Sugárvilág

Ma a könyv és a szerzői jogok világnapja van, úgyhogy tegnap éppen jókor bukkantam rá egy Németh Gábor-idézetre. „…az irodalmat körülveszik olyan diskurzusok is, amelyek kiemelve tetszés vagy nem tetszés szerinti elemeket, a szöveget reprezentációs és politikai értelmezések demonstrációs eszközévé züllesztik, redukálják, gyakorlatilag instrumentalizálják. Én annyiban vagyok konzervatív, hogy minden elsöprő kortárs diskurzus ellenére úgy vélem, a szöveg teljességét nem lehet feláldozni semmilyen célnak. Nem lehet ezek szerint súlyozni. Továbbra is azt gondolom, hogy az irodalomról való beszéd ugyan republikánus eszmecsere tere; én azonban royalista volnék, az esztétikait, a nyelvit változatlanul kitüntetett előnyben részesítem. Elfogadom azt is, hogy az irodalmi művek, amennyiben narratívák, világértelmezéseket is kínálnak, olvasataiknak olykor lehet politikai jelentőségük. Tekintélyesek lesznek bizonyos szerzők a társadalmi nyilvánosságban, ha írnak valamit, velük kapcsolatban felmerül a politikai felelősség kérdése. Viszont az Erdély-féle Marly-tézisek ugyanarról beszél, mint Ottlik a regényről szóló bécsi előadásában: a regény nem mondani akar valamit, hanem lenni akar valami. A jó irodalmi mű Gödel nem-teljességi tételére vagy azokra a japán kertekre emlékeztet, ahol a sziklák között járkálva nem találsz egy olyan nézőpontot, ahonnan valamennyi látszik, egyet mindig kitakar legalább egy másik. Az olvasatok soha nem tudják rekonstruálni a szöveg totalitását.”

Valahogy így nőttem fel én is, ezért figyelem egyre rémültebben a mindenféle izmusokat, amelyek innen vagy amonnan hüvelyezik ki a művek „mondanivalóját”, és gyakran nem is csak „hüvelyezik”, hanem egyenesen pécézik.

Gyermekkoromban minden a „kizsákmányolók” ellen szólt: a dédszüleim is azok voltak, két busz fölött trónoltak a családi vállalkozásukban, úgy tették tönkre a kizsákmányoltak életét, s ezért kellett elveszteniük a házukat. Ettől még nem szerettem bele a kizsákmányolókba, és nem értem az etnikai olvasatokat sem, legyenek bármily indokoltak. Illetve a mögöttesüket nem értem. Hogy lehet azt hinni, hogy a szépség szól valamiről, hovatovább kizárólag arról szól, és nem is lehet jó, ha nem arról?

Miről „szól” Charlotte Gainsbourg, John Malkovich, a Végtelen oszlop vagy a Kék rapszódia? Szólhatnak sok mindenről, de a szépség magában hordozza „szólnivalóját”. Az irodalom is ilyen: az író szándéka mit sem számít, a tehetsége pedig túlnő rajta, ha van neki.

A számonkérő olvasatokról mindig Jászai Mari jut eszembe, aki az antialkoholista liga estjén adta elő Az ős Kaján-t. Mit érthetett ez a nagy színésznő ebből az óriási versből?! Hogy „az alkohol nyomorba dönt”?! De hát ezt elmondhatta volna a szomszédasszony kútfejéből is, minek ehhez Ady Endre?!

A könyvek, amíg vannak, bármilyen formában, azért vannak, hogy újraolvassuk őket, hiszen az Édes Anna is szólhat az elnyomottak sanyarú sorsáról, a gazdagok kopár magányáról, a férfiak léhaságáról, Kun Béla meneküléséről – és szólhat „egyszerűen” arról, hogy egy hihetetlenül gazdag szöveg zenéje hogyan visz be abba a valamibe, amiből nem szabadulhatunk. Minden regényben felépül egy világ, és már nemcsak arra figyelsz például, hogy Napóleon milyen aljas gazdisznó, hanem arra is, ahogy ez a világ épül.

A könyv világnapján gondoljunk arra, hogy ez a nap mindenfelé sugárzik.