Benne élünk már Szilágyi Júlia örökségében

Nehéz most megszólalni, mert nehéz elképzelni ezt a várost, ezt a közösséget Szilágyi Júlia nélkül. De ha egyetlen szóval kellene jellemeznem őt, azt mondanám: szabadság. Egész életével annak állított példát, hogyan lehet következetesen, a háromszoros kisebbségi létben – zsidóként, magyarként és nőként, egyedülálló anyaként a belső szabadságot és emberi tartást megőrizve élni. Nem tudok nem arra gondolni, hogy a világ éppen egy olyan sötétség felé menetelt, amikor ő megszületett, mint amilyen felé most tartunk. 1936 az az év volt, amikor Berlinben fellobbant az olimpiai láng, Horthy találkozott Hitlerrel, a Szovjetunióban javában zajlottak az első koncepciós perek, Spanyolországban kitört a polgárháború és meggyilkolták Federico García Lorcát, Budapesten Radnóti megírta a Járkálj csak, halálraítélt című versét, Kolozsváron pedig megszületett Szilágyi Júlia.

Hét év múlva megkezdődött az erdélyi zsidók deportálása. De Julika már előtte megtapasztalta, hogy osztálytársai megverik, mert a tanító néni vele szavaltatta el Petőfi Nemzeti dalát március 15-én. Azt is, hogy egy szomszéd rászól: „Zsidó létedre mit keresel a buszon?” 1944 májusában éjnek idején szökött át édesanyjával a Feleki tetőn húzódó magyar-román határon, hogy elkerülje a deportálást.

A kérdés, amely egész életében elkísérte az volt, hogy miért történt mindez? Nem a bosszúvágy hajtotta, hanem a megértés igénye. Tudta, hogy az emlékezet a legnagyobb fegyver a felejtéssel és a történelemhamisítással szemben. „Aki fel akar számolni egy kultúrát, másban vagy önmagában – az emlékeket kell kiirtania” – írta. Álmatlan könyvében azoknak a családtagoknak állít emléket, akik közül sokan füstté váltak Auschwitzban. „Azt akarom, hogy halottaim túléljenek”- írta memoárkötetében, amelynek annyira várt folytatására már nem futotta alkotóerejéből, bár a Látóban fel-feltűntek a remekbeszabott mondataival megírt elképesztő történetei a diktatúra hétköznapjairól.

Életében sokszor választhatott volna könnyebb utat. Maradhatott volna csendben. Elfogadhatta volna, hogy az elnyomás természetes állapot. De ő mindig a szabadságot választotta, mert számára az természetes, belülről fakadó attitűd volt. Ezért mondott nemet például arra, hogy a Dolgozó Nő lapjain a pártdogmák külpolitikai szócsöve legyen – ezt is megírta részletesen –, és ezért maradt az irodalom köztársaságában, ahol nem ideológiákat, hanem műveket és gondolatokat elemezhetett. Antal Árpád professzor mondta neki egykor, ő pedig hűségesen továbbadta tanítványainak: „Az ember életében eljön a pillanat, amikor döntenie kell: a hatalom oldalára áll vagy az emberekére.” Számára ez a kérdés soha nem volt dilemma.

A külföldi utazások letiltásának idején a Brassai utcai lakásból indult világjáró utakra. Otthonát akkorára tudta tágítani, hogy belefért szinte minden. Magabiztosan nyúlt ilyenkor háta mögé a polcra, legtöbbet olvasott könyvei mindig ott voltak keze ügyében. „A legkeresettebb könyvek éppen azok, amelyek legnyugtalanítóbb tartalmakat közvetítik az olvasónak, aki nem annyira kikapcsolódni kíván a valóságból, hanem bekapcsolódni minden olyan ügybe, amelyet a magáénak érez; amely múltját idézi fel, jelenét magyarázza, jövőjét fürkészi.” – írta.

Sosem hősködött, de amikor erkölcsi döntést kellett hozni, nem habozott. Egy aláírásgyűjtés idején, amikor a tiltakozása miatt retorziók fenyegették, édesanyja aggódva kérdezte: „Nem gondoltál arra, hogy neked gyereked is van, akiért felelsz?” Julika azt mondta: „Éppen azért írtam alá, mert gyerekem van. Hogy amikor megkérdezi: Te mit tettél a diktatúra ellen, a szemébe tudjak nézni.”

Tudta, hogy a szabadságért nap mint nap meg kell küzdeni, a maga filigrán alkatával, egyedülálló anyaként tudott pragmatikus tanácsot adni azoknak, akik hozzá hasonlóan a szekuritáté megfigyelése alatt álltak. TGM mesélte, hogy amikor 1974-ben a szekusok kihallgatásokra hurcolták, Juli nem pánikkal vagy pátosszal reagált, hanem azt tanácsolta neki: „Táplálkozz rendesen, igyál forró italokat, öltözz melegen. Nem szabad legyöngülten menni a rendőrhatóság elé.”

Egyetemistaként ismertem meg, lenyűgözött műveltsége, természetessége. Kiváló beszélgetőtárs volt, egyike azoknak, akik igazán tudtak figyelni. Nemcsak tanított, hanem tanult is minden találkozásból, és ez tartotta meg örök fiatalnak. „Máshol elérhetetlen kincseket osztogatott két kézzel, bőségesen. A nagylelkűséget, nyitottságot, figyelmet, amivel akkor felém fordult, nem tudom elfelejteni” – írta róla volt tanítványa, Mihály Emőke. De nem ismerek embert, akit ne érintett volna meg melegszívűsége.

Balla Zsófia szerint „Kolozsvár egyik köve ő”, és valóban: a város szellemi falainak egyik alappillére volt. Egy olyan világot épített maga köré, amelyben az irodalom, a gondolkodás és a szabadság volt az otthon. Mi pedig szerencsések vagyunk, mert benne élünk már ebben az örökségben, amely most már ránk lett bízva. Ahogy akkor, születése idején, most is felhők tornyosulnak fölöttünk – mintha a történelem nem tanult volna semmit önmagából. Ezért hatványozottan fontos, hogy azt a szellemi és erkölcsi tartást, a Szilágyi Júlia-i örökséget továbbadjuk mi is.

Julika, köszönjük, hogy velünk voltál, hogy megtanítottál figyelni, kérdezni, gondolkodni. Nyugodj békében – és ahogy mindig is éltél: szabadon.