És Szervátiusz Jenő és Tibor kifaragta Erdély egyik legnépszerűbb emlékművét

Egy karakteres arcú, szikár férfi a nyári forróságban faragja a követ, bele van merülve a munkába, mintha nem érdekelné, hogy bámészkodók veszik körül, sőt az sem, hogy fényképek készülnek róla. Nagy elhivatottsággal dolgozik. Akár ennyi is lehetne Nagy Lajos képe (illetve képsorozata), de nézzük meg inkább a történetét.

Nagy Lajos szenvedélyes amatőr fotós volt. A marosvásárhelyi természetjáró mozgalom egyik kiemelkedő alakjaként leginkább a kirándulásai alkalmával fotózott, de szívesen megörökítette a családját, a barátait és a várost is, korábban már bemutattuk az 1975-ös marosvásárhelyi árvíz után készült képeit. A beszámolók alapján fiatalon ismerkedett meg a fotózással, és a Metalotehnica gyár fotókörén keresztül ő is csatalakozott az igen jelentős vásárhelyi amatőrfotós mozgalomhoz. Azt nem tudjuk, hogy milyen körülmények között készültek a farkaslaki képek, lehet, hogy akkor is egy nyári kirándulása alkalmával tért be a településre, ahol épp akkor faragta Szervátiusz Tibor a mára már legendás Tamási-emlékművet, ahogy Sütő András után sok helyen nevezik, a Tonnás hegyibeszédet.

1971 vagy 1972 nyara lehetett. Szervátiusz Tibor 2016-os leírása szerint először édesapját, Jenőt keresték meg, hogy Tamásinak emléket állítson. Szervátiusz Jenő elvállalta a felkérést, el is kezdte tervezni, de röviddel utána megbetegedett, és úgy érezte, hogy nem tudja a munkát elvégezni, ezért felkérte a fiát segítségnek. Ismert történet, hogy a két szobrász eredetileg egy másik szobrot tervezett felállítani. A Hétben az 1972-es avatás után megjelent beszélgetés szerint egy ülő alakot vettek volna körül a Tamási-hősök, de ahhoz nem volt jó a kő, amit eredetileg kaptak. Újat hoztak, ami aztán teljesen más irányba terelte a munkát, és egy hét alatt újat terveztek.

„Hoztak kérésünkre Tusnádról egy követ, de nem volt elég nagy és jó, ezért a Hargita oldalában kerestünk faragásra valót. Mi ketten is részt vettünk a keresésben. Végül is megtaláltunk egy gyönyörű trachitot, amelyet Úrasztalának neveztek a népek. Mert a pásztorok ennél a kőnél pihentek, s ettek róla” – magyarázta Szervátiusz Tibor a Háromszéknek. Elmondása szerint két traktor mozdította ki a helyéről, és vontatta be Farkaslakára a kilenc tonnás, kemény, időtálló vulkanikus kőzetet. A templom mögé állították fel, az úthoz közel.

„Mikor a Hargitáról lehoztuk, megdöbbentünk. Hiszen ez olyan gyönyörű, nem szabad meghamisítanunk az anyagot. Félretettük öt éve dédelgetett tervünket, az ülő alakot. Hazamentem a fiammal, s gondolatban elkezdtük faggatni magunkat s a követ. Ebbe az újabb térbe kezdtük belekomponálni Tamási hőseit. Így gondoltuk ki a két székelyt elöl, az öreget és a fiatalt, a kopjafával. Az új kőn hatalmas felületek voltak, ezeket benépesítettük a regények, színművek, novellák szereplőivel” – idézte fel a szobor keletkezésének történetét Szervátiusz Jenő még 1972-ben A Hétnek, rögtön az avatóünnepség után.

Gépeik szinte egyáltalán nem voltak, csak egy kis köszörű. Csak vésők, kalapácsok és kis csákányok. Kemény munka volt, két nyáron át dolgoztak rajta, mindketten a maguk egyéniségének megfelelően faragták kőbe a hősöket. Feltűnik Jégtörő Mátyás, a furulyázó Ábel Bolha kutyájával, Tündöklő Jeromos, kéz a kézben Magdó és Eszter, valamit a két vénkisasszony az Énekes madárból, de az apa és a fiú is a Rendes feltámadásból.

„Ennek a kőnek nagy a felülete. Csak akkor érezhető, ha egy síkba kiborítjuk, gondolatban. Ezért fért fel reá nemcsak Ábel, de a falu is, ahonnan elindult, a régi székely kapu, a házak, amelyek a Hargitára vivő útján és minden útján a faluból kikísérték” – mondta az előbb már említett beszélgetésben Szervátiusz Jenő Beke Györgynek. Szervátiusz hangsúlyozta, aligha tudták volna kőbe vésni az alakokat, ha nem ismerték volna a népet is, amelyek életét Tamási a műveibe írta.

És valóban ismerték mind Gyergyót, mind Csíkot, mind Háromszéket, mind Marosszéket, mind Csángóföldet. Szervátiusz Jenő Kolozsváron született 1903-ban, eredetileg kerékgyártó mesterséget tanult, de a városi iparosegylet ösztöndíjával három évig, 1925–1927-ben tanulhatott Párizsban, ahol az École Libre esti tanfolyamán szobrászatot tanult. Hazatérése után a kolozsvári művészeti főiskolán diplomázott szobrászatból 1929-ben. Élete során bejárata Erdélyt. Tanított Csíksomlyón, dolgozott Nagybányán, Gyergyószentmiklóson és Csíkmenaságon is, mielőtt 1948-ban visszatért volna szülővárosába. Fia, Tibor 1930-ban született, Vetró Artúr növendékeként szerzett oklevelet 1955-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. Még főiskolai gyakorlatra ment Moldvába, a csángókhoz, s az ott szerzett élmények igen nagy hatással voltak a művészetére. A 70-es évek elejére, amikor elkezdik faragni Tamási Áron síremlékét, már mindketten elismert művészek.

