Marton Lili olyan messzire utazott, hogy még az emléke sem talál haza

Hol vannak Marton Lili babái?

Talán furcsán hangzik a kérdés. Valójában egy gyűjteményre gondolok, mert Marton Lili mindenhonnan, ahol járt, hozott egy népviseletbe öltöztetett babát. Ez a kollekció 1991-ben még megvolt, és az író szövegeivel társítva máris egy remek kiállítás anyaga lehetne arról, hogy Erdély és a világ többi része egy, és ezt az emberek tartják össze. A legnagyobb nehézségek közepette is utazhatunk mások által, szövegekben, képzeletben, időben és térben – és ez az egység bennünk magunkban is létrejöhet vagy kibontakozhat, ha hagyjuk.

Marton Lili író, újságíró éppen 110 éve, 1914 decemberében született. Halálakor, 2000-ben, Fodor Sándor azt írta, hogy a Nagy Ítész, az Idő majd őt is helyére teszi az irodalomtörténetben és talán az emberek tudatában is. Bizonytalan vagyok azt illetően, hogy ezzel most hogyan állunk. Balázs Imre Józseftől tudom, tudhatjuk, hogy az egyetemen fontos kutatások zajlanak az életműve tekintetében, azonban mi – a többiek – Marton Lilit eléggé elfelejtettük, legalábbis az utóbbi időben nem nagyon hallottunk róla. 2014-ben nem volt Marton Lili 100, pedig annyi érdekes dologról lehetne beszélni vele kapcsolatban. Engem az utazásai és az utazás-írásai szippantottak be, ezekről osztanám meg a gondolataimat. Hátha lesz olyan, aki csatlakozni tud a felvetéseimhez, és kialakul egy évfordulós, Marton Lili 110-beszélgetés, amit akár Marton Lili 111-események, kiállítások is követhetnek!

Előzmények. Találkozásaim Marton Lilivel

Az írót először 2010-ben láttam, amikor művészettörténet szakos egyetemistaként, az első szakmai gyakorlatomon a Csíki Székely Múzeumban dolgoztam. Benczédi Sándor hatalmas kisplasztika-gyűjteményét mértük és rendeztük újra. A 20. század második felének ismert erdélyi magyar (és nemcsak) személyiségeit – írókat, költőket, szerkesztőket, színészeket, képzőművészeket – így mind megfogtam, legalábbis azokat, akiket Benczédi Sándor megmintázott. Köztük Marton Lilit. Ezt az élményt, mely azóta is foglalkoztat, ezúton is köszönöm id. Szabó Andrásnak (noha nem tudom, hogy arra a munkára valóban szükség volt-e, vagy csak le akarta foglalni a gyakorlatozó diákokat).

Körülbelül tíz évvel később, már a Csíki Székely Múzeum munkatársaként volt szerencsém ismét a képzőművészeti gyűjteménnyel dolgozni, és nem tudtam megállni, hogy ne nézzem át újra a benczédieket. Ezúttal – immár tíz évvel bölcsebben – arra voltam kíváncsi, hogy kik ezek az emberek ebben a panteonban, különös tekintettel arra a néhány nőre. Köztük Marton Lilire. Akkor még nem kerestem elég jól és elég kitartóan, hiszen néhány életrajzi adaton és egy-két címen kívül nem sokat jegyeztem fel magamnak.

Idén év elején – most már Kolozsvárról – lehetőségem volt egy kiállításba beemelni néhány darabot ugyanebből a Benczédi-gyűjteményből. Teljesen véletlenszerűen válogattam (éppen ez volt a koncepció), mire ebben a teljesen véletlenszerű válogatásban ismét megjelent Marton Lili. Ekkor kezdtem úgy érezni, hogy ez nem lehet véletlen, szeretnék többet tudni róla.

Időközben otthon, délutánonként éppen az Esti mesék lázadó lányoknak című könyvet olvasgattuk. Amikor Astrid Lindgrenhez értünk, aki 1907-ben született, 2002-ben halt meg, és elsősorban gyermekek számára írt, az volt az első gondolatom, hogy pont, mint Marton Lili, és innen már nem volt megállás.

Az én Marton Lili-olvasataim

Ugyanabban a pillanatban a következő kérdések merültek fel bennem: mi az oka annak, hogy Astrid Lindgren világszerte ismert, és Marton Lili nem?, mi tette lehetővé azt, hogy Astrid Lindgren mesevilága életre kelt, látogatható, sőt, a múzeum mellett igazi attrakció a svédországi Vimmerby-ben, és létrehozhatnánk-e valami hasonlót Marton Lili esetében is? Igen, nyilván, vannak körülmények, amelyekkel nem lehet felvenni a versenyt, de a legfontosabb mégiscsak az: van-e Marton Lilinek egy koherens mesevilága, amiből ki lehet indulni, és ha igen, mik annak a fő elemei, motívumai, összetevői?

