Libertate ’89: száraz úszómedencében vergődik a rendszerváltás társadalma, ráadásul mindez valós történeten alapszik

A Libertate (Libertate ’89 – Nagyszeben) című filmet nézve jó eséllyel marad bennünk némi frusztráció, úgy érezhetjük, hogy bármennyire figyeltünk, nem sikerült teljes mértékben összerakni a képet, nem voltak mindig teljesen világosak a szereplők közötti viszonyok sem. Úgy tűnik, éppen ez volt a forgatókönyvírói és rendezői szándék: egyrészt bemutatni a romániai rendszerváltás kaotikus napjait, amikor az események résztvevői maguk sem voltak tisztában azzal, hogy mi történik körülöttük, kiben bízhatnak és kiben nem, mi vár rájuk, másrészt érzékeltetni azt, hogy 33 év után még mindig maradtak kérdések.

A köztudatban leginkább a forradalom temesvári kirobbanása és a televízió bukaresti székházának elfoglalása maradt meg a romániai rendszerváltásról, Nagyszeben esetét a helyieken kívül kevesebben ismerik, pedig nem kevesebb mint 2 millió töltényt lőttek ki itt 1989 decemberében, és 99-en haltak meg, a főváros után itt volt a legtöbb halálos áldozat. A sok halottal, sérülttel, traumával járó konfliktus a katonaság, illetve a belügyi egységek között alakult ki, miután egy tisztázatlan eredetű golyó megölt egy fiatal katonát, az alakulat parancsnoka pedig úgy vélte, hogy az utca szemközti oldaláról, a belügyesektől jött a támadás. A „terroristákat”, azaz milicistákat (rendőröket), Szekuritáté-alkalmazottakat és civileket majdnem két hónapig tartották fogva embertelen körülmények között a katonai egység üres úszómedencéjében. Azok a tisztek, akik korábban közösen tanácskoztak arról, hogy hogyan fékezzék meg az egyre dühösebb tömeget, hirtelen egymás ellenségeivé váltak, az iskolából alig kikerült fiatal katonák pedig félelmükben kegyetlen börtönőrré lettek. Másrészt, a medencében osztoztak a megaláztatáson azok, akik nemrég még a Ceaușescu-rendszer erőszakszervezeteinek tagjai voltak, azokkal, akiket ők korábban megfigyeltek, elnyomtak. A történelem elég feszültséget és drámai helyzetet szolgáltatott, Cecilia Ștefănescu forgatókönyvíró és Tudor Giurgiu rendező pedig tudott élni a lehetőséggel.

A film története Viorel Stănese (Alex Calangiu) milicista otthonában indul, a fiatal tiszt a milícia (a rendszerváltás előtti romániai rendőrség) székhelyére siet, amelynek közelében tüntetők gyülekeznek. Feszült a hangulat, a helyi erőszakszervezetek vezetői gyűlést tartanak, a katonák parancsnoka, Dragoman alezredes (Iulian Postelnicu) egy páncélkocsi tetejéről próbálja nyugtatni a tömeget, miközben a kaszárnya épületére molinót feszítenek ki „A hadsereg veletek van” felirattal. Az intézményekben égnek a telefonvonalak, mindenki kiabál és kapkod, majd nemsokára eldördülnek az első lövések. Rohangálás, betörő ablakok, sötét folyosók, röpködő parancsok, egyenruhájuktól szabaduló milicisták, utcai tűzharc, amely nyilván a létszámfölényben lévő katonaság javára dől el. A foglyokat – köztük sebesülteket – egy tornaterembe, majd az úszómedencébe terelik, innentől pedig lelassul a film kezdeti feszült tempója, a dinamikát többnyire az új foglyok érkezése adja.

Bár a szebeni rendszerváltásról szóló sajtóbeszámolók többnyire a katonai egység parancsnokának, Aurel Dragomir alezredesnek a felelősségét sugallják az erőszak elharapózásában, filmbeli alteregója, Dragoman alezredes nem egyértelműen kegyetlen, negatív figura, legalábbis érezhető a belső bizonytalansága, amit kifelé parancsok ordításával leplez. Tudor Giurgiu és Cecilia Ștefănescu forgatókönyve nem keres felelősöket és nem mutat fel hősöket sem. Vannak kiemelt karakterek (ismert romániai színészek tűnnek fel kisebb szerepekben is: Andi Vasluianu például rettegett ügyészt, Marius Manole orvost, Dimény Áron volt besúgót alakít), de a filmnek nincsenek klasszikus értelemben vett főszereplői. Leginkább Viorel Stănese milicista tekinthető annak, mivel az ő alakja kapcsolja össze a film helyszíneit: a medencét, a kórházat, ahol egy túlbuzgó katona megakadályozza a sérült „terroristák” kezelését, az ügyész irodáját, ahol eldől, hogy kit engednek el az elsők között a medencéből és ki marad ott még hetekig. A film azonban nem az ő személyes történetére összpontosít, hanem a zűrzavaros, bizonytalan helyzetben születő sokféle emberi reakcióra. Azaz a főszereplő inkább maga a rendszer és az ebben élő társadalom, amely szétesni látszik, aztán – amint a film utal rá – más formában, de működik tovább.

