Száz éve született Lövith Egon képzőművész, akit Kolozsvár kétszer is idegen testként vetett ki magából

„Az én kicsiny múltam nagy múlttá vált, a világ gondoskodott arról, hogy az én memóriám világméretű emlékezetté táguljon. Ez a bennem élő anyag tör ki, rögzül a képekben”

– mondta Lövith Egon Erdélyi Lajosnak, aki egy interjúban az akkor készülő holokauszt-képeiről kérdezte. A művész életét a 20. század nagy eseményei keretezték, illetve egy olyan élettér, amely Kelet-Európától Mexikóig terjed, kolozsvári központtal. A művész születésének századik évfordulójára a kolozsvári Művészeti Múzeumban nyílt kiállítás ezt a történelmi tekintetet hangsúlyozza, miközben megmutatja azt az életörömöt és játékosságot, ami Lövith Egont a művészetében és a mindennapokban is jellemezte.

Lövith Egon és felesége, Margó emlékezetes figurák voltak a 20. század második felének Kolozsvárján. Székely Sebestyén György művészettörténész, a centenáriumi kiállítás kurátora, mint mesélte, pályakezdőként ismerte meg az akkor már egyedül élő, idős művészt, aki még akkor is nyitott és aktív volt, órákig tudott mesélni. Mókás emberként, ugyanakkor elszántan kísérletező alkotóként emlékszik rá Andrea Ghiță, akinek egyfajta pótnagybácsija volt, de aki televíziós szerkesztőként több interjút is készített vele, valamint a Baabel folyóiratban visszaemlékezéseket is közölt róla. Mint írta, Lövith Egon kiállításai mindig igazi társadalmi eseménynek, különböző generációk találkozóhelyének számítottak.

Az életút fontosabb fordulópontjait a Centropa.org-on megjelent interjú alapján idézzük fel. Lövith Egon Marc 1923-ban született Kolozsváron, zsidó családban. Órásmester édesapjának a Malom (ma Barițiu) utcában volt üzlete, amit az akkori feszült hangulatban szélsőséges nacionalisták dúltak fel, pusztán azért, mert észrevették a zsidó nevet a cégtáblán. Lövith Max maga is megsérült akkor, és felépülése után úgy döntött, hogy elhagyja az országot. Mexikóban telepedett le, itt nyitott új órásüzletet, felesége, Berta és akkor három éves fiuk 1926-ban csatlakozott hozzá.

Lövith Egon visszaemlékezése szerint a család szerény körülmények között élt Mexico Cityben, de egy idő után sikerült vásárolniuk egy használt autót. „Amikor mi hárman beültünk a kocsiba, úgy néztünk ki, mint a Stan és Bran filmekben az emberek. (...) Amíg még jól érezte magát, fogott engem, és anyuval jártuk Mexikót. Körülbelül 70-80-100 km-re is elmentünk autóval. Főleg az azték vidéket cserkésztük be. Apám meg akarta mutatni, hogy merre járt két évig, mivel foglalkozott az órásság mellett, amíg várt minket. Az órásság után második szenvedélye volt apámnak az archeológia” – idézte fel.

A kis Egon a családi krónika szerint élénk fantáziájú gyermek volt, aki sokat rajzolgatott, saját játékokat fabrikált magának, különböző figurákat készített, amelyeken időközben megszületett húga is jól szórakozott.

Mikor édesapja megbetegedett és nem tudott már eleget dolgozni a városi élet fenntartásához, a család egy külvárosi házba költözött, ahonnan Egonnak hét kilométert kellett megtennie az iskoláig. Lóval járt iskolába, rá és testvérére gyakran az indián szomszédok vigyáztak, akik a háztartási teendőkben és a beteg édesapa ápolásában is segédkeztek.

Lövith Max 1934-es halála után Berta úgy döntött, hogy visszamegy gyermekeivel Európába. Nehezen gyűjtötte össze a pénzt a hajójegyre, a fedélzeten utaztak, kabinra ugyanis nem futotta. Az első csalódás Spanyolországban érte a családot, amikor kiderült, hogy Berta testvére mégsem várja őket a megbeszéltek szerint, mert közben már – valószínűleg – Amerikába utazott. Így kerültek vissza Kolozsvárra, ahol egyre antiszemitább légkör uralkodott.

