Ana Blandiana Hervay Gizelláról: Nem volt kérdés, hogy ugyanazt gondoljuk

Hervay Gizella román kortársai közül Ana Blandianát érezte közel magához, egy kötetre való versét átültette magyarra, ez lett az 1971-ben a Kriterion román költők sorozatának induló darabja. A 90 éve született Hervay Gizelláról, az 1970-es, közösen adott tévéinterjújukról és a kor bukaresti irodalmi életéről Ana Blandianát kérdeztem.

Arról, hogy Ana Blandiana és Hervay Gizella emberileg és költőként is közel álltak egymáshoz Kovács Bea interjújából értesültem, amelyet a Párbeszédben Hervay Gizellával című kötet szerkesztőivel, Balázs Imre Józseffel és Korpa Tamással készített. Ebben volt szó a két költő közös, kétnyelvű tévéinterjújáról, amelyben megismerkedésükről és egymás verseiről beszélnek, illetve Hervay Gizella román nyelvű fordításkötetéről is, amelynek az előszavát épp Ana Blandiana jegyzi. „Hervay Gizella számomra azon lények egyike volt, akiket az első találkozáskor olyan régi barátként ismersz fel, akivel egy szerencsés véletlen során találkozol újra” – írta a kötet előszavában.

1988-ban, amikor román fordításkötet jelent meg Hervay Gizella verseiből Amprente (Ujjlenyomatok) címmel a Kriterion Kiadónál (a nehézkes körülményekről a fordító, Anamaria Pop 1995-ben közölt írása itt olvasható), Ön írta hozzá az előszót. Hogyan emlékszik a kötet megjelenésére?

Domokos Géza kért fel, hogy megírjam az előszót, és örültem a felkérésnek, ahogy annak is, hogy megjelenik egy kötet románul és így jobban megismerhetem Gizit a szövegein keresztül is, úgy, ahogy ő ismert engem, hiszen ő fordította az én verseimet. Ez a kapcsolat nem volt egyenlő, bár mi egyenlőnek éreztük magunkat. Kolozsváron ismerkedtünk meg, és tudtuk, hogy mindketten verseket írunk. Az, hogy ő tudott románul, lehetővé tette, hogy fordítson tőlem, én viszont nem tudtam magyarul, ez pedig megakadályozott abban hogy fordítsam a verseit, vagy egyáltalán olvassam őket. Így aztán nagyon örültem a kötetnek, és a versei nem változtatták meg a véleményem róla, ellenkezőleg, megerősítették.

Melyik Hervay-vers ragadta meg leginkább?

Szerettem és most is szeretem a megrázó Zuhanásokat, ami akkor, amikor a halála után először olvastam, mélyen felkavart, úgy tűnt, hogy mindent megmagyaráz, a vers kifejezhetetlent is kifejező erejével. De tetszett a Szerelmes vers lila éggel, a Csendélet serpenyővel és A süllyedő Atlantisz partján is, és az egész könyv, ami majdnem fél évszázaddal a megírása után változatlanul modern, sőt, posztmodern.

Nem emlékeztem rá… Köszönöm, hogy elküldte ezt azt interjút, megható volt látni, nemcsak amiatt, mert annyira fiatalok vagyunk, mintha nem csak más korban, hanem más világban is lennénk, a tinédzserkor és a szépség világában, hanem a minket auraként körülvevő, barátsággal és empátiával teli légkör miatt is, amellyel, úgy tűnik, támpontot nyújtunk egymásnak az univerzumban.

Ebben az interjúban Ön felolvassa egy Hervay-fordítását, az Átalvető (Traista) című verset.

Lehet, hogy fordítottam tőle, halványan emlékszem rá, de arra nem, hogy melyik folyóiratban jelenhetett meg... mindenesetre ha fordítottam, akkor Gizella segítségével fordítottam, megkaptam tőle a nyersfordítást.

Ebben nekem nincs érdemem, ő lepett meg azzal, hogy lefordította két-három versemet, amelyek meg is jelentek először egy folyóiratban.

Ebben az 1970-es interjúban arról is beszél, hogy Hervay Gizellával a világszemléletükben rokonok. Mi volt önök között a közös pont?

Sok közös volt bennünk… az életkoron és a költészeten kívül a politikai vélemény is. Nem volt kérdés, hogy ugyanazt a dolgot gondoljuk Ceaușescuról, arról, ami az országban vagy a világban történik. Nem csak Gizellával, hanem bárkivel, románokkal, magyarokkal vagy más nemzetiségűekkel szabadon beszéltünk magunk között minderről. Sokkal gyakoribb eszmecsere folyt akkor az írók között, szorosabb lelki kapcsolat volt, mint most. Lehet, hogy a fiatalok között most is van, csak nem tudok róla, de az az érzésem, hogy manapság az írók otthon ülnek és írnak. Akkor nagy szükségünk volt arra, hogy támogassuk egymást, hogy megosszuk egymással a gondolatainkat, a véleményünket, még akkor is, ha tisztában voltunk vele, hogy gyanakvónak kellene lennünk, mert besúgók lehetnek közöttünk. Nyilván nem gondoltuk, hogy olyan mértékben vannak jelen köztünk, mint ahogy az utólag kiderült, nem voltunk ennyire borúlátóak.

