megszokták jelenlétét, hogy szinte észre sem vették, hogy ott van. Eltűnt a fotós, maradt az ember, aki elől nem kell rejtegetni semmit.

A képeket háromféleképp készítette: volt, amikor csendben figyelt, elkapott pillanatokat, életképeket keresve; volt, amikor megkérdezte, mit szeretnének megmutatni az életükből, a mindennapjaikból; és volt, amikor a család kérte, hogy állítsa be őket egy családi portréra. Mindhárom típus bekerült a sorozatba. Mert ez nem róla szólt. Hanem róluk.

„Engem nem a lepattantság érdekelt, nem a szegénység, és nem is a megszépített kép. Hanem elsősorban az, amit ők szeretnének láttatni magukról.”

A végeredmény egy több rétegű, filmszerű videó lett, amit Márkos Tamás az utolsó pillanatban küldött be az Európa Tanács „Journalism of Excellence” nevű pályázatára. Nem is gondolta, hogy nyerhet. Korábban voltak pályázatok, ahol több esélyt érzett a díjazásra – ott nem jött össze. A fotóversenyek szeszélyesek. De ez most nagyon bejött: a Mintha mosolyognának megkapta Journalism of Excellence fotóriport kategória díját, Strasbourgba hívták, ott vette át a kitüntetést.

„Ez nem csak az én díjam. Egy csapatmunka eredménye, és mindenkinek része van abban, hogy eljutottunk eddig a díjig. A családnak, akik beengedtek. A Kiútprogram szervezőinek, a Pictorial kollektívának. És persze a Transtelexnek (akkoriban még Transindex) amelynek köszönhetően kapcsolatba kerülhettem a somlyói közösséggel – illetve az Udvarhelyi Hírportálnak, akikkel közösen készítettük a riportsorozatot a somlyói közösség tagjaival és az őket segítő, támogató szakemberekkel.”

Azt mondja, jó érzés a díj, de nem ez motiválja elsősorban. Inkább az, hogy ez a történet – amely addig csak egy szabolcsi faluban élt – most messzebbre is eljut. Talán mások is látják. Talán más családok is érzik majd, hogy érdemes elmondani, ami eddig kimondatlan maradt.

És most, amikor a saját élete is új irányba fordul – a lánya Írországban él, unokája született –, elérkezett egy választáshoz. Maradni vagy menni. Visszatérni vagy elindulni. De úgy érzi, ha valami megtartja, az nem egy pályázat lesz, hanem az a hang, amit tovább lehet vinni.

A tervei már körvonalazódnak: a dokumentálás következő szakaszában egy mágikus realista irányba mozdulna. Nem a száraz realitást akarja megörökíteni, hanem azt a belső világot, amit a gyerekek képzelete hordoz. Ahol a portrék megrendezettek lesznek, de a fantázia diktálja őket. Ahol a cigány történetek és az álomképek együtt formálnak új képi világot. És ahol a fotó nem csak dokumentum, hanem egyetlen képbe sűrített szimbolikus világértelmezés is.

„A budapesti Capa centrum egyik kurátora javasolta, hogy mozduljak el a valóságtól, dolgozzak úgy, mint a mágikus realizmus szerzői – a Száz év magány jutott eszébe. Nekem pedig Madalina.”

Madalina, a tízéves somlyói kislány, aki egyszer így szólt hozzá:


„Tamás bácsi, maga magyar vagy cigány?”


Márkos Tamás visszakérdezett: Szerinted?


A kislány mosolyogva válaszolt:


„Szerintem kívül magyar. De belül cigány.”