Tőlem tudjátok meg – romák mesélnek a székelyföldi roma-magyar együttélésről

A székelyföldi roma-magyar együttélésről, a magyarul beszélő romák kulturális elismerésének hiányáról a többek között a 2023-as Székelyföldi Roma Szabadegyetemen elkezdett diskurzust folytatja a Tőlem tudjátok meg – Hat roma portré a székelykeresztúri régióból című dokumentumfilm, illetve az Álarc nélkül című fotókiállítás, amelyeket az Integratio Alapítvány szervezésében hozott létre egy társadalomkutatókból és vizuális alkotókból álló csapat. Az országos helyreállítási terv (PNRR) keretében kapott támogatásból és a székelykeresztúri önkormányzat partnerségével megvalósított projekt eredményét a székelyföldi bemutatók után Kolozsvárra is elhozták.

A Tranzit.ro székhelyén, a Minerva Ház (Jókai utca 16.) emeleti kiállítótermében nyílt meg az Álarc nélkül című fotókiállítás, amelyet Márkos Tamás fotóiból válogatott össze Luis Escobedo vizuális antropológus, a kiállítás kurátora. A bemutatott felvételek jó része a romatelepek világát mutatja meg, nem csak az itt élő embereket, hanem a környezetük részleteit, házfalakat, színes, falvédős szobabelsőket is, vagy épp egy játékként használt szivárványszínű esernyőt egy kislány kezében. Az egyik portréról a kezéből kukkert formáló kisfiú néz vissza az őt fényképezőre, játékos interakcióba lépve a rá irányuló kamerával, kilépve a tekintet tárgyának szerepéből.

A tekintetre, a nézőpontra való reflexió fontos elemét képezte az Integratio Alapítvány koncepciójának, ez derült ki az esti beszélgetésen, amelyet a Sapientia – EMTE Tordai úti aulájában, a filmvetítés után tartottak. A fotókiállítás címében is szereplő álarc azt a pózt jelöli, amelybe a külső, többségi tekintet kényszeríti a kisebbséget, magyarázta Kiss Tamás szociológus, a projekt egyik szakértője. A céljuk az volt, hogy enélkül a „maszk” nélkül mutassanak be néhány székelyföldi roma arcot. Mint elhangzott, azért választották ehhez éppen Székelykeresztúr környékét, mert Székelyföldön itt a legmagasabb a roma lakosság aránya, 25 százalék, és viszonylag békés az együttélés a magyarokkal, vannak közös intézményeik, nem ritkák a vegyes házasságok sem. Ugyanakkor a romák jellemzően inkább vidéken élnek, a város közterein kevésbé láthatóak.

A Tőlem tudjátok meg – Hat roma portré a székelykeresztúri régióból című dokumentumfilmben, amelyet a szakértői csapat közreműködésével (András Lóránd, Luis Escubedo, Kiss Boróka, Kiss Tamás, Sólyom Andrea, Isztojka Máté és Toró Tibor) Lakatos Miska rendezett, operatőre Tóth Helga, dramaturgja pedig Lovassy Cseh Tamás volt, különböző generációkhoz tartozó és különböző hátterű cigány emberek szólalnak meg. Közös bennük egyrészt az, hogy van szakmájuk, munkahelyük, megtalálták helyüket a közösségben, ahol élnek, tehát szembemennek a romákról alkotott sztereotip képpel, de az is, hogy kötődnek a roma és a magyar kultúrához is, illetve vágynak a roma identitásuk elismerésére, értékelésére.

Látunk az iskolát nemrég elvégzett, már pénzkereső lányt, aki a versírásban találta meg az önkifejezés módját, és kevésbé érzi azt, hogy roma származása határozná meg a személyiségét, ugyanakkor megszólal a gábor cigány családból származó fiatal néprajzkutató és történetmondó is, aki minden erejével azon van, hogy a családjától örökölt hagyományoknak, kultúrának, nyelvnek és egy egyetemet végzett átlagos mai huszonéves értékrendjének egyszerre találjon helyet az életében.

Egy vegyes házasságban élő egészségügyi mediátor arról mesél, hogyan találkozott a magyar, többségi társadalom előítéletével a tágabb rokonság körében, és annak ellenére, hogy a házasságában, a gyermekeivel meg tudja élni a cigány identitását is, miért érzi mégis azt, hogy a romák beilleszkedése, elfogadása egyetlen rossz lépéssel szertefoszolhat.

A kétdiplomás tanítónő felidézi, pályája elején hogyan kellett megküzdenie a roma gyerekek iskolai lemorzsolódásával, másrészt pedig a magyar szülők előítéleteivel. Bár az iskolai tantervnek nem része a roma kultúra és történelem, ő erről is beszél a gyerekeknek, és azt sem érti, hogy miért van a cigányoknak külön szüreti bálja, amikor lehetne a magyarokkal közös is.

