Breier Ádám filmjében a gyászoló Lefkovicsék kibokszolják egymásból a megbocsátást

Breier Ádám első nagyjátékfilmje egy megromlott apa-fia kapcsolaton keresztül, humorral mesél a diszfunkcionális családokról, gyászról, vallásról, újrakezdésekről. Az alig másfél órás filmről rengeteg kérdeznivaló fogalmazódott meg: egyrészt a zsidó szálról, amely átszövi a történetet, de csak annyira hangsúlyos, amennyire a konfliktus kibontakoztatása megkívánja, másrészt a minimalista film ezernyi nagyon fontos rezdüléséről, részletéről, amelyek nagy figyelemmel és hozzáértéssel lettek beledolgozva a film szövetébe. Mindezt kiegészítette egy tökéletes zenei atmoszféra, amelyről Márkos Albert zeneszerzőt kérdezhettük, aki két másik zenésztársával, Jávorka Ádámmal és Móser Ádámmal élőben is bemutatta, hogyan alakult lépésről lépésre a film hangzásvilága. Az alkotók ügyesen egyensúlyoztak a drámai, megható és a humoros részek között, és mindenféle szájbarágó didaktikusság nélkül a bocsánatkérés és a megbocsátás fontosságának üzenetét fogalmazták meg.

Lefkovics Iván (Szabó Kimmel Tamás) Izraelből tér haza kisfiával, Ariellel, miután édesanyja váratlanul meghal. Apjával, Lefkovics Tamással (Bezerédi Zoltán) évek óta nem beszél. De most a zsidó hagyomány egy hétre bezárja őket a családi házba. A három különböző generáció háromféleképpen dolgozza fel a családot eddig összetartó anya (Máhr Ágnes) elvesztését.

Bár sok helyen dramedyként határozzák meg a film műfaját, Breier Ádám cáfolta, hogy az volna. „Egy marketing fogás a dramedy, meg sok helyen láttam vígjátékként is aposztrofálva. Ha dramaturgként akarná valaki ezt kielemezni, akkor azt mondaná, hogy ez egy dráma vagy melodráma. A kihívás az volt, hogy lehet ezt a drámaiságot humorral egyensúlyozni. Mi a drámai alaphelyzeten próbáltunk könnyíteni, és nem fordítva történt, hogy egy könnyed alapszituációba próbáltunk komoly tartalmat is bevinni, mint ez a dramedy esetében szokás” – magyarázta.

Lefkovics Tamás bokszedző, miközben a házában imádkozó vallásos zsidókat figyeli, akik a sivára érkeztek, morcosan megjegyzi, hogy nem érti teljesen, ki ez a sok kalapos-pajeszos férfi, akik a fiának segítenek gyászolni. Már ebből is nyilvánvaló, hogy teljesen szokatlan szemszögből mutatja be Breier a zsidó identitást és hagyományt a filmben. A film abban is eltér a nagy átlagtól, hogy nem a holokausztot helyezi a középpontba, még csak utalás sem történik rá, hanem a hétköznapi szekuláris létet, a rendező szerint ugyanis káros, hogy a zsidó identitás gyakran a traumákra épül, és reméli, hogy lassan sikerül túllépni ezen, és a „hétköznapi” történések egyre nagyobb teret nyernek majd ennek a közösségnek a bemutatásban is. A filmet a nagynénjének ajánlotta, aki mindig támogatta őt.

A történetben egy ortodox zsidó fiú és szekuláris zsidó apa szerepel, ami megfordítja a sztereotípiákat, amelyek szerint azt várnánk, hogy az idősebb generáció ragaszkodik jobban a hagyományokhoz. Az apa, Tomi bá bokszedző, számára a boksz a vallás, míg a fia, Iván, aki alijázott, az izraeli évek alatt vallásos lett. A történet a magyar valóságot tükrözi, ahol a holokauszt és a kommunizmus után a második generáció távolodott el a hagyományoktól, míg a rendszerváltás utáni generáció kezdte újra felfedezni identitását.

A rendező elmondta, hogy a film alapötlete a hétköznapi zsidó identitás és a családi dinamika bemutatásából fakadt. Úgy véli, a zsidó identitás a filmekben gyakran csak a holokausztra fókuszál, és szerette volna megmutatni a hétköznapi zsidó életet, annak humorát és szekuláris közegét. Az ötlet, hogy egy ortodox karaktert hozzanak be a történetbe, abból született, hogy ezáltal is láthatóvá váljon a szekuláris zsidó közeg vallási tudatlansága. Breier inspirációját a saját életéből, környezetéből merítette, ahol hasonló helyzetekkel találkozott.

