Amikor megmoccan a múlt. A Prospero Könyvek 20 éve

Amikor a csípős októberi estéből Györkös Mányi Albert Emlékházba léptem, azonnal megcsapott a meleg és a zsibongás mellett a levegőben kitapintható izgatottság. Mintha színházban lettünk volna, olyan függöny felgördülése előtti hangulat volt. Rég láttam ennyi embert egy helyen, akik őszintén örültek egymásnak, az eseménynek, annak, hogy részesei – akár meghívottakként, akár közönségként – annak az ünneplésnek, amit a Györkös Mányi Albert Emlékház vezetője, Kós Kati, a könyvek kiadója, az Ábelt igazgató Szikszai Attila és Demény Péter sorozatszerkesztőként szervezett.

Húszéves a Prospero Könyvek. A sorozat számomra egyértelműen Demény Pétert jelenti. Ő volt az, akinek színházimádata kellett ahhoz, hogy két évtizeden, három könyvkiadón, rengeteg nyűgön, bajon, nincstelenségen és egyéb akadályozó tényezőkön túl is működni tudjon. Mindig megtalálta hozzá a szerzőt, a szerzőhöz az interjúalanyt, a szöveghez a szerkesztőt, tördelőt, a borítóhoz a grafikust. A könyvhöz az olvasót. Könyvbemutatók, beszélgetések, találkozások, barátságok, újabb könyvek követték egymást. És lett több mint 30 életútinterjú. Amiből nemcsak a főszereplőkről tudtunk meg dolgokat, a történetek rengeteg szereplősek voltak, szerepek, partnerek, kosztümök, rendezők, bemutatók, cenzúra, a '89 előtti Erdély Szatmárnémetitől Marosvásárhelyig.

Így már érthetőbb, hogy miért volt színházi hangulata a Györkös Mányi műsor előtti alapzajnak, amibe köszönések, puszik, nevetések és a kezdés előtti utolsó pillanatoknak az izgatottsága vegyült a ‘hol a virág’, ‘hát a csomag’, és ‘a fotógép is legyen a helyén’ pakolászásával.

A helyszín egyébként nem véletlen a történetben: a sorozat mellett nagyon hamar megjelent a Prospero páholy beszélgetőest-sorozat, amiben az éppen friss kötetnek a főszereplője, az őt kérdező szerzővel és a sorozat szerkesztőjével, Demény Péterrel beszélgettek egy jót. Ebbe belefért a sztorizgatás, az anekdoták a 20-30-40 évvel ezelőtti színházi életről és emberekről, de nem szégyellték az elérzékenyülést, a könnyeket, a meghatódottságot sem. Amit ezek az estek jelentettek élményként, most sűrítve benne volt a levegőben, mindenki hozta magával az elmúlt évek Prospero páholyának az emlékét.

Aztán csend, taps, és ahogy lenni szokott, a házigazda Kós Katalin köszöntése után Demény Péter volt az, aki – olyan lámpalázzal, ahogy eddig nem sokszor láttam – meghatottan mondott köszönetet mindazoknak, akik beléptek a „prosperói közösségbe”, és ott maradtak, jelenlétükkel, munkájukkal, támogatásukkal éltették a projektet. „Gyerek voltam, amikor ezek a színészek pályájuk csúcsán álltak, és soha nem gondoltam volna, hogy sorozatot fogok szerkeszteni róluk. 20 éve csinálom mégis, és ezalatt közösséggé váltunk: mindenki ismer mindenkit, boldogok vagyunk, hogy egymást láthatjuk. Köszönöm.”

A Prospero sorozat – nem panteon, élő színház

Demény Péter röviden felidézte a kezdeteket. A sorozat 2004-ben indult Kolozsváron, Dávid Gyula, a Polis Könyvkiadó vezetője volt az, aki rábólintott ötletére. A cél az volt, hogy beszélgetőkönyvek formájában mutassák be az erdélyi színészek életútját, alkotói pályáját. Az ötlet megvolt, a nevet hozzá Balázs Imre József találta meg egy mentateás, bulgakovos délutánon: „Prospero könyvei”-nek keresztelték el, utalva Shakespeare Viharjának a hősére, aki könyveiből nyerte varázserejét. A név nemcsak a művészetekhez való kapcsolatot, hanem a színházi alkotók varázslatos tehetségét is szimbolizálta.

Lohinszky Loránddal, a legendás marosvásárhelyi színésszel indítottak, és sorra következtek az erősebbnél erősebb nevek: Orosz Lujza és Csíky András (Köllő Kata – 2004 és 2008), László Gerő (Hegyi Réka, 2005), Elekes Emma (Boros Kinga, 2005), Vitályos Ildikó (Botházi Mária, 2005), Szabó Duci (Nagy Miklós Kund, 2007). A sorozat hamar kinőtte magát, az olvasók vitték mint a cukrot, mert az interjúk újraélhetővé tették azokat az előadásokat, amikre ki tudja hányszor ültek be valamikor. A könyvek tele voltak újdonsággal is, emberközelbe hozták a színpadi legendákat,, akik szakmáztak, anekdotáztak, kulisszatörténeteket meséltek, elővették izgalmas fotóikat, megmutatták magukat sokféleképpen. Mindeközben az interjúkat jegyző szerzők a szakmai részére is igyekeztek odafigyelni. Hogy a könnyed, fogyasztható réteg alatt mélyebb rálátást adjanak arra a társadalmi és művészeti közegre, amelyben ezek az alkotók dolgoztak.