Ezzel a többpólusú történetmeséléssel az alkotók azt érzékeltetik, hogy a romániai rendszerváltás jóval bonyolultabb annál, mint hogy bátor forradalmárok legyőzték az elnyomókat. Az úszómedencében összezsúfolt, felülről őrzött, sérült és kiszolgáltatott, külföldi újságíróknak mutogatott embertömeg erős jelképévé válik a rendszerváltás társadalmának és a születő demokráciának, amely abszurd módon súlyos jogsértéssel indul.

A medencébe zártak közül van, aki segít a másikon, mások megpróbálják hasznukra fordítani a helyzetet, néhányan tiltakoznak, van, aki megpróbálja kideríteni, hogy mi történt, mások, kihasználva, hogy korábbi üldözőik most épp olyan kiszolgáltatottak, mint ők, megpróbálnak bosszút állni a sérelmeikért, de a feszültség nem tarthat örökké, így eljön az a pont is, amikor az embertelen állapotok ellenére a foglyok focizni kezdenek.

A rendszerváltás nem megtisztulás, inkább alkalmazkodás az új viszonyokhoz, a felelősségre vonás pedig elmarad, állítja a film.

A román filmrendezők sokat foglalkoztak már eddig is a diktatúra, illetve a rendszerváltás témájával, 2006-ban éppen a Tudor Giurgiu generációjához tartozó alkotók – Cătălin Mitulescu(Cum mi-am petrecut sfârșitul lumii), Radu Muntean (Hârtia va fi albastră) – készítették el saját 1989-ről szóló filmjeiket. Radu Muntean filmjében szintén az állam különböző fegyveres szervezeteinek tagjai keverednek végzetes konfliktusba 1989 decemberének egyik éjszakáján, Bukarest utcáin, a Libertate vissza is csatol a 17 évvel ezelőtt bemutatott filmhez egy zenei utalással: az utolsó képsorait Kiss Éva popdalénekes 1990-es Libertate című dala kíséri, ami nem csak a film címére rímel, hanem Muntean filmjére is utal, ennek végén ugyanis a Rabszolgák kórusát (Verdi: Nabucco) feldolgozó dalnak a francia elődje hallható.

Tudor Giurgiu eddigi alkotói pályáját a releváns témaválasztás, illetve a profi, de nem korszakalkotóan kiemelkedő rendezés jellemzi. Korábban rendezett filmet testvérszerelemről (Legături bolnăvicioase/Szerelem másképp), vígjátékot a rendszerváltás után a kapitalizmussal ismerkedő romániaiakról (Despre oameni și melci/Emberekről és csigákról), thrillert a romániai igazságszolgáltatást átszövő korrupcióról (De ce eu?/Miért én?), romantikus irodalmi adaptációt egy Spanyolországban dolgozó román író szerelméről (Parking). Ötödik nagyjátékfilmes rendezésébe tulajdonképpen beugrott, hiszen a nagyszebeni történetet Oana Giurgiu producer és Napoleon Helmis rendező nézte ki a romániai rendszerváltás 30. évfordulójára, de az újratalálkozás Cecilia Ștefănescu forgatókönyvíróval, aki a Szerelem másképp írója is volt, szerencsésnek mondható.

Volt-e értelme elkészíteni egy újabb rendszerváltás-filmet? Ha arra gondolunk, hogy a Ceaușescu-korszak hivatalos szerveinek iratait még mindig nem tették teljes mértékben kutathatóvá, hivatalosan nem kutatható a Forradalom Dossziéja néven emlegetett, mintegy 3300 kötetes ügyészségi nyomozati anyag sem, ugyanakkor a történészek egyre több bizonyítékot találnak a román titkosszolgálat dezinformációs szerepére, akkor azt mondhatjuk, hogy mindenképpen volt. A nagyszebeni események feldolgozása már önmagában újdonságot jelent a nagyközönségnek, de a film felhívja a figyelmet arra is, hogy három évtized után is van még dolgunk 1989-cel.