„Eszembe jutott milyen volt, amikor vallásos amerikai rokonok látogattak hozzánk. Az egész felkészülés, hogy mit fognak enni, mit nem fognak enni, és hogyan kell velük viselkednünk, nagyon humoros volt. Innen jött az ötlet, hogy legyen egy ortodox karakter, aki belép egy vallásilag tudatlan közegbe.”

A sivá alatt gyászolók nem hagyhatják el a házat alatt, nem ülhetnek székre vagy pamlagra, különös tekintettel a halott székére, és beszakított gyászruhát kell viselniük. Ez a keret behatárolta a karakterek mozgásterét, de ugyanakkor egy jó struktúrát adott a filmnek. A filmkészítők célja az volt, hogy az általuk megadott hétnapos időkeretben, és helyszínen, azaz a családi házban, megtörténhet-e a szülő-gyerek közötti megbékélés, sikerül-e a hét végére lebokszolni a múlt sérelmeit.

Breier Ádám hangsúlyozta, hogy mindent igyekeztek hétköznapi léptékkel mérni, így nem igényelt tudományos antropológiai felkészülést, hogy bemutassák, milyen a zsidó identitás, hanem inkább egy szubjektív megközelítés volt, hogy ő milyennek látja. De természetesen mind a vallásos elemek, mind a boksz világ elemei azért le lettek kutatva, hogy hitelesek legyenek. Aztán, vallotta be, a történet szubkultúrán belül szubkultúra irányába sodorta, hiszen a bokszközeg nem a tipikus városi értelmiségi zsidóságot mutatja be, amit a többség ismer. Breier azonban rámutatott, hogy a boksz egy olyan sportág, amiben a magyar zsidók jól teljesítettek, a magyar bokszközegben erős a zsidó szubkultúra. Többek között Adler Zsigmond, Papp László edzője, az egyik leghíresebb magyar ökölvívóedző volt, és zsidó. Breier egy ideig maga is bokszolt, és nagyon tetszett neki az ott megismert közösség, ahol mindenki odafigyelt a másikra. Úgy gondolta, hogy ez a világ jó kontrasztot képez a vallásos, szabálykövető szereplővel szemben.

A bokszedző karakter azért is lett kiválasztva, magyarázta tovább a rendező, mert a macsó attitűdöt és az erőmutatás fontosságát szimbolizálja, ami a történet egyik központi eleme. Az apa és fia közötti konfliktus inkább ebből az erőmutatásból és a gyengeség elutasításából fakad, mintsem a vallásból. A rendező szerint Tomi bá karaktere jól illusztrálja az idősebb férfigenerációk mentalitását, miszerint soha nem mutathatják a gyengeséget, mindig erőt kell sugározniuk. Ez a karakter tehát jó kontrasztot ad a vallásos fiúval szemben, aki egy másfajta erőt és hitet képvisel.

„A konfliktus abból a magatartásból fakad, amit Tomi bá testesít meg. A bokszedző azt vallja, hogy még K.O.-ból is fel kell állni, mindig erősnek kell maradni, bármilyen körülmények között is erőt kell sugározni, ez a legfontosabb dolog. Az idősebb férfigenerációknál ez általános, és ahogy az ember öregszik, egyre nehezebben ismeri el a hibáit, egyre nehezebben mutatja ki, hogy »miben vagyok rossz, miben vagyok gyenge«, és egyre inkább tartja magát ahhoz a képhez, amit ő szeretne sugallni a külvilágnak magáról. Számunkra a forgatókönyv írásakor az volt a kihívás, hogyan tudjuk megoldani egy ilyen »öreg teknős« felnyitását, vagyis hogyan lehet kiszedni belőle azt, hogy elismerjen, belásson valamit, kimutassa az érzéseit egy olyan karakter, akinek ez nehéz. Ez sok férfinak okoz nehézséget, ezért tetszett nekem ez a bokszedző karakter, mert ebben a közegben az a jellemző, hogy abból, ami bent zajlik, semmi sem tükröződhet kifelé” – részletezte.

