Emlékeimben Marton Lili

Ladó Ágota cikkében jogos kérdéseket vetett fel Marton Lili életével és hagyatékával kapcsolatban: hová tűnt az írói öröksége, mi történt az emlékezetével, és hogyan maradt ki a köztudatból ez a különleges életmű? Személyes emlékeimet felidézve próbálok válaszolni ezekre a kérdésekre, hogy hozzátegyek valamit ahhoz a mozaikhoz, amely talán egyszer majd újra láthatóvá teszi Marton Lili emberi és irodalmi világát. Ez a cikk egyszerre visszatekintés és felhívás arra, hogy ami még megmenthető, azt közösen mentsük meg.

Kisgyerekkorom meghatározó élményei közé tartoznak a Marton Lili írónővel való találkozásaim. A szüleim jó barátságban voltak Lili nénivel, s egy közös borbereki nyaralás után – ez olyan 1957-ben lehetett – engem is „befogadott”, tulajdonképen az édesanyjával együtt befogadtak, a csupa jószándékkal és emberi melegséggel kibélelt, sajátosan „martonlilis” világukba. Ők a Vörösmarty (ma Brassó) utca tetején laktak, közel a Három Püspök (majd Engels, ma Agâbiceanu) térhez, egy villa manzárdlakásában, ugyancsak szerény körülmények között. (Az épület ma is áll.)

Az ötvenes évek végén az én óvodám is, ahova jártam, a közelben volt. Időnként előfordult, hogy Lili néni, előzetesen telefonon értesítve a szüleimet, értem jött délben az óvodába, majd elvitt magukhoz, megebédeltetett és jött a szórakozás, hármasban az édesanyjával, a közös játszás. Az édesanyja egy tündéri öreg hölgy volt, amolyan hófehér hajú, mesebeli nagymama, akihez én nagyon vonzódtam. Kisgyerek lévén akkor emlékezetemben a közös szórakozásainkból egy maradt meg igazándiból, az, hogy Lili néni ül a pianínó mellett, zenél és az édesanyjával közösen énekelnek nekem.

Érdekes módon egyetlen ének, a múlt század fordulója előtt született, ismert budapesti sláger maradt meg bennem örökre, annak is csak a refrénje: „Egy kis kíváncsi kacsa, / egy este nem ment haza/elvitte őt egy kis liba a Hangliba, / és ebből lett egy nagy tragédia.” Persze később, talán már felnőttfejjel, néztem utána a sláger eredetének, hisz a „Hangliba” nekem akkor egyértelműen valami libás dolgot jelentett, nem tudva, hogy a Hangli egy jónevű budapesti, amolyan kioszk típusú, azaz kerthelyiséges, kis vendéglő volt a székes fővárosban. (Akit érdekel ennek kiegyezés után alapított, egykori vendéglátóipari egységnek a története, annak szíves figyelmébe ajánlom Mikszáth Kálmán: Hangli című karcolatát, melyet 1882-ben írt, az interneten is megtalálható.)

Nagyobb koromra nyilván elmaradoztak ezek a játékos találkozások, de megmaradtak a húsvéti locsolkodások, no meg a Lili nénivel való egymásnak örvendezés, amikor találkoztunk. Később, a 80-as években, amikor matematika tanár lettem a Természettudományi (ma Onisifor Ghibu) Líceum magyar tagozatán, s egy ötödik osztálynak osztályfőnöke is voltam, a Napsugár egykori munkatársait, Fodor Sándort, Méhes Györgyöt, Kányádi Sándort és természetesen Marton Lilit, meghívtam író olvasó találkozóra az osztályomhoz. Nagy öröm számomra, hogy az időnként megrendezett osztálytalálkozók alkalmával, a ma már ötvenes éveiket taposó egykori diákjaim, még mindig felemlegetik ezeknek az irodalmi összejöveteleknek az élményét.

Ugyancsak a 80-as évekhez köthető életemnek egy másik epizódja Marton Lilivel. 1986-ban újra bolygónk közelében járt a Halley üstökös, s én a 80-as évek elején keresni kezdtem olyan személyeket, akik – gyerek fejjel ugyan – de még látták és emlékeztek az egyetemes történelmünket végig kísérő égi vándor 1910-ben történt híres és nagyon látványos egykori megjelenésére. Egy találkozásunk alkalmából elmeséltem Marton Lilinek szándékomat, s ő rögtön felajánlotta, hogy összehoz egy kedves, Brassóban élő, idős barátnőjével, Lukász Irén (1902-1985) festőművész nővel, akiről tudta, hogy gyerekkorában látta a Halley üstököst és erről mesélt is neki. Meg is indult számomra a levélváltás Lukász Irénnel, aki érdekes emlékeket elevenített fel a gyerekkori üstökös-látvány élményeiről, amelyekről én azt a következtetést vonhattam le magamnak, hogy festőművész lévén, az emlékekben főleg a színek domináltak. Sőt, egy kis rajzot is küldött nekem, hogy akkor, mármint az 1980-as évek elején, ő hogyan emlékszik vissza a gyerekkori nagy élményre. Sajnos az 1985-ben bekövetkezett halála már nem tette lehetővé, hogy újra láthassa 1986-ban az üstököst, vagy olvashasson róla szóló híradásokat, meg az én A Hétben megjelent beszámolómat az 1910-es megjelenés visszaemlékezéseiről, amelyben őt is megemlítettem.

Számomra is nagy öröm, hogy az utóbbi időben előtérbe került Marton Lili munkássága, s az érdeklődés az irodalmi hagyatéka iránt. Hisz tudomásom van arról, hogy nemcsak Ladó Ágota keresi a Marton Lili archívumot, hanem mások is. Nemrég ebben a témában néhány rövid levelet váltottam Dávid Gyula irodalomtörténésszel. Ő annyit megtudott, hogy az egykori Vörösmarty utcai villa – amelynek manzárdlakásában szerényen meghúzódva élt Marton Lili az édesanyával, no meg a fogadott fiával, később pedig egyedül, s amelyben ugyancsak méltatlan körülmények között 2000-ben meghalt – egy 1986-ban keletkezett örökösödési végzés alapján egy testvérpár tulajdonába került, akik később, 2018-ban eladták az épületet. Tehát sajnálatos módon nagyon is igaz, amit Marton Lili nekrológjában 2000-ben Fodor Sándor A Hétben közölt: „Bizonyos személyek ugyanis zsarnoki felügyelet alatt tartották, még kedves »kisfiának«, Tódorkának a családja se nagyon jutott a közelébe. Látogatni nem lehetett. Azt se tudjuk pontosan, milyen körülmények között halt meg, bár régi szívbetegsége köztudott volt.”

Fájdalmas dolog leírni, de a villa akkori tulajdonosai, 1989 után teljes jogkörrel birtokon belül kerülve, ebek harmincadjára hagyták jutni Marton Lili írói hagyatékát, s igyekeztek minél hamarabb az emlékét is eltakarítani az épületből. Tudomásom szerint a Marton Lili írói hagyatéka immár nem áll másból, mint csak azokból az írásokból, amelyek még az életében megjelentek.

Bár ezeket kéne valahol összegyűjteni és megőrizni.