„Édesapám már fiatal kora óta egyéni úton jár, egyéni dolgokat látott meg és fedezett fel. De jellegzetes benne az erdélyi szellemiség, az erdélyi műveltség hagyományainak folytatása a modern világ művészi átélésében. Tamási is ebből a szellemiségből táplálkozott. (…) Ami most már engem illet, én tíz év óta egészen más irányban haladtam, mint mondjuk édesapám. Mégis könnyen ment a munka közösen. Elég sokat dolgoztam én is ebben a felfogásban. Pusztán fegyelem kérdése volt számomra, a fém Dózsa és az utóbbi idők elvont művei után, hogy két éven át a közös felfogáshoz alkalmazkodjam. Ismertem a technikáját, az anyagot, a kőfaragást és a célt. Rendkívül érdekel Tamási világa. Nagyon jó volt édesapámmal közösen dolgozni. Nagyon izgalmas ilyen kemény kőben és nagy méretekben faragni, kint, a szabadban. A térszobrászat minden szobrász igazi próbája, sajnos, nagyon ritkán van lehetősége rá” – idézték Szervátiuzs Tibort A Hét korábban már említett számában.

Szervátiusz Tibor a beszélgetésben azt is elárulta, hogy eredetileg a sírhoz akarták felállítani az emlékművet, és csak később támadt az az ötletük, hogy inkább köztéri szobor legyen belőle. „De nem vagyok elégedett a szobor környezetének a kiképzésével. Gyönyörű kőburkolattal kellene elkészíteni, szép, lapos kövekkel kiképezni” – tette hozzá. A szobor környezete talán azóta sem pontosan olyan, amilyennek Szervátiusz Tibor eredetileg elképzelte, de ezzel együtt is zarándokhely, sőt már a faragásakor is az volt, talán pont így készültek Nagy Lajos fotói is, ami ennek az összeállításnak is az alapját jelentette.

Az egyik ilyen látogató Fehér Ferenc vajdasági költő volt, aki naplójában rögzítette a farkaslaki látogatás néhány pillanatát, ami a Magyar Szóban jelent meg 15 évvel később. „Az udvarhelyi út hiába is akarna elszaladni velem a falu mellett, a kopjafás temető megállít, behív a két cserefa között domboruló sírhoz, Tamási Áron sírjához. Hétköznap délután van, de környes körül az az ünneplős, erdélyi, nyári ragyogás, amit nem csak a nap, a fű meg a fák szikráztatnak, hanem valamigyerekkori imádságos csönd ... Ábel útját kutatom a környező hegyek vonulatában: merre, melyik ösvényen kanyarodhatott ki a faluból? S fontos-e ez már? Most, évek múltán, már ott áll a készülő Tamási-kő. Ketten dolgoznak rajta: Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor. A fiú most bent van a faluban. Az apa a rögtönzött deszka kalyiba szénáján pihen. Déli órák. Már távoznánk is, nehogy fölébresszük a művészt, de ő maga rezzen fel, s mentegetőzik... Kilenctonnás trachit-tömb. Úrasztalának nevezték a pásztorok emberemlékezet óta. A madarasi Hargitáról való. Most munkálkodhatnak rajta. A jobb felét Szervátiusz Jenő, a balt Szervátiusz Tibor vállalta. A motívumok közt ott van a kicsi Áron, s a Bolha kutya. Idős és fiatal székely alakja. Jövő őszre készülnek el. A kicsi Áron mögött csillagok a hargitai télben. Szervátiusz Jenő mosolyogva hajol közel, úgy mondja, hogy melyik népdalból valók ezek a csillagok: Kicsi csillag ha leesik, elterül, / Az én rózsám, ha nem szeret, elkerül. / Ne kerülj el, édes-kedves galambom, / Mert én néked rosszadat nem akarom.”

„Az volt az érdekes, hogy akik arra utaztak, megálltak, megnézték, mit csinálunk, s hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe” – írta az emlékmű keletkezéséről 2016-ban Szervátiusz Tibor a Háromszékben. Állítása szerint azt szerette volna, hogy csak az édesapja neve kerüljön bele mint alkotóé. „Ám ő, amikor élelemért jártam, belevéste mindkettőnk nevét a kőbe. Boldog volt, hogy a fiával együtt készítette ezt a művet. Utólag én is nagyon örvendek annak, hogy van egy közös alkotásunk!” – tette még hozzá.

1972 szeptemberében, Tamás Áron születésének 75. évfordulója alkalmából avattak fel az emlékművet, és zuhogó eső ellenére is óriási volt érdeklődés. Ahogy beszámolók rendre felidézik, vihar nyitotta az ünnepséget, csak mire Sütő András a beszéde végére ért, és lehullt a lepel a szoborról, pillantott ki a nap a felhők közül, de ahogy Beke György fogalmazta a beszámolójában, „csak egy kukkantásra”. A szobor azóta is zarándokhely, a Székelyföldön átutazó magyarországi turisták állandó megállója. Olyan, mint a kolozsvári Mátyás szoborcsoport vagy a gyimesi 30-as vasúti őrház.