Ezekkel a kérdésekkel a fejemben elkezdtem átnézni Marton Lili elérhető könyveit. Itt jegyzem meg, hogy ezek egy része ma már nehezen hozzáférhető. A legnagyobb kolozsvári közkönyvtárakban alig néhány cím szerepel, ezek közül is némelyiket már csak raktárban tárolják, mert az olvasók nem keresik. Az antikváriumokban azonban, ha voltak is példányok, már rég elfogytak. Vajon érdemes lenne-e a műveit – vagy legalábbis bizonyos írásait – újra kiadni?

A könyvek keresése mellett megpróbáltam azt is kideríteni, hogy volt-e Marton Lilinek hagyatéka, és ha volt, mi lett vele. Ebben nem jártam sikerrel. Előbb (írói) hagyatékokat kezelő vagy hasonló profilú országos és erdélyi közgyűjteményekben keresgéltem – eddig eredménytelenül. Aztán kérdezgetni kezdtem. Volt, aki készségesen segített nevekkel, telefonszámokkal, de az is előfordult, hogy az adott tipp tévútra vitt, és mire minden felkeresett személy zavarba jött volna, kiderült, hogy akit még a legelején Marton Liliről kérdeztem, valószínűleg hirtelen másra gondolt, amikor megpróbált ötletet adni. Szóval válaszokat sem igazán kaptam, nem tudom, hogy van-e hagyaték, vagy lenne-e még esély bármit is találni.

Nem akarom túlzásba vinni a hihetetlen egybeeséseket, de a – most már – Marton Lili-kutatásom következő fontos állomása az Emberek, tájak, történetek című könyv volt, mely 1993-ban jelent meg a Kriterion Könyvkiadónál, és az írónak az 1934 és 1989 között született karcolatait, riportjait, útijegyzeteit tartalmazza. Ebből az összeállításból most két dolgot emelnék ki. Egyfelől a javarészt magyar és román személyiségekkel készült interjúk sorában egy beszélgetést, amelyben Marton Lili nem mást faggatott, mint Astrid Lindgrent. Tehát ezt a kapcsolatot nem én találtam ki, hanem tényleg létezett! Ennek az interjúnak egy rövidebb verziója egyébként már korábban is megjelent, a Dolgozó Nő 1974 júliusi számában. Ebben Astrid Lindgren egyebek mellett azt mondta Marton Lilinek, hogy bár nem lehetetlen, hogy könyvei tanulságosak, tudatosan sohasem szokott tanítani. Úgy vélte, ő szórakozott a legjobban, mialatt Harisnyás Pippi kalandjait írta. Nekem az a sejtésem, hogy ez a kijelentés nagyon egybecsengett Marton Lili tapasztalatával, ezt a közösséget pedig minden bizonnyal ő maga is érezte. Azt hiszem, ezt a kapcsolatot érdemes lenne – így utólag – elmélyíteni. Nem azért, hogy megteremtsük a magunk erdélyi Astrid Lindgrenjét, hanem például azért, hogy tanuljunk, inspirálódjunk abból, hogy hogyan lehet egy mesevilágot éltetni, illetve hogy az hogyan hasznosítható kulturálisan (és nemcsak).

A másik, amit kiemelnék, az utazás. A fent említett kötetben szerepel többek között egy másik szöveg is, Utazni avagy hobbim története címmel, melynek egy változata szintén megjelent már korábban, az 1984-es Utunk évkönyvben. Ebben Marton Lili a következőket írta:

„Édesanyám, akinek egész élete örökös aggodalom miattam, egyszer megkérdezi jóságos háziorvosunkat:

— Mondja, doktor úr, normális-e az, hogy a kislányomat túlságosan foglalkoztatják a kalandos utazások, az ismeretlen országok és emberek? Remélem, csak az öcsém hatása ez?

— Persze — nyugtatja meg az orvos. — A kislánya ugyan a múltkor arra kért, hogy adjak tanácsot: mit vegyen be, ha majd Afrikába utazik és ott megfájul a torka? Nagy fantáziája van. Majd kinövi! Sohasem nőttem ki.”