„Én barátkozó természetű vagyok, s az elején a szünetben az osztálytársaim el voltak ragadtatva a mexikói mivoltomtól, mivel mind mexikói holmiim voltak: hol indián, hol bölény volt rajzolva a pulóvereimre. Így öltözködni nagy feltűnés volt, nagyon tetszett nekik a mexikóiságom. Egyik nap, szünetben, elkezdtek faggatni ezek a román gyerekek, akikkel egyébként jóban voltam, és megtudták, hogy nem mexikói vagyok, hanem zsidó, és akkor összesúgtak a hátam mögött” – emlékezett Lövith Egon a román gimnáziumra, ahová beiratták. A megkülönböztetés később tettlegességig fajult, és nem csak a társai, hanem a tanárai között is voltak olyanok, akik így vagy úgy bántalmazták.

„Otthon művészként kezeltek, hagyták, hogy dolgozzak. A saját lepedőimre festettem, mert nem volt pénzem vászonra. A ház falai tele voltak a rajzaimmal, sok-sok képem volt rajszeggel felfogva, mert nem volt pénzem rámára. Már az emberi figurákkal is foglalkoztam, nagyanyámnak arcképet is csináltam. Préselt szénnel rajzoltam, főleg grafikákat” – idézte fel Lövith a szűk kolozsvári lakásban töltött éveket. Taníttatására a családnak nem volt pénze, nagy gondot okozott az is, hogy zsidóként egyre lehetetlenebb volt munkához jutni az 1930-as évek végén és az 1940-es évek elején.

Lövith Egont 1944-ben hívták be munkaszolgálatra. Nagymamáját, édesanyját és húgát többé nem látta, ők meghaltak a lágerben. Ő Türkheimbe, majd Dachauba került, és megérte a lágerek felszabadítását. Türkheimben találkozott későbbi feleségével, Margóval, erre így emlékezett: „Úgy ismertem meg Margót, hogy láttam, hogy füstöl a konyha és bementem. Láttam két lányt és egy öregembert, hogy nagy üstben kavarták az ételt. Én akkor rájuk ripakodtam, hogy: ‘Nem tudjátok, vége a háborúnak, azonnal hagyjátok itt ezt a helyiséget’. Margó megmagyarázta nekem pár szóban, hogy el akarták vinni őket, de megszöktek és nagyon éhesek. Aztán megtudtam, hogy ez a két lány mehetett volna a városkába, és nem csak azért maradtak a táborban, mert éhesek voltak. Néhány mondat után kiderült, hogy van vagy 20-27 beteg, akiknek főztek.”

1945-ben érkeztek meg Kolozsvárra, hogy új életet kezdjenek. Eleinte a Péter-Pál villában kaptak szobát több más holokauszttúlélővel együtt, Lövith pedig aktív tagja volt a Demokrata Zsidó Ifjak Szervezetének, amely a háborúból hazatért zsidó fiatalok boldogulását segítette, eleinte kifejezetten ellenezve a cionista mozgalmat. 1947 és 1953 között Lövith párhuzamosan szerezte meg az érettségit, az egyetemi diplomát és kezdett el tanítani is az időközben létrejött Ion Andreescu Művészeti Intézetben. Egyetemi tanárként rajzot, szobrászatot, kompozíciót tanított, alkotóként pedig különböző műfajokkal kísérletezett a kerámiától a bronz- és márványszobrokon át a festészetig. Elismert tagja lett az erdélyi művészeti életnek, a magyar és a román művészek lexikonába is bekerült, miközben ő ezeket az identitásokat nem tagadva zsidónak vallotta magát, ahogy maga fogalmazott az Erdélyi Lajosnak adott, már említett interjúban (Székely Sebestyén György, Szuszámi Zsuzsa (szerk.): Bennünk a nagyvilág – Portréfotók és interjúk, Quadro, 2018).

Ugyanakkor saját meglátása szerint a rendszer, amelytől a háború után sokat várt, csalódás volt számára. „A fasizmus után elfogadhatónak nézett ki, hogy a szocializmust és a kommunizmust válasszam magamnak, de lassan terhessé vált, mert az a kategória vagyok, akinek a kommunizmus nem adott, csak nagyon keveset” – olvasható a Centropa.org-on.

Új élet a romokon

A centenáriumra a Kolozsvári Művészeti Múzeum és a Quadro Galéria közreműködésében készült kiállításon a magántulajdonban lévő hagyaték több olyan darabja látható lesz június 11-ig, amely eddig nem került nagyközönség elé, ezeket egészíti ki a kolozsvári Művészeti Múzeum gyűjteményének néhány darabja.

