Dobog az elszorult szív – TGM könyvéről

Imádtam ezeket az esszéket már első megjelenésükkor.

Érzékletesek voltak, szenvedélyesek és fájdalmasak: egy letűnt világról szóltak.

És ezt a világot meg is teremtették, boldog tárgyak révén hozták közel, mint amilyen a punga, gyerekkorom feledhetetlen neylonzacskója, amellyel Bálint Tibort jeleníti meg Gazsi (Tamás Gáspár Miklós TGM-ként szerepel a borítón, és én Gazsiként fogom emlegetni: a kötet családiasságához ez talál) vagy a kövek, amelyekkel Gyimesi Évát. S a tárgyak természetesen történeteket hordoznak, feledhetetlen replikákat és tragédiákat idéznek, amelyek akkor is jellemzőek, ha esetleg Gazsi nem jól emlékszik, mint például arra, hogy „Szilágyi Domokos soha nem heverte ki ezt a csapást” (38.), mármint Kobaknak becézett fia elvesztését – a lábjegyzet is felvilágosít róla, hogy a költő 1976 novemberében lett öngyilkos, a földrengés pedig 1977 márciusában volt. „Nem éltem túl” (61.) – ez a replika, K. Jakab Antal válasza, amikor TGM hazalátogat a forradalom után először, és örül, hogy a barátja túlélte, Szép Ernő-i zamattal és fanyarral („Szép Ernő voltam”) fejezi ki a kifejezhetetlent. Vagy Bodor Ádám replikája, amikor Vermesy Péter, a zeneszerző azt mondja neki, hogy hamisan fütyöl: „No de milyen dallamot fütyülök hamisan?” (101.)

De minden, minden: a Szőcs Géza-nekrológ elején a sok közös történet, a hegedülni tanulás Balla Zsófiával, a séták Kolozsvár utcáin, az egykori emberek, az egykori Erdély, minden egy nagyon erős világot tár fel az irodalom és a gondolkodás eszközeivel. Mert itt, a Kolozsvári esszék esetében, a műfaj korántsem tréfadolog. Gazsi a magyar esszé legjobb hagyományaihoz méltó módon, a maga megszokott apokaliptikusságával („verje meg az Isten”), látásmódjával, mesélni tudásával és sziporkázó műveltségével idézi fel vagy inkább varázsolja elénk az 1989 előtti és utáni Kolozsvárt.

Ebben a városban minden fontos és minden megbocsátható, még a megbocsáthatatlan dolgok is, amelyekről Gazsi tudja a legjobban, hogy megbocsáthatatlanok.

A Szőcs-írásban például azt mondja: „Én távolról láttam, hogy a romániai forradalom és a magyarországi rendszerváltás után miket művelt, ténykedését az RMDSZ élén meg a romániai szenátusban őszintén szólva nem értettem, el voltam foglalva, sose néztem utána.” (157.) Ez a legékesebb bizonyítéka, hogy megbocsátott annak, akit a szöveg címében úgy nevez, „barátom, ellenségem”. Hiszen Gazsi úgy született, hogy tudta, mit írt Szabó Dezső bármikor, ne tudta volna, hogy mit művelt „Géza” ekkor meg akkor?! Mindent tudott, és mindenről sarkos véleménye volt.

Ám a barátai mégiscsak a barátai voltak. Szépen ír az Echinox-ról – a szerkesztő Balázs Imre József külön találata, hogy ezt az írást lefordította románból, és betette a kötetbe –, és a zavar furcsa, bár tárgyilagossággal kézben tartott érzésével az Obiectiva Theodóráról, a rádiós hangjátékról, amelyet Illyés Kinga erdélyi színésznő megfigyelési dossziéiból állított össze a lánya, Török-Illyés Orsolya és Hajdu Szabolcs. A Szekuritátét nem szerethette, a hangjáték pedig kényelmetlen érzésekbe sodorja.

Érdekes, hogy ez az ember, aki nagyon is jól tapasztalta, mennyire ellenőrizne egy közösség, visszasírja ezt a közösséget. Persze szóvá teszi, ami megromlott: „Elszorul a szívem, ha erre gondolok. Mi lett a szilaj, mégis tartózkodó, hűvösen gúnyos, eltökélten intellektuális fiatal zseniből. Tudom, tudható, mi roncsolta össze. Nem csalódottan, hanem hitetlenkedő iszonyattal futottam át ezeket az ócska, vacak cikkeket…” (61) – írja K. Jakab szélsőjobb korszakáról.

Ez az „elszorult szív” dobog akkor is, amikor Marosi Péterről több ízben megjegyzi, hogy besúgta, holott az „apám sakkpartnere volt”, és még szerette is Gazsit. Akkor is, amikor az „apákról” ír László Dezső református gondolkodó kapcsán, vagy amikor a saját apjáról, gyönyörű szeretettel. Az embernek mindegyre az az érzése, hogy másképp voltak az akkori generációs küzdelmek: a fiúk vitatkoztak az előttük járókkal, de szerették is őket, és ezen semmi sem változtathatott, legyen szó akár Balogh Edgárról, a bonyolult sorsú publicistáról, akár Bretter Györgyről, Apáczai után a legfontosabb erdélyi magyar filozófusról. A szeretet nem csorbult, csak a fájdalom növekedett az összetett gyászban – mégiscsak egy diktatúra zajlott akkor.