Belegondoltam: hát akkor nem véletlen, hogy Marton Lili gyermekei, vagyis könyveinek szereplői rengeteget utaznak! Négy város meg egy kisfiú (1961), Hegyen, völgyön, tengeren (1972), Totyi és Peták, a két világjáró (1979), Jutka a nagyvilágban (1983), Kaland a legendák földjén (1995) és talán még lehetne sorolni. Ráadásul ezek a gyerekek nemcsak utaznak, hanem kapcsolatot teremtenek, közvetítenek: országok, helyek, emberek, generációk, múltak és jelenek, tanulás és szórakozás, valóság és fikció, író és olvasó, valamint a különböző műfajok között.

Szerintem ebben a tekintetben Marton Lili világához, legalábbis az életmű egy részéhez kulcs lehet az 1984-ben, Utazni... címmel közölt írás, ezért idéznék még belőle egy hosszabb részletet:

„Azt hiszem, közös tapasztalat, hogy idővel az útiélmények elmosódnak s csak olyanformán bukkannak fel az emlékezetben, mint amikor egy fehér falra diafilmet vetítenek. Mint a thuni tó, a hófehér Jungfrau gigászi lánca alatt, az Akropolisz márványoszlopai s lenn Athén, a tenger s a távoli hegyek, a budapesti Dunapart, a prágai Károly-híd, Párizs ősszel a Notre Dame kilátójáról vagy Velence, amely a távolodó hajóról alkonyatkor olyan, mint egy kínai tusrajz. A svéd fenyvesek csöndes szomorúsága a felbukkanó tavakkal, amelyekről vízimadarak százai röppennek a magasba. Isztambul, ahol aranykupolák, karcsú minarettek és fekete ciprusok beszélnek az egykori Bizáncról, Róma kútjai, egy nap a norvégiai fenyvesek közt, Ingersträndon, ahol a pirosra festett faházak olyanok, mint az annyira áhított nyár jelzőlámpásai, s amelynek lakói tudják, hogy már közeledik farkaslépteivel a hosszú, hosszú északi tél... Capri átlátszó, zöld tengere, mely alól kibukkannak a kis vörös korallszigetecskék, s ahol álmomban most is annyiszor úszom a Faraglioni sziklák felé boldogan, fiatalon — és persze Anacapri, ahol számomra ma is él az öreg, vak svéd orvos, Axel Munthe, aki egyetlen könyvével világhírű lett... Sorolhatnám soká, soká az útiélményeket, de bár imádom a természetet s az ember alkotta szépségeket, mindig a legélőbb, a legvonzóbb számomra maga az ember. A thuni tavon az öreg ápolónő, aki megsiratta elpusztult betegét. Oslóban Stan, ez a csodálatos jóságú kanadai óriás, az örök emberbarát, a barcelonai hostal-tulajdonos, Juan, aki jóval többet adott vendégeinek, mint a szokásos hotelier-udvariasság — egyszerűen szerette őket... És Chris és Tony, az ifjú ausztráliai nászutaspár, akikkel együtt utaztam Provence-on végig, s akiknek kedvességét nem tudom elfelejteni... Vagy a fantasztikus judeai sivatagban (ahol az utas úgy érzi, kiesett a világból, s ott jár, ahol évezredek előtt a próféták vándoroltak, sáskát s mézet ettek), ahol egy kis beduin kecskepásztor szépsége és méltóságteljes tartása fekete burnuszban, ősi keleti gyermekkirályokra emlékeztetett. Igen, ők voltak és maradnak legfelejthetetlenebb úti élményeim — az emberek. Őket írtam meg útirajzaimban, a rongyos isztambuli kisfiút, aki éjjel egy órakor a Karavánszerájnak nevezett kávézóban cipőkenőcsös dobozzal jelent meg, hogy így keressen kenyeret. Az öregurat a Práterben, akinek végre teljesült gyermekkori vágya, felülhetett az Óriáskerékre, s végül a legjelentősebb találkozást, Mariucát, a csodálatos răchițeli asszonyt, hűséges, jó nevelt fiam édesanyját, aki most már ott pihen a gyönyörű, temető nélküli vlegyászai faluban, közel a házhoz, ahol élt, a domboldalon, ezüstös sziklák árnyékában ... Igen, az emberek jelentették számomra a legtöbbet, a táj, a város, a vidék, ahol találkoztam velük, tudatomban csak olyan, mint díszletek egy színielőadáson, ahol ők, a szereplők a fontosak.”

Ugyanebben Marton Lili azt is írta, hogy ha életében eljön az idő, amikor már nem utazhat, akkor megpróbálja majd újra átélni a megtett utakat. Előveszi a színes prospektusokat, útikönyveket, térképeket, a régi kis földgömböt. Soha igazán felnőtté nem vált lényéhez méltón, megőrizte a vonat-, hajó- és repülőjegyeket, fényképeket, múzeumbelépőket is. Segítségükkel majd gondolatban újraéli legszebb útjait.