Gyári munkás mesél arról, hogy hogyan olvasott mesét neki és négy testvérének a négy osztályt végzett édesanyja, és beszél meglepően találó művészettörténeti asszociációkkal a cigányok sorsáról, miközben éppen annak a családnak az üzemében dolgozik, amelyiknek a nagyapja is szolgált. Egy muzsikus pedig arról mesél, hogy míg régebben a magyarok voltak a fő megrendelői, ma már egyre több roma család tart nagy lakodalmat.

A filmben megszólaló egészségügyi mediátor és tanítónő is dolgozik viszont romatelepen élőkkel, így kúszik be a filmbe a mélyszegénységben élő cigányok problémaköre, az analfabetizmus, a munkanélküliség, az egészségügyi ellátás hiánya, az ott élők nehéz alkalmazkodása a többségi társadalom szokásaihoz, szabályaihoz, illetve egy 2009-es eset felidézésével a társadalmi szintű romaellenes erőszak is.

A filmben a roma-magyar együttélésnek csak egy részét mutatják be, hangsúlyozta Kiss Tamás. „Azt gondoltuk, hogy először a relatíve pozitív oldaláról beszélünk, de ezekben az interjúkban és a képi anyagban is felsejlik egy sokkal sötétebb valóság, amiből nem a mélyszegénységet, hanem a Hargita megye keleti felében rendszeres romaellenes pogromokat emelném ki” – mondta a szociológus, utalva ezzel arra, hogy elképzelhető, hogy folytatni fogják a szociográfiai projektet.

A társadalomkutatók és a filmes alkotók inspirálónak tartották a közös munkát: a szociológusok felfedezték a vizuális kommunikációban rejlő lehetőségeket, a filmesek pedig készen kapták a kutatásból származó információkat, kapcsolatokat.

Székely István Gergő moderátor kérdésére Toró Tibor arról beszélt, hogy a forgatás arra késztette, hogy kilépjen a távolságtartó kutató szerepéből. „Ami megváltozott bennem, az az a felismerés, hogy aktívan kell tennem valamit, ahhoz, hogy az, amiről a szereplők beszélnek, a láthatóság, az elismerés megvalósuljon” – mondta. Kiss Tamás hozzátette, ezt a fajta akciószociológiát ő már a forgatás előtt is magáénak érezte, mégis nagy hatással volt rá a filmes terepmunka. „Amikor az ember belevág egy ilyen dologba szociológusként, akkor olyan absztrakt fogalmak vannak a fejében, mint például a kulturális elismerés vagy a különböző identitásstratégiák, de amikor beszélgetéseken vagy egy filmen van túl az ember, akkor ezek mind arcot nyernek” – magyarázta. „A vizuális reprezentáció alkalmas lehet arra, hogy a saját előregyártott értelmezéseinket, narratíváinkat visszavonjuk, és hagyjuk az érintetteket beszélni. Ezt egy absztrakt fogalmi nyelvezettel dolgozó tanulmányban nem lehet megcsinálni” – tette még hozzá Kiss Tamás.

„Nekünk áldott állapot volt, hogy így dolgozhattunk, mert a filmkészítésnek a legnehezebb része az, hogy kialakuljon a bizalmi viszony az interjúalannyal, a közösséggel, és így ez könnyebben ment, mintha csak megérkeztünk volna a kameránkkal Székelykeresztúrra” – mondta Lakatos Miska, a film rendezője és vágója. „Ettől függetlenül, amikor előkerült a kamera, azért voltak nehézségek, elkezdtek az emberek kicsit másképp viselkedni, de ilyenkor leálltunk és csak simán beszélgettünk” – tette hozzá. „Lemondtunk dolgokról azért, hogy ne hozzuk zavarba az interjúalanyokat, például nem úgy érkeztünk meg az otthonukba, hogy bevittünk három lámpát, öt softboxot és egy nagy mikrofont, csak egy statívunk volt és ennyi. Azt hiszem, hogy ez segített, egy idő után elfelejtették, hogy ott van a kamera” – mondta Tóth Helga operatőr.

„A legnagyobb felismerés, amivel maradtam ebből a projektből az az, hogy tekintsek magamra többségiként egy úgynevezett kisebbséggel szemben, és próbáljam meg azt a látásmódot elsajátítani, hogy a székelykeresztúrihoz hasonló régiókban a magyar többségnek mekkora felelőssége van abban, hogy láthatóságot biztosítson ennek a közösségnek” – tette hozzá Lovassy Cseh Tamás, a film dramaturgja.

A projekt további útjával kapcsolatos információkért a Roma portrék Facebook-oldalt érdemes követni.