A centenáriumra készülve sokáig gyűjteményes kiállításban gondolkodtak, nemrég azonban friss koncepció körvonalazódott, árulta el Székely Sebestyén György. Az ötletet egy római mozaiktöredéket ábrázoló pasztellkép adta, erről villant be a kurátornak, hogy a rom, a régészeti lelet visszatérő motívum Lövith Egon művészetében, több olyan kompozíciója van például, amelyen az antik leletet egy kéz nyoma teszi tönkre, és van Régészeti lelet vagy Antik torzó című szobra is. „Egy ilyen szobrot megalkotni nem öt perc, tehát tényleg fontos volt számára a rom” – jegyezte meg Székely Sebestyén György. „Innen számomra újraértelmeződött az egész életmű, rájöttem, hogy végigvonul rajta egy erőteljes történelmi tekintet, és ezt keresve válogattam a munkákat” – mondta.

Új élet a romokon – ez a kiállítás címe, a tézise pedig a művészettörténész szerint az, hogy a történelem a romok kontinuitása, a régészeti lelet valamilyen formában kapcsolódik a jelenhez, a romból mindig új élet lesz. Amint a kurátori szövegből kiderül, a rom egyrészt a lassan, de könyörtelenül örlő idő, másrészt az emberi pusztítás jelképe, ezek mellett az isteni beavatkozás és az emberi alkotóerő az, ami Lövith meglátása szerint a történelmet alakítja.

A tematikus válogatásból nem maradhattak ki a holokauszt-pasztellek, amelyek élénk színeikkel elütnek attól a monokrómtól, amely ebben a témában a legelterjedtebb. Székely Sebestyén György szerint ezzel a művész elkerülte a holokauszt idealizálását, és hangsúlyozta annak megtörtént, személyes tapasztalat jellegét. Lövith Egon azt tartotta a legborzalmasabbnak a holokausztból, hogy az embert teljesen kivetkőztette emberi mivoltából. „Így emlékezett a holokausztra, és nagyon sokáig szégyellte az egészet, mert a túlélésről szólt, nem a szolidaritásról” – idézte fel a művészettörténész.

Lövith holokauszt-pasztelljeinek nagy része a 80-as években készült, majdnem négy évtizeddel a traumatikus események után. Ezekből a dachaui múzeum vásárolt meg egy válogatást, de azok között nem szerepel az az öt egymás mellett menetelő, egymásra támaszkodó alakot ábrázoló kompozíció, amely a kolozsvári kiállításon látható, és amely a Lövith tervei alapján elkészült absztrakt kolozsvári holokauszt-emlékmű képi előzménye. A holokauszt témája egyébként már a háború után közvetlenül is foglalkoztatta Lövith Egont, készültek szobrai ebben a témában, de ezek figuratívak voltak, teljesen másak, mint az 1980-as években készült pasztellek vagy a 90-es években készült szoborterv.

Székely Sebestyén György a következő útvonalat ajánlotta a kiállításhoz: a kiállítótérbe lépve Lövith Egon szobor-önarcképe fogad, ezután olyan személyek szobrai sorakoznak, akik a tudomány vagy a művészet, azaz a kreativitás révén befolyásolták a történelmet, szemben a siratófalat – a jeruzsálemi templom romját – ábrázoló sorozattal. A következő a görög és római leletek terme, ezen át jutunk el Lövith Egon életének „romjai” közé, a holokauszt tematikájú munkákhoz. Itt kapott helyet az a megkötözött parasztszobor is, amelyet pályája elején alkotott az 1907-es parasztfelkelésre reflektálva, de a kurátor szerint összekapcsolható, hiszen mind a parasztoknak, mind a zsidóknak az identitásuk volt az egyetlen bűnük. A következő teremben találkozik a zsidó és keresztény történelem a bibliai témájú festményekkel, Dávid, Mózes, Ábrahám és Dante szobrával, illetve ugyanitt találunk egy közvetlenül a háború után készült önarckép-grafikát is.

A szenvedéstörténetből ezután már a győzelem, az újjászületés felé halad a kiállítás, a következő teremben látható a győzelem istennőjéről, Nikéről mintázott szobor, illetve a szeretetről, szerelemről, életörömről szóló alkotások. Az utolsó terem egy játékos zárás, itt szereplnek azok a '70-es években készült festmények, amelyek a mexikói gyermekkor emlékképeit elevenítik fel, a lágerképekhez hasonló ikonikus kompozíciókban, a bronz kisplasztikák, amelyeken Lövith Egon a szocialista realizmus korszaka után a görög-római modellekhez visszatérve kísérletezte ki saját stílusát, illetve az 1990-es évek játékos apró madárszobrai és -pasztelljei.