A keze, az a szép – Szilágyi Júlia születésnapjára

Mi történt 1989 után?

Elkezdtünk a hölgyekhez járni.

1989 előtt folyton férfiak lebegtek kamasz tekintetem előtt: Harag, Kányádi, Sütő, Bretter.

A forradalomnak kellett eljönnie, hogy kulturális szemhatáromat jelentős asszonyokig terjesszem.

Ezek közül Soó-Zöld Margit és Szilágyi Júlia jut eszembe mostanság a legtöbbször.

Az első: maga a mosolygós törékenység. Grafikáival, festményeivel, humorával, kedélyével, érdekes arcélével a mindenbe belenyugvó, gyötrődő lebbenékenység.

Julika viszont, és nemcsak az ellentét kedvéért mondom, a törékeny szívósság. Ma is előttem van a mozdulat, ahogy letelepedik a könyvei és a plédjei közé. Valósággal elvész a sok minden között, ami a szobájában összehalmozódott, és ő, mint valami kedves varázslónő, ül és beszélget.

Ez a varázslata: a beszélgetés. Én a mai napig egy betonkavaró vagyok, annyit bántom magam, amennyit más soha nem bántott, talán nem is fog. Akkoriban még, a kilencvenes-kétezres években, bárdolatlanul érzékeny ember. Julika viszont mindig kedvesen fogad, és csodálatos terapeuta, amennyiben nem is tudom, milyennek kell annak lennie, és természetesen ő sem akar az lenni, csak éppen: az.

„Azt hiszem, mindig válságkorszak van” – mondta egyszer, és ha ma visszagondolok erre a mondatra, azt találom, hogy ő a csendes, kiegyensúlyozott apokaliptikus. Bűbájos szerep ez, a szónak a boszorkányosságra utaló jelentésében. Értsd meg, hogy miben vagy, de ne omoljanak rád a romok.

Élni segített Gazsi is, a maga csöppet sem kíméletes apokaliptikusságával. Julika azonban úgy segített élni, hogy nemcsak az intelligenciáját nyújtotta, hanem a kezét is.

Ott ültem nála, és intenzíven akartam a figyelmét. Ez bizonyára fárasztó lehetett, de soha nem jelezte, hogy az lenne.

Ezen az ünnepi órán, a duplanyolcas idején, azt kívánom neki, telepedjen még sokáig úgy, mint akkor tette.

Isten éltessen sokáig, Julika!