Következtetések helyett

Természetesen ma már nagyon másképp utazunk, mint Marton Lili és könyveinek szereplői néhány évtizeddel ezelőtt. Ilyen szempontból, az információk és a ritmus tekintetében kevésbé relevánsnak tűnhetnek művei. Az utazás és utaztatás mint gesztus, ezek célja és eredménye, illetve ezek által a megértés, összetartozás, a határtalan otthonosság, a minden egy megtapasztalása azonban kortól független emberi vágy és törekvés, amin érdemes elgondolkodnunk. Olyasmi, amire minden korban azt mondják: ma nagyobb szükségünk van rá, mint valaha. Talán ezért jó lenne újra olvasni Marton Lilit. Olvasni és összegyűjteni, ami tőle maradt.

Közben már a szemem előtt látom, amint Totyi, Peták, Jutka és a többiek Marton Lili hatalmasra nagyított kézírása között kalandoznak a falakon – ebben nehezemre esik elvonatkoztatni az Astrid Lindgren-múzeum látványvilágától, de talán ez nem is olyan nagy baj.

További messzemenő következtetések helyett hagyom, hogy maga az író zárja ezt az emlékezést. A mindig-szerény Marton Lili, aki már-már kényszeresen alárendelte magát Benedek Elek hatásának, illetve a neki tett ígéretének, 1973-ban azt mondta egy rádióinterjúban (amit a Kolozsvári Rádió aranyszalagtára őriz, ezúton is köszönet a rádió munkatársainak érte):

„Nem szeretném azt mondani, hogy kitaláltam egy műfajt, de nem tudok róla – legalábbis magyar vagy román vonalon –, hogy írtak volna-e már gyermekek számára riportregényt. Tudniillik, az első ilyen könyvem a Szovjetunióról szólt: gyermekek utaznak különböző helyekre, és azt írom meg a könyvben, ami speciálisan őket érdekli. Nekem Petre Judit mondta megintcsak azt, hogy meg kellene írnom a romániai utazásaim történetét is ugyancsak a gyermekek számára, hiszen rengeteget utazgatok az országban, és így került aztán sor a Hegyen, völgyön, tengeren című riportregényem megírására. Persze ez nem olyan egyszerű írói feladat, mert azokat a dolgokat és azokat az embereket kell bemutatnom az ifjúságnak, a tizenéveseknek, amely[ek] speciálisan őket érdekli[k]. Például ebben a könyvben, amely egy autótúrának a története Kolozsvártól egészen a tengerpartig, bemutatom a televízióstúdiót, a bufteai filmgyárat, ahol a gyerekekkel, persze, kalandok történnek, azonkívül a bukaresti Pionír Palotát, a Ion Creangă Könyvkiadót, amely az ő kiadójuk, tehát kimondottan azokat a dolgokat és helyeket, amelyek őket érdekelhetik. És persze, hát, kalandos dolgok vannak, nem megy az olyan egyszerűen! Mert a gyerek az ilyen útleírást unná, ha nem volna egy cselekmény is. Úgyhogy ez az új könyvem.”

Amikor először jártam külföldön, útban Franciaország felé, emlékszem egy rövid, csupán néhány órás olaszországi megállóra. 2003 nyara, délután Milánóban, este Torinóban. Egyszer majd megpróbálom felidézni a részleteket is, azt a pillanatot azonban nem felejtettem el, amikor úgy éreztem, beigazolódik egy megmagyarázhatatlan eredetű sejtésem, hogy ott, ahová érkeztünk, érdekesebb az élet és érdekesebbek az emberek, mint nálunk. Ez a viszonyulás azóta is velem van, és csak nemrég gondolkodtam el rajta, amikor valami nagyon hasonlót láttam viszont Marton Lilinél. Ő ugyanis visszaemlékezett, hogy kamaszkorának külföldi levelezőpartnereit érdekesebbnek tartotta, mint a környezetében lévő fiatalokat, csak mert messze éltek és idegenül hangzó nevük volt. Bolondéria volt ez is, persze – írta. Valóban az lenne – kezdtem gondolkodni – s vajon mennyire általános bolondéria? Nem lehet véletlen, hogy mintegy száz év különbséggel ennyire hasonlóan gondolkodtunk. Sokan vagyunk így? Talán sokan, de csak az olyan helyeken, mint Kelet-Európa? S vajon ugyanolyan bolondéria lenne-e onnan visszanézni, s érdekesnek látni magunkat?