Az erdélyi református kollégiumok többek voltak, mint oktatási intézmények

„Nem volt célunk a református kollégiumok történetét részletezni, mert ezzel azért már elég sokat foglalkoztak” – magyarázta a tárlatvezetése elején az Erdélyi Református Múzeum munkatársa, Kovács Mária-Márta, aki egyben az Oratio, studio et collectio – Az erdélyi református kollégiumok 400 éve vándorkiállítás egyik kurátora is, de rögtön utána azt is hozzáteszi: „Ugyanakkor nem lehet teljesen mellőzni az iskolatörténetet, mert az biztosítja a keretet.

A célunk elsősorban mégis az volt, hogy bemutassuk a kollégiumi hétköznapokat, illetve azokat a gyűjteményeket, amiket hátra hagytak. Ugyanis ezek a kollégiumok azon kívül, hogy oktatási intézmények voltak, kulturális szerepet is betöltöttek.”

A kiállítást október végén nyitották meg az Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvári múzeumában, de a története egy kicsivel korábbra nyúlik vissza. A Haáz Rezső Múzeum által kidolgozott, a székelyudvarhelyi Református Kollégium 350 éves múltját bemutató Töviseken át helytörténeti tárlatot fejlesztették tovább erdélyi méretűvé. Ezt aztán az első erdélyi református kollégium, a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított gyulafehérvári intézmény 400 éves évfordulójára a Maros Megyei Múzeumban mutatták be. Marosvásárhelyről került most Kolozsvárra a tárlat, és a tervek szerint egy év múlva Gyulafehérvárra kerülhet tovább az Erdélyi Fejedelmek Palotájába, ahol lényegében ez a történet elkezdődött.

„Azon gondolkodtunk, hogy az udvarhelyi kiállítás helytörténeti vonatkozását hogyan tudnánk a képünkre formálni, és úgy kiegészíteni, ami közel áll hozzánk. Így jutottunk arra, hogy legyen hangsúlyosabb része a kollégiumok gyűjteményének a bemutatása, hogy mit is jelentettek ezek a gyűjteményezések a muzeológia szempontjából” – magyarázta a művészettörténész. És valóban, az a tárlat legizgalmasabb része, amikor felderítik, hogy a különböző kollégiumi gyűjtemények az államosítással (de nem csak azzal), hogyan szóródtak szét, majd bukkantak fel különböző helyeken, és a mostani kiállítással, hogyan találtak ismét egymásra.

A gyűjteményi szempontok időben (és részben térben) is behatárolják a kiállítást. A 19. század közepén alakulnak meg az első múzeumok Erdélyben, és ezt húzzák meg felső határvonalként, ameddig az erdélyi református kollégiumok történetét követik. Ugyanakkor épp ezért nem említik a sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi oktatási intézményeket, amelyeket később alapított az Erdélyi Református Egyházkerület. Így követik az 1662-ben Apafi Mihály által Gyulafehérvárról Nagyenyedre telepített kollégium történetét, valamint az enyedi kollégium egykori főgondnoka, Bethlen János adományából 1670-ben alapított székelyudvarhelyi intézmény létesítésének körülményeit. Kitérnek Apáczai Csere János Kolozsvárra érkezésével 1656-ban kollégiumi rangra emelt iskola történetére, valamint az Erdélybe menekült sárospataki kollégium marosvásárhelyi megtelepedésére 1718-ban. Emellett többször is feltűnik az 1663-ban kollégiumi rangot kapott szászvárosi particula (elemi) is, amelynek öröksége jelenti a szemléltető eszközöket bemutató rész törzsanyagát.

Kovács Mária-Márta elmondása szerint ugyanakkor a hely szűkössége miatt a kollégiumok történeti áttekintését rövidíteni kellett Kolozsváron az eredeti, marosvásárhelyihez képest. Sajnos, ez néha érződik is a tárlaton, mert a 17. és 18. század oktatási rendszerét bemutató rövid leírás azért sokat javítana a közérthetőségén. Például arról, hogy mennyire voltak elterjedtek az előbb említett particulák, illetve mit jelentett a mai tizenkét osztálynak megfelelő kollégiumi rang, ami teológiai és jogi képzés meglétét is feltételezte. Nem igaz, hogy ezek az információkat az elejtett félmondatokból ne lehetne összerakni, de az élményt javították volna.

Látványos a kollégiumi életet bemutató, a Haáz Rezső Múzeum eredeti kiállításból átemelt rész, ahol ténylegesen „megmászhatjuk” a kollégiumi ranglétrát, évről-évre végig követhetjük, hogy mit kellett megtanuljanak a diákok.