S a diktatúra magyarellenes lépéseit Gazsi mindig szóvá is teszi: se szeri, se száma az ilyen pontosításoknak. Tudja, hogy „csonkamagyaroknak” ír, akik nem tudják, mi történt itt, esetleg nem is akarják tudni: „Hogy a pesti ellenzéki közeg a magyar Erdély Orbán-függésére a romániai magyarok iránti megbocsáthatatlan és ostoba utálattal és lenézéssel válaszol, attól ez az egész még rettenetesebb…” (159.) – olvasható a Szőcs Géza-nekrológban.

Ebből, a világ újrateremtéséből adódik talán, hogy bárkiről is ír, soha nem a művek a fontosak, hanem az egész.

Balla Zsófia és Szőcs Géza művészetéről is olvastam volna többet, érdekelt volna, mit gondol a versekről, de a verseket is másként tárgyalja, az ember alakulásába ágyazva az értelmezést. Ez hiányérzetet kelt, ugyanakkor nagyon megértem és átérzem, hogy nem tudott eltekinteni a viszonyoktól, amelyek a barátaihoz fűzik. Ezt ő maga is jelzi, hiszen mindig akkurátusan megjelöli a kötetcímet, a kiadót, az oldalszámot, mesél az apákról (érdekes, az anyákról jóval kevésbé), a kövekről, az épületekről, a történelemről. Így áll össze az a Kolozsvár, amely sokkal több, mint egy város: egy életforma.

„Várom, hogy Kolozsvárra érkezzünk. Negyvenegy évemből ott éltem le harmincat. Tíz éve viszont. Megszoktam, hogy nekem Kolozsvár legenda, félálom, múlt idő; olyan város, ahová még levelet sem írhatok, mert a címzettet beviszik; szállongó hírek forrása, emberi jogi szervezeteknek idegen nyelven írott jelentések tárgya, a hétköznapokban kerülendő gondolat. Az emberek többnyire a szülővárosukban élik le az életüket, az otthon azért otthon, mert az ember a sötétben sem megy neki a póznának, sötétben is megleli a kulcslyukat, az ágya melletti hokedlin a hamutartót. Az otthon azért otthon, mert az embernek nem kell töprengenie afölött, hogy miféle is voltaképpen…” (16-17.) Gazsi azonban folyamatosan töpreng: „S ahol a memória gépezete megállít, ott majd, a valódi helyszínen, ott mi lesz?” (17.)

Ám a „valódi helyszín” egyre kevésbé van, egyre inkább eltűnik, minden megváltozott benne, és a barátok közül sem ott élnek már sokan.

Gyimesi Éva ott lett öngyilkos, Orosz Lujza, a színésznő, ott halt meg, akárcsak Kántor Lajos, Szilágyi Júlia még ott él, a legtöbben ellenben, Ágoston Vilkától Szilágyi Domokosig, már nem ott élnek, vagy még 1989 előtt meghaltak. A magyar utcanevek városa átalakul – a szerző azt is többször elmondja, hogy valaha még magyar város volt –, és az a világ nemcsak úgy tűnik el, hogy már nem az, hanem úgy is, hogy nincs: a barátok, Gazsival együtt, más világok részei lettek.

És azóta ő is meghalt.

Ami nagy kár, mindenképpen.

Mert TGM nagy esszéíró és nagy gondolkodó, aki formátuma egész karizmájával a gondolkodás szabadságát képviseli, azt az ebből a szempontból egyedülálló igazságot, hogy a szabadság azt jelenti, hogy csak azzal értünk egyet, amivel a gondolkodásunk tisztessége szerint egyetérthetünk.

Ezért mondja el, igazán látványos küzdelmek között, a teljes igazságot Marosi Péterről és Szőcs Gézáról éppen úgy, mint K. Jakabról, ezért pörköli meg folyton a „csonkamagyarokat” és a liberális ellenzéket egyaránt. A csonkamagyar egyébként igazságtalan megnevezés, és csak a mély kolozsváriság megértése révén lehet megérteni – megbocsátani így sem. De TGM egészebbnek érezte magát a monarchikus Kolozsváron, ahol, mint mondja, még egy darab Quartier Latin is volt, mint akár Budapesten.

Az ellen az idiotisztikus vádalmazás ellen, hogy Gazsi nemzetáruló lett volna és „komcsi”, sajnos semmit nem lehet tenni: a zombik nem mennek haza. De aki esetleg talál még némi tárgyilagosságot magában, az láthatja, hogy

ez az ember szeretett mindent, ami magyar, elsősorban, ami erdélyi, s kivált, ami kolozsvári. Mindig a legmagasabb mércével mért mindent, ám a szeretet is mindig ott volt a szívében.

Csak gratulálni lehet mindazoknak, akik a kötetet lehetővé tették, a Transtelexnek, a szerkesztő Balázs Imre Józsefnek, a szöveget gondozó Vas Annamáriának és Tamás Ábelnek, a borítóra alakult fotókat készítő Szőcs Petrának és a támogatóknak. Ilyen könyvekből, ilyen szellemi akciókból lehet felépíteni azt a másik Kolozsvárt, amely nekem például mindig hiányzik, mégis mindig él. Talán így ér körbe a Házsongárd a Fellegvárral.