Hol találkoztak általában?

Volt egy időszak, amikor négyesben találkoztunk, a férjem és én, illetve ő és az élettársa, aki operatőr és filmrendező volt (Fischer István, szerk. megj.), és aki végül elment Németországba, ami biztosan hozzátett a drámához, amit Gizi átélt. Most, hogy ezt megkérdezte, eszembe jut, amikor egyszer véletlenül találkoztunk mi négyen az utcán, és egy laktobárban ültünk le beszélgetni, ami talán a Magheru vagy a Bălcescu sugárúton lehetett, mindenesetre valahol a Colțea Kórház környékén. De sokszor találkoztunk az Írószövetségnél is, a Victoriei sugárúton, ahol egy étterem is működött a földszinten, egyfajta íróklubként. Mindenféle rendezvényeket is szerveztek, ott találkozhattunk, anélkül, hogy előre megbeszéltük volna.

Mennyire volt akkoriban intenzív a kapcsolat román-magyar írók között?

Mindenesetre több kapcsolat volt, mint most. Az Írószövetségnek akkor sokkal nagyobb szerepe volt. Most már évek óta nem jártam ott, akkor viszont olyan volt, mint egy támpont az univerzumban, amiatt, hogy ott találkozhattunk, túl tudtunk lépni a gyanakváson. Persze a rendszerváltás utolsó éveire ez már nem érvényes, akkor már minden kapcsolat megszakadt nem csak a román és a magyar, de a román és román vagy a magyar és magyar írók között is. 1988 után már semmi sem történt. De azelőtt baráti, kollegiális kapcsolat volt.

Hervay Gizellát hogyan fogadták román írói körökben?

Nem tudom, nem voltunk azért annyira közeli viszonyban, hogy ismerjem a köreit. De azt tudom, hogy barátja volt Ioana Creangă is, aki a România Literară munkatársa volt. Ő is öngyilkos lett a 80-as években, mint Gizella is, akinek a halála mélyen megérintett, azzal a sok drámával együtt, ami benne volt. Ioana Creangă halála sokként ért, és egyébként a Sertarul cu aplauze című regényem kulcsképe.

Hogyan értesült Hervay Gizella haláláról?

Azt hiszem, Domokos Gézától. Talán ő hívott fel, és mondta el. És több későbbi beszélgetésre emlékszem Domokossal Gizella tragédiájáról, arról, hogy nem maradt már semmilyen támasza, miután a gyermeke is meghalt. Azt hiszem, nem volt már ereje, hogy beilleszkedjen Magyarországon. Eleve nehéz egyik környezetből a másikba, egyik országból a másikba költözni, és talán egyszerűen nem volt már ehhez ereje.

Ön sosem gondolt akkoriban az emigráció lehetőségére?

Nem, soha. Számtalanszor feltették nekem ezt a kérdést akkoriban is és 1989 után is. Akkoriban általában nehéz volt válaszolni a kérdésekre, mert nem válaszolhattam teljesen őszintén, de amit a forradalom után mondtam – túllépve azon, hogy esetleg nevetségessé válok – az az, hogy nem tudtam elfogadni, hogy én elmenjek, Ceaușescu pedig maradjon, mert ez azt jelentette volna, hogy ő nálam jobban kapcsolódik a román néphez, és reprezentatívabb a román népre nézve, mint én... Nyilván, ott volt az is, hogy nem szerettem volna teljesen megszakítani a kapcsolatot anyámmal, mert nem a távozás volt a probléma, a dráma az volt, hogy tudtad, többé nem térhetsz haza. A legsúlyosabb ok pedig az volt, hogy nem voltam benne biztos – és most se lennék –, hogy tudok anélkül írni, hogy tudom, valaki veszi az üzenetet. Romániában, akkor is, amikor be voltam tiltva, volt bizonyítékom arra, hogy vannak, akik gondolnak rám, vannak olvasóim. Egy olyan világban, ahol ebben nem vagyok biztos, nem hiszem, hogy meg tudtam volna maradni.

Milyen volt női költőnek lenni akkoriban Romániában?

Az az igazság, hogy annyira súlyos problémák voltak, hogy nem volt időnk ezen gondolkodni. Igaz, hogy nekem szerencsém volt, úgy jelentem meg az irodalmi világban, hogy már férjnél voltam, és a férjem író volt, akinek barátai voltak, tisztelték és szerették a kollégái. Párként fogadtak bennünket, együtt léptünk porondra, és senki nem bántott engem, mert azzal őt bántotta volna meg. De ezen túlmenően, az, hogy akkoriban nem volt téma a nők és a férfiak közötti viszony, inkább amiatt volt, hogy a világ és a társadalom problémái ennél sokkal súlyosabbak voltak, a nők és a férfiak pedig osztoztak az összes szenvedésben. Sosem éreztem magam „üldözöttnek”. Másrészt elég megnézni a 60-as generációt, hogy kiderüljön, milyen sok elsőrangú női költő volt közöttük. Teljes mértékű volt konkurencia a fiúkkal, és ki tudja, végül ki nyert (nevet)...