„Latinul és németül már elemi osztályoktól kezdve tanultak, aki nem tanulta meg ezeket, esélyese sem volt után peregrinálni, nyugati protestáns egyetemeken tovább tanulni”

– mondta Tamás Iringó művészettörténész, a kiállítás másik kurátora, amikor a diákok órarendjét nézve felvetődik, hogy igen jelentős mennyiségben tanultak németül. Elmondása szerint németül inkább birodalmi előírás volt tanulni, a nyugati tanulásnál a latin volt elengedhetetlen. Egy marosvásárhelyi diák, Michael Venter történetének a beemelésével pedig az is megtapasztalható, hogy a kollégiumi tanulás még egy lelkészi család sarjának sem volt könnyen hozzáférhető.

Az osztályterem interaktív bemutatóján aztán még inkább megtapasztalhatók a korszak társadalmi különbségei, mert egy alacsonyabb sorból származó diák nem azt a választ kapja, mint egy nemesi úrfi.

Legalább ennyire látványos a természetrajz, fizika, kémia, torna vagy éppen rajz szertár anyagának a bemutatása. „Manapság már alig van rajzoktatás az iskolákban, de a 19. században a szászvárosi kollégiumba Budapestről vagy adott esetben Bécsből szereztek be gipszmintákat ahhoz, hogy azok alapján gyakoroljanak a diákok, annyira fontos volt a kézi rajz elsajátítása” – magyarázza Kovács Mária-Márta, majd a Bolyai Farkas Elméleti Líceumtól kölcsönzött éggömböket mutat a 18. század elejéről, amelyek a tárlat legrégebbi szertári tárgyai, majd rögtön mellettük egy herbárium következik Teleki Domokos gyűjtéséből, szintén az egykori marosvásárhelyi kollégium gyűjteményéből. Ha tudnánk latinul, akkor azt is értenénk, hogy épp egy 220-230 éve száradó vadmuroknál van kinyitva a növénygyűjtemény, de helyette az derül ki, hogy ezt viszont már a Teleki Tékából került a kiállításra.

Az egykori református kollégium gyűjteménye jó példa arra, hogy miért találták különösen izgalmasnak a kurátorok az egykori gyűjtemények bemutatását, és ezzel kulturális jelentőségük hangsúlyozását. Az egykori vásárhelyi református kollégium szertárának egy része ugyanis a mai Bolyaihoz került, másik része meg a Teleki Tékába, az ilyen tárlatok hozhatják össze az összes területet, amit ezek a kollégiumok lefedtek.

Az egykori kolozsvári kollégium példája talán még jobban megmutatja mennyire szétszóródhattak ezek gyűjtemények. Noha a kurátorok minden városban igyekeztek az adott település iskolájának a szemléltető eszközeit megmutatni, Kolozsváron mégsem az egykori kollégium szertárából állították ki, hanem az Apáczai Csere János Líceuméból.

Az impériumváltás után ugyanis a szászvárosi kollégiumot bezárták, a szertárának tulajdona az 1919-ben alapított kolozsvári református leánygimnáziumba került, ami ugye a mai Apáczai elődje, és ott megmaradt a mai napig. Ezeket a szertári eszközöket a kurátorok szerint ugyanis még a 20. század végéig is használhatták. A kolozsvári kollégium szertára viszont teljesen szétszóródott, „messzebb kerültek a kollégiumtól”. Egy részük az Ady-Șincai iskolába került, aminek az örököse a Gheorghe Șincai Főgimnázium. Ezek manapság is ott vannak. „Lehet, hogy most sikerül felfedezni, hogy hová kerültek például a preparátumai, mert egy részük igaz, hogy a Șincaiba jutott, de úgy tűnik, hogy mások a BBTE állattani múzeumában vannak” – magyarázta Kovács Mária-Márta. Marosvásárhelyen sem a mostani Református Kollégium tulajdonában vannak a régi szertárak.

„A mai református kollégium új alapítású, nem a régi jogutódja, ahhoz az kellett volna, hogy a Bolyai Farkas Elméleti Líceum önként váljon református kollégiummá, ami az állami rendszerben nem igazán működik” – teszi hozzá Tamás Iringó. Egyetlen olyan felekezeti iskolát említenek, amely nagyjából megőrizhette az egykori szertárait, mégpedig a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégiumot. Amikor egykori unitárius kollégium jogutódát, a Brassai Sámuel Elméleti Líceumot kiköltöztették az épületéből, nem vitte magával – valószínűleg nem is lett volna hová – az egykori szertárakat, amik megmaradtak a JZSUK-nak.