A „Lefkovicsék gyászolnak” című film diszfunkcionális családok ihletésére született, mondta Breier, és mosolyogva említette saját családját, amelyikről sokszor azt gondolta, hogy diszfunkcionális, de idővel rájött, más családok is hasonló problémákkal küzdenek. Úgy látja, mindenhol megvannak a tipikus problémák a szülőkkel, testvérekkel, gyerekekkel, amelyek a családi szerepekből és a generációs különbségekből adódnak. Vannak, akik könnyebben kezelik ezeket a helyzeteket, mások nehezebben, de valamilyen szinten mindenhol jellemző, hogy elbeszélünk egymás mellett, és másképp mutatjuk ki a szeretetünket. Azt akarta, hogy amikor a néző meglátja Lefkovicsékat, felismerje kicsit a saját családját, saját helyzetét is. Breier szerint a modern korban talán még többet beszélünk ezekről a problémákról, és igyekszünk dolgozni rajtuk. Ugyanakkor a fejlődés azt is magával hozta, hogy sok más egyéni sorsot látunk, ezért kevésbé fogadjuk el a sajátunkat

Az unoka, Ariel megjelenése hoz új dinamizmust Lefkovicsék történetbe, ami a rendező szerint szintén egy általános jelenség a generációk közötti kapcsolatban. Az unokák mindig új kezdetet hoznak, mutatott rá, elismerve, hogy ebben az esetben is saját környezete megfigyelése és társforgatókönyvírójának, Csaba Bálintnak ötletei révén alakult a történetmesélés fonala Ariel megjelenése nyomán. Az unoka karaktere ugyanis kulcsszerepet játszik abban, hogy az apa és fia közötti kapcsolatot újraépüljön.

Ariel (Leo Gagel) nem beszél magyarul, ami kommunikációs nehézségeket okoz a családban. A történetnek azonban azt is sikerült megragadnia, hogyan alakulnak ki nagyszülő-unoka dinamikák nyelvi akadályok ellenére is. A forgatás során viszont a nyelvi különbségek megjelenítése komoly próbatételt jelentett.

Leo Gagelt egyébként is nehéz volt megtalálni, gyártásvezetőjük, Nemes Jeles Vera írt az összes zsidó szervezetnek, iskolának, óvodának, hogy héberül beszélő hatéves gyereket keresnek egy filmhez. Nyolc-tíz gyereket találtak, és Leo köztük volt. Breier elismerte, hogy számos kihívással szembesültek, hiszen egy öt és fél éves gyermekkel dolgoztak, aki még nem járt iskolába, és nem is értette teljesen a jeleneteket. A gyerekkel való munka sok türelmet és kreativitást igényelt, de végül sikerült hitelesen megjeleníteni a karakterét.

„Az összes kisfilmemben valahogy mindig volt gyerek, és mindig megfogadtam, hogy a következőben már nem lesz” – jelentette ki viccesen. „Aztán valahogy mindig sikerül újra belefutni. Sok verzió volt, és próbálkoztunk megúszni gyerekszereplő nélkül, de nem lehetett, mert itt tipikus generációs konfliktusokról van szó, és minden apa-fiú viszonyban a harmadik generáció megérkezése egy új kezdetet hoz. Hirtelen, a gyerek, aki eddig ideges volt, hogy milyen rossz szülője van, maga kezd el rossz szülő lenni, és a nagyszülő nyitottabbá, megértőbbé válik. A saját családomban is látom, hogy változtak meg a dinamikák attól, hogy nagyszülők lettek a szüleim. Szerintem ez egy olyan univerzális igazság, ami Tajvantól Hawaii-ig jellemző minden családra. Így elkerülhetetlen volt, hogy a gyereknek fontos szerepe legyen.”

Breier szerint a film egyik fontos üzenete az, hogy a generációk közötti konfliktusok feloldása érdekében néha el kell fogadni a különbségeket, és a vitákat félre kell tenni. Az apa és fia közötti kapcsolat újraépítése során az unoka szerepe kulcsfontosságú, és a film azt üzeni, hogy a családi béke érdekében néha engedni kell a konfliktusokból.

Annak ellenére, hogy a filmben sok nagy téma vonul fel a szülő-gyermek kapcsolat mellett: élet, halál, hagyományok, zsidóság, magyarság, a emigráció – a filmnek a minimalista vonalvezetését végig sikerül megőrizni. Amikor ennek titkáról kérdeztük a rendezőt, Breier elismerte, hogy a történet eredetileg egy sokkal nagyobb családról szólt, „epizodikusabb és szétcsúszottabb volt, és az apa-fia konfliktus csak egy volt a sok közül” – vallotta be. Azonban úgy döntöttek, hogy a minimalista megközelítésre koncentrálnak, és az apa karakterének ívét emelik ki. A legfontosabb az volt, hogy ezt az ívet tudják követni, és minden más ehhez kapcsolódjon. Az apa elveszti a feleségét, nem beszél a fiával, és nem ismeri az unokáját, de újra meg kell találnia a családját és rendeznie az életét. Minden más ehhez a problematikához kapcsolódik.