A Polistól később a Komp-Press Kiadó vette át a stafétát, majd az Ábel Kiadó folytatta a kötetek megjelentetését. A változó „díszletek” között Demény maradt az álladó: kereste az utat, a lehetőségeket, mindvégig ragaszkodott a projekthez, és az életútinterjúk elkészítésében olyan partnerekre talált, akik sokszor maguk jelentkeztek, hogy szívesen beszélgetnének ezzel vagy amazzal a színésszel, előadóművésszel. A sorozatba így került be végül három operaénekes (Albert Annamária, Marton Melinda, Kovács Attila) és egy karmester (Hary Béla), így nyújtva teljesebb képet az erdélyi színpadi életről.

Nemcsak nosztalgiázás volt, hanem egy új kötet is

A visszapillantó után a legfrissebb életút-könyvre terelődött a figyelem és a szó. Á. Toszó Ilona, aki már hosszú ideje távol van a színpadtól meghatottan mesélt arról, milyen érzés volt számára, hogy könyv készült arról az énjéről, akit maga is nehezen idézett fel, amikor elkezdődött a munka. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer valaki könyvet ír róla, vallotta be őszintén, majd Demény faggatására bevallotta, hogy nem volt könnyű kiengedni a szellemet az évtizedek óta lezárt palackból.

A színpad számára a legnagyobb szabadságot jelentette, mert ott mások bőrébe bújva tudta kifejezni magát. A színházi lét olyan időszak volt az életében, amikor minden szépnek tűnt, és a legjobb időszakként a Harag György rendezővel töltött periódust jelölte meg. „Harag egy ajándék volt mindannyiunknak, emberként és rendezőként is. Soha senkit nem alázott meg, sőt, felemelte maga mellé a színészeket” – emlékezett vissza.

A kolozsvári magyar színház szerinte kivételes hely volt: baráti hangulatban zajlott a mindennapi munka, olyannyira, hogy a színészek még egymás gyerekeire is vigyáztak, ha a másiknak épp előadása vagy próbája volt. Nem voltak ellentétek, áskálódások, gyűlölködések a társulaton belül.

A nagy váltás 1987-ben következett, amikor családjával Magyarországra költöztek, elsősorban a gyerekek miatt. Alig érkeztek meg, a Madách Színház kereste meg egy ajánlattal, de egy hosszú családi beszélgetés után úgy döntött, hogy inkább férje és fia karrierjét támogatja, mintsem hogy folytassa színészi pályáját. „A színészetet nem lehet félig abbahagyni. Vagy kiszállsz, vagy maradsz” – mondta Toszó Ilona, aki egy erős elhatározással lezárta szakmai karrierjét, és azóta festő férjének és fiának építette az életét. Ezért érte meglepetésszerűen Demény Péter felkérése, és az évtizedes emlékek előhívásában férjének jutott fontos szerep, aki a család levéltárosaként is működik.

Árkossy István el is mesélte, hogy amikor a könyvírás ötlete felmerült, elővette „az emlékek ládáját”, amiben Toszó Ilona színpadi relikviáit tárolta. A családi emlékeket mindig gondosan rendszerezte és archiválta, bár sokszor tűnődött azon, hogy lehet, ezeket a dobozokat már soha nem fogják kinyitni. Most azonban le kellett fújni a port. Ilonának először nehezére esett a régi emlékeket ismét közel engedni magához, de aztán érezte, ahogy „megmoccan a múlt”. Abbahagyta a hárítást, és felhozta a mélybezárt emlékeket. Fájdalommal vegyes boldogságként fogalmazta meg azt az érzést, ami átjárta, amikor a valamikori életéről, aminek 1987 után nem volt folytatása, mesélhetett.

A varázslat folytatódik

Ahogy egy rendes 20 éves jubileumhoz illik, az ünneplés nem lett volna teljes a könyvbemutató utáni névsorolvasás nélkül. Nemcsak a jelenlévőknek járt taps, virág és emléklap, hanem azoknak is, akik nem jöttek el távolság, betegség miatt, sőt azoknak is, akik már egy másik dimenzióból figyelik Prospero páholyát és könyveit. Albert Júlia színésznő itt idézte fel a róla készült könyv szerzőjének, az alig néhány hónapja eltávozott Nánó Csaba újságírónak az emlékét.

Diplomaosztás után csoportkép következett, és Leopold Erika „művészcukrász” muffinjai meg egy pohár bor. És sok jó szó. Nézzék meg a csoportképen ragyogó mosolyokat: Prospero közössége bizonyítja, hogy az a nyugtalanító varázslat, ami Demény Péterben és társaiban húsz éven és több mint harminc köteten keresztül működött, még mindig hat. Vagyis még lesznek Prospero könyvek. És lesz Prospero páholy. És lesznek még ilyen találkozások.