Markó Béla: Egy vers születésnapja

Milyen különös ötlet, gondoltam magamban, amikor a kilencvenes években először ünnepeltük január 22-én a magyar kultúra napját. Egyetlen vers születésnapján az egész magyar kultúrát? Persze nem akármilyen versről van szó, hanem kétségkívül költészetünk egyik remekművéről. Amelyet megírásakor, 1823-ban Hymnusnak nevezett a szerző, Kölcsey Ferenc is, hogy aztán valóban nemzeti himnuszunkká legyen később. Ettől kezdve viszont már nemcsak vers, nem is csupán Erkel Ferenc zenéje, hanem egy nemzet szolidaritásának szimbóluma is. Sőt, közben még egyházi ének is lett, bekerült a református zsoltároskönyvbe.

Vers, himnusz, zsoltár? Igen. Ráadásul még krónika is. Zseniális összefoglalása mindannak, amit történelmünkről gondolnunk kellene.

Győzelmek, vereségek, erények, bűnök, akárcsak minden nemzet életében. Furcsa éppen ezt választani himnuszként. Annyira furcsa, hogy már telitalálat. Mint ahogy telitalálat lehetne a magyar kultúra napjának kiválasztása is. Ha tényleg értenénk, hogy úgymond mit üzen ma is ez a vers. Számomra mindenképpen azt, hogy így kellene politikát csinálni a kultúrából és fordítva, kultúrát a politikából. Hogy mindenkié lehessen ennek a himnusznak minden sora. Az is, ami a büszkeségről szól. Meg ami a kudarcról. Az önsorsrontásról, ahogy mondani szoktuk.

Az első strófáját nyilván mindenki ismeri a himnusznak, legtöbben idézni is tudnák. A költő helyesírásával: „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel, / Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel, / Bal sors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt, / Megbünhödte már e nép / A múltat s jövendőt.” Csakhogy mind a nyolc strófát, mind a hatvannégy sort könyv nélkül kellene tudnunk. Azokat a sorokat is, amelyek sok más remekművel együtt bizonyítják, hogy akik ezt a január 22-én ünnepelt kultúrát létrehozták, Kölcseytől Petőfi Sándorig vagy Ady Endréig, Erkel Ferenctől Kodály Zoltánig vagy Bartók Béláig, nagyon is pontosan tudták, mi a nemzet: lelkesedés, összefogás, remény, bűnhődés, változás. Néha esély, néha csalódás, néha beteljesülés. És mi a kultúra? Hát például az a sajátos képessége egy költőnek, zenésznek, festőnek, színésznek, hogy egyetlen műbe belesűrítse mindazt, ami egy nemzetet összetarthat.

Vannak melléknevek, amelyeket nem szabadna fokozni. Ne legyen olyan, hogy nemzetibb vagy legnemzetibb. Csak annyi, hogy nemzeti. Olyan se legyen, hogy magyarabb vagy legmagyarabb. Elég annyi, hogy magyar. Mint ahogy a himnusz is csak himnusz. A szeretet is csak szeretet.

Egy-két mondat erejéig hadd beszéljek most egy másik himnuszról. A románról. Sőt, ezúttal nem is magáról a himnuszról, hanem a tiszteletadásról. A most éppen távozófélben levő, azt is mondhatnám, vonakodva távozó román államfő, aki egyébként köztudottan német nemzetiségű, tízéves regnálása elején azzal próbálta érzékeltetni hazafiságát, hogy nemcsak vigyázzba állt a himnusz hallatán, hanem a szívére is tette a kezét, ami addig a románoknál nem volt szokás. Mint ahogy nálunk sem. Himnuszabb így a himnusz, románabb így a román, valami ilyesmit sugallt ez a hivalkodó gesztus. Látszott, hogy ettől zavarba jöttek sokan, egyesek szintén a szívükre tették a kezüket, mások nem.

A mi magyar ünnepeinken is látni ilyesmit olykor.

Volt egy idő, amikor például kiderült, hogy magyarabb az a magyar, aki kokárdát visel éjjel-nappal. Talán még a pizsamáján is.

Sokféle verseny van. De magyarság-verseny nincsen. Vagy nem kellene lennie. Kölcsey Ferenc tudott valamit: „Hányszor támadt tennfiad / Szép hazám kebledre, S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre? // Bújt az üldözött s felé / Kard nyúl barlangjában, / Szerte nézett s nem lelé / Honját a hazában.”

Nem tudom, kell-e a kultúrát ünnepelni. A kultúra végül is mi vagyunk. A jobbik énünk. Nem egyetlenegy, hanem háromszázhatvanöt – szökőévben háromszázhatvanhat – napra van szüksége a kultúrának. De ha már van erre a célra külön egy napunk, arra kellene használni, hogy beszéljünk mindazokról, akik a kultúrát megteremtik. Írókról, művészekről. Azokról a többé-kevésbé névtelenekről is, akik a kulturális intézményeket működtetik. Kis pénzből, sok energiával, nagy áldozattal. Van-e vajon olyan ország Európának ebben a részében, ahol nem a művelődési minisztériumnak a legkisebb a költségvetése? És ennek ellenére, van-e olyan nép, amely nem a kultúrájában él tovább?

Rendben van, ünnepeljünk, de beszéljünk közben a hatalmi érdekek szerint megítélt pályázatokról vagy díjakról is. Meg arról, hogy oda jutottunk, vannak jelentős magyarországi folyóiratok, amelyek máris adományokból tartják fenn magukat, mert valamiért nem tetszenek az állami pénzosztóknak.

Máig naiv vagyok minden bizonnyal, hiszen ilyenkor újra meg újra elismétlem, hogy aki a pénzt osztja, ne szóljon bele, mit ír az író, mit fest a festő, mit rendez a rendező. Mivel az a pénz nem az éppen hatalmon levők pénze, hanem az adófizetőké Romániában is, Magyarországon is. Ők talán beleszólhatnának. De csakis ők.

Summa summarum: ha máskor nem, január 22-én nem ártana végigolvasnunk Kölcsey Ferenc Hymnusát. Nem feltétlenül vigyázzállásban. Nem szívünkre tett kézzel. Inkább azon töprengve, hogy miért nem vagyunk képesek tanulni ebből a nagyszerű költeményből, amely valószínűleg a legtöbbször hangzott el magyarul az elmúlt két évszázadban.