Mit építhetünk mi, az áldozatok szomszédai a holokauszt emlékéből?

A romániai Nemzeti Kulturális Alap támogatásával, a Quadro galéria partnerségével szervezett kiállítás zsidó és nem zsidó, a holokauszt által közvetlenül érintett és ma élő, különböző generációkhoz tartozó alkotók munkáit állítja párbeszédbe egymással, új kontextusba helyezve többek között Lövith Egon Marc vagy Leon Alex korábban már kiállított munkáit.

„Úgy tűnik, az ember természetéből kifolyólag nem nagyon hisz a katasztrófákban, és ha a költők, a művészek erős képekben vetítik ezt előre, akkor hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni az üzenetüket, talán egyfajta önvédelemként, ami azonban elég kontraproduktív” – mondta a megnyitón Székely Sebestyén György művészettörténész, a kiállítás kurátora. „Hogyan vihetjük tovább a holokauszt emlékezetét, és ez mit jelent a mai viharos időkben, amikor a gyűlölet, az igazságtalanság és a gyilkolás ismét felerősödik? A kiállítók munkái azt üzenik, hogy ne felejtsünk és figyeljünk arra, ami ma történik” – foglalta össze a kiállítás kiindulópontját. „Egyik oldalról sem fogadható el a kegyetlenség, a dehumanizáció. A holokausztemlékezetben jelenleg nagyon fontos, hogy az igazság mindenkit megillessen és a »never again« mindenkire vonatkozzon” – tette még hozzá.

„A hiány, ahogy én értem, az emberség hiánya. Ez 80 évvel ezelőtt is hiányzott és most is hiányzik. Az ember erőszakos az embertársával, megpróbálja megsemmisíteni a másikat. Jobb lett volna, ha a kolozsvári zsidóság leszármazottai, művészek, mérnökök, tanárok, ma is a közösség részei lennének, és nem egy katasztrófa 80. évfordulójára emlékeznénk. Ennek a katasztrófának az üzenete, hogy képesek vagyunk eltörölni egész közösségeket és hogy mi, művészként, mérnökként, polgármesterként felelősek vagyunk azért, hogy olyan körülményeket teremtsünk, amelyben az emberek szeretettel viszonyulnak egymáshoz. A tragédia most is előfordult, embereket a saját házaikban öltek meg, akárcsak 80 éve, ezért mindannyiunknak küzdeni kell azért, hogy ezt a kegyetlenséget megpróbáljuk megállítani. A világ a kegyetlenség és a harc irányába megy, de nekünk ellen kell állnunk ennek, valami mást kell létrehoznunk” – mondta a szerdai megnyitón a romániai származású izraeli Belu-Simion Făinaru, aki egyébként a nemzetközi hírű, Kolozsvárról indult és berlini székhellyel is rendelkező Plan B galéria egyik alkotója és a kultúrák közötti párbeszédet hirdető Mediterrán Biennálé alapítója.

Făinaru a szerzője a kiállítás címadó munkájának. A Hiány című installáció a Szatmár megyei Komorzánban ma is álló zsidó házat idézi, a faépítmény ablakán, ajtaján kissé lehajolva kukucskálhatnak be a látogatók, mint egy babaházba. Bent ünnepélyes a látvány: az asztalon fehér terítő, rajta égő gyertyák, egy vállfán fehér ruha lóg, az emberek viszont hiányoznak. Bár életnek nyoma nincs, a nyitott ajtó és a világosság mégis hívogató. Făinaru emellett a komorzáni ház golyóstollal papírra rajzolt vázlatát és a romániai származású zsidó költő, Paul Celan Zsoltár című versének lassú elmosódását megjelenítő videót is kiállított.

„Az alkotás (...) azt a hatást kelti, mintha egy gyermek álmában jelent volna meg, és éppoly távol áll a valóságtól, mint azoknak az élete, akik már nem élnek a házban. Szintén egy álomhoz hasonlóan, mintha a hegyek közé rejtett távoli faluban ez a ház csodásan életre kelne. Halljuk a naplemente utáni ünneplést, a szombat eljövetelét. A menyasszonyi ruha, a fehér terítő és az égő gyertyák a kis teret a jövőbe vetett bizalommal, reménnyel és hálával töltik meg” – olvasható az installáció mellett.

A kiállításon szereplő munkák egy része ezzel ellentétben elég reménytelen képet mutat az emberről. Rögtön a kiállítótérbe lépve Frigyes Marcell 1934-ben Kolozsváron kiadott, Grünbaum Ernő által illusztrált verseskötete fogad A három fekete lovag című versnél kinyitva. „Új háborúknak vészes hajnalán/már vágtat véres,/habzó paripán/a három fekete lovag:/Sötétség! Gyűlölet! Halál!” – kezdődik a vers. Látható a Nagyváradon élő Leon Alex Bokszolók című, 1942 előtt festett képe is, amely első látásra sportolókat ábrázol, egyikük rövidnadrágján azonban felsejlik a horogkereszt. Az említett alkotók később mindhárman haláltáborokban vagy munkaszolgálatban vesztették életüket.

Lövith Egon Marc túlélte a holokausztot és az 1980-as évek végén egy sorozatban idézte fel a dachaui lágerélményeit, ebből Az első éjszaka című képe szerepel a kiállításon. Dan Beudean Kolozsváron élő és alkotó művész videóinstallációja éppen azért hátborzongató, mert egy mai, talált tárgyként használt reklámfilmmel illusztrálja a faji megkülönböztetés, a felülről irányított válogatás mechanizmusát.

A munkák másik része a nyomhagyás gesztusát állítja középpontba és erősíti fel. Az erdélyi származású, az 1970-es évek óta Ausztriában élő Csutak Magda galíciai határon élő bukovinai zsidók sírköveinek mintáját mentette át az utókor számára. A munka háttere külön érdekes: a művész még 1968-ban, egy nyári gyakorlat alkalmával bukkant az elhagyatott sírkövekre, a róluk készült, fűvel átsatírozott képeket (frottázsokat) pedig nemrég fedezte fel újra a padláson, így először állítja ki őket. Látható egy frottázs Rajk László építész sorozatából, amelyet az auschwitzi foglyok barakkok falaira karcolt neveiről készített, Farkas Zsófiának, a Magyar Zsidó Múzeum kurátorának a közvetítésével és Rajk Juditnak, a művesz özvegyének jóvoltából.

Kerezsi Nemere és Nagy Csilla a történelem ciklikusságát, az értelmetlen erőszak ábrázolását és az emlékállítás gesztusát egyetlen, összetett, de mégis egyszerű műalkotásba sűrítette. Nagy méretű pecséthengerük egy első világháborús, testvérgyilkosságot ábrázoló dombormű alapján készült, a körbejárható installáción belül látható a dombormű, kívül pedig annak negatív formája. Ha valamilyen puha anyagon, például gyurmán görgetnénk végig, a dombormű végtelenített mintaként ismétlődne, ahogy az a kiállítás plakátján is látható.

A holokauszt áldozatainak egyetlen dokumentumszerű ábrázolása a kiállításon egy ritka hollandiai filmfelvétel, amelyen azt látjuk, hogy a sárga csillagot viselő, csomagokat cipelő zsidók látszólag kedélyesen búcsút intenek szomszédaiknak a gettóba indulás előtt. A látogató, miután körbejárta a kiállítást, visszatér a végtelenített videóhoz, amely a szomszédok szemszögéből mutatja a távozókat, és búcsúzóul elgondolkodhat rajta: mit tenne ma a kamerát tartó szomszéd helyében?