Tehát már csak az ilyen kiállítások képesek arra, hogy megmutassák, mennyire szerteágazó is volt egy kollégium tevékenysége, és korántsem korlátozódott az oktatásra. A kiállítás egy pontján egy ólmozott bot is feltűnik annak jeleként, hogy önkéntes tűzoltóként is működtek ezek a református intézmények, de nem álltak meg ennyinél. A kiállítás utolsó része a gyűjteményezésüket eleveníti meg.

„A kollégiumok nem szándékosan gyűjtöttek tárgyakat. Adományokból származnak a gyűjtéseik. Minden, amit az adományozók arra érdemesnek véltek, hogy egy kollégium gyűjteményét gyarapítsa, bekerülhetett, és a régiségtárat gazdagította. Így került kollégiumi tulajdonba például Szentkereszty Zsigmond Mária Teréziától kapott kardja, amit a francia háborúkban szerzett érdemeiért kapott, de sajnos arról már nem tudok semmit” – magyarázza a művészettörténész. A kollégiumok nemcsak régiségtárat tartottak fenn, hanem numizmatikai gyűjteményük is volt.

Az egykori szászvárosi kollégium régipénz-gyűjteményét például ennek a kiállításnak a keretében lehet először látni, az ugyanis 1925-ben az Erdélyi Református Egyházkerület püspökségére került, ahol aztán közel 100 évig őrizték lezárt dobozban, érintetlen. A római kori érméktől kezdve a középkori, 18-19. századi darabokig minden van köztük. Ugyanígy volt éremgyűjteménye a marosvásárhelyi kollégiumnak, amit a Maros Megyei Múzeumban gondoznak most, míg az udvarhelyié a Haáz Rezső Múzeumban van.

Az udvarhelyi kollégium gyűjteménye maradt meg legteljesebben, hiszen az Haáz Rezső, a kollégium egykori rajztanára révén teljes egészében a múzeum gyűjteményébe került.

„Az udvarhelyi gyűjtemény volt a legszerencsésebb, mert abból hozták létre a múzeumot, illetve a múzeum dokumentációs könyvtárát, és egyben maradt az egész. Ebben az esetben a múzeum is vállalja, hogy ebből a gyűjteményből nőtte ki magát”

– teszi hozzá Kovács Mária-Márta miközben egy fegyvergyűjteményre mutat, amit annak megfelelően rendeztek el, ahogy a múzeumalapító Haáz megtette.

Az udvarhelyivel szemben a szászvárosi kollégium anyaga nem volt ennyire szerencsés, teljesen szétszóródott. A környékbeli ásatásokról származó faragványok egy része – amik a kollégium egyik tanára révén kerültek a régiségtárba, aki rendszeresen látogatta ezeket a feltárásokat – manapság az Apáczai líceumban van, míg másokat a dévai múzeumban őriznek.

A kollégiumi gyűjtemények érdekessége, hogy nemcsak az adományokból származó tárgyakat őrizték, hanem a városok is egyfajta múzeumként is tekintettek rájuk. Ahol nem alakultak a 19. század folyamán múzeumok, ezt a funkciót is betöltik. Már a korábban említett Haáz Rezső is berendezett egyet a kollégiumban, amiből aztán kinőtt a mai udvarhelyi intézmény.

„Marosvásárhelyen a céhek megszűnése után a tárgyaik letétként a kollégiumok gyűjteményébe kerültek, és mint múzeumi tárgyat őrizték őket” – mondta Kovács Mária-Márta, de a klenódiumok történetében még van egy fordulat, ezeket ugyanis az egyház átmenekítette. A kollégium használatából még az államosítás előtt átvitték az egyházközségekhez.

„Marosvásárhelyen a lakatos céh poharát manapság az alsóvárosi gyülekezet használja úrvacsoraosztásra, és csak nagyon kevesen tudják, hogy az valamikor egy céhes pohár volt, amit az államosítást elkerülendő osztottak ki a gyülekezetnek”

– mondja Tamás Iringó.

Hasonló úton került a kiállításra az egykori kolozsvári kollégium két kelyhe, amit az államosítás elől a belvárosi gyülekezethez menekítettek, majd onnan visszakerült az újonnan alapított kollégium gyűjteményébe. „Manapság már csak kiteszik, de vannak helyette más kegytárgyaik” – válaszolják, amikor ezek mai sorsáról érdeklődünk. Egyelőre a következő egy évben (2025. október 15-ig) az Erdélyi Református Egyházkerület Bocskai téri múzeumában lesz kitéve. Az intézmény programja sajnos nem túl közönségbarát, hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 10 és 14 óra között, szerdán 14 és 17 óra között látogatható. Hétvégén pedig egyáltalán nincs nyitva, de ezzel együtt is érdemes időt szakítani a felkeresésére. A tárlat megtekintése ingyenes.