„A forgatókönyvírás kezdetén mindig úgy érzem, hogy a filmkészítés egy buta műfaj, mert szükség van egy egyszerű célra a főszereplő számára, miközben az emberek valójában sokkal komplexebbek, több céljuk és ellenfelük van. Az a fontos, hogy megtaláljam ezt az egyszerű ívet, és ha már megvan, akkor hozzá lehet adni a karakter egyéb problémáit is. Itt az apa-fia viszony rendezése volt a fő szál, de az emberek valójában sokkal összetettebbek, így további témákat is be lehetett illeszteni a történetbe, hogy a karakterek valóságosabbnak tűnjenek” – részletezte.

A filmben szereplő roma karakterről is kérdeztük a rendezőt, és Breier rávilágított, hogy Feri figurája (Váradi Roland) azért került a történetbe, mert a bokszközösségben sok roma fiatal talál kiugrási lehetőséget. Ez egy valós társadalmi jelenség, és Breier szerint fontos volt, hogy a karakter révén, bár konkrét utalás nem történik a filmben arra, hogy Feri roma lenne, megmutassák ezt a valóságot. A rendező rámutatott, hogy a roma srác jelenléte hozzájárul ahhoz, hogy Tomi bá szimpatikusabbá váljon, mert nem saját maga miatt akarja, hogy tanítványa nyerjen, hanem azért, hogy felemelje őt.

Breier azt is elmondta, hogy a forgatókönyv alapján már sejthető volt, hogy milyenek lesznek a karakterek, de a színészi alakítások is nagyban hozzájárultak a végső formájukhoz. A próbafolyamat során sokat beszélgettek a színészekkel arról, hogy mi miért történik, és gyakran a színészek javaslatai alapján módosították a jeleneteket.

Ezt a sokféle hangulatot és viszonyt a zenével is érzékeltetni kellett. Márkos Albert zeneszerző elmagyarázta, hogy a film zenéjének feladata az volt, hogy a történet előrehaladását is segítse és hangulatot is teremtsen. A szűkös költségvetés miatt is, a film kamarajellege miatt is kamarazenében gondolkoztak, amiben az improvizáció is fontos szerepet kapott. A zeneszerző és Breier közösen dolgoztak azon, hogy a zene harmonizáljon a film drámai és humoros elemeivel, és ne nyomja el a színészi játékot, hanem kiegészítse azt.

„A zene elképesztően sokat tud segíteni abban, hogy egy pillanat alatt át tudjam vinni a nézőt egyik hangulatból a másikba, »eddig sírtál, de most továbbmegyünk, most nevetni fogsz«, és a kihívás abban rejlik, hogy ez az átvezetés természetesen történjék, sokat próbálkoztunk, és elképesztően megváltozott a film, amikor rákerült a végső zene” – magyarázta Márkos Albert.

A zeneszerző elárulta azt is, hogy mind a két főszereplő karakteréhez hozzárendeltek egy-egy hangszert: a cselló, amin éppen Márkos játszott, Lefkovics Tamást jelölte, míg a brácsa (Jávorka Ádám) Ivánt. A harmonika (Móser Ádám), mint rugalmas hangszer, sokféle hangulatot meg tudott teremteni és jól illeszkedett a film teljesen különböző jeleneteihez.

Márkos elárulta, hogy a zene kiválasztása során sokat kísérleteztek és próbálgatták, mi működik a legjobban. A folyamat során teljesen különböző hangulatú és dinamikájú zenéket próbáltak ki ugyanazokra a jelenetekre és jelenetkötésekre, amíg megtalálták a legmegfelelőbbeket. A zeneszerzésben háromféle elvet alkalmaztak; születtek íróasztalnál komponált darabok, vezetett improvizációk és teljesen improvizatív zenék. A zeneszerző hangsúlyozta, hogy bár ez a megközelítés unortodox volt, végül sikerült egységes és organikus filmzenét teremteniük, amely jól illeszkedett a film egészéhez.

Bár a filmben szereplő izraeli háborús szál nem kap nagy hangsúlyt, a közönségtalálkozókon is fel szokott merülni témaként a jelenlegi izraeli konfliktus. Annak ellenére, hogy a film inkább a családi kapcsolatok és a személyes konfliktusok rendezésére fókuszál, az izraeli háttér ad egy további réteget a történetnek. A testvére barátjának valós története inspirálta Iván háborús monológját, árulta el a rendező, és bár az említett történet húsz évvel ezelőtt történt, mit sem veszített az aktualitásából. Breier Ádám úgy véli, az izraeli konfliktus egy végtelen történet, amely mindig jelen van, és a film valahol erről is szól: amikor az élet törékenysége tudatosul bennünk, akkor felértékelődnek a családi kapcsolatok.