A székelyudvarhelyi holokausztról forgattak filmet a teljes felejtés előtt egy pillanattal

1944. május 3-án összesen 277 zsidó polgárt gyűjtöttek össze Székelyudvarhelyről és környékéről. Előbb Marosvásárhelyre, majd Auschwitzba vitték őket. Mindössze 38-an tértek vissza a haláltáborból. Ma már csak egyetlen olyan személy él a városban, akinek részben zsidó identitása van, és született udvarhelyi nemcsak ő, hanem szülei is. Székelyudvarhely közösségéből eltűntek a zsidók, a zsinagóga helyét fű nőtte be, a valamikor itt élő zsidók történetei pedig pedig elfelejtődtek volna, ha Fecső Zoltán rá nem bukkan az Izraelben élő Schwächter Ernő által összeállított, a város zsidó lakosainak visszaemlékezéseit tartalmazó kiadványra.

Amikor 2019 májusában a Haáz Rezső Múzeum rendhagyó megemlékezést szervezett az udvarhelyi zsidóság emlékére elhurcolása 75. évfordulóján, a helytörténész és tévés újságíró is segített az adatgyűjtésben. Akkor tudta meg, hogy Schwächter Ernő még él, így döntötte el, hogy megkeresi őt. A székelyudvarhelyi zsidóság pusztulásáról szóló dokumentumfilmet 2019-ben kezdték el forgatni és a világjárvány miatt csak 2023-ban tudtak pontot tenni a végére. A szinte kétórás produkciót Kolozsváron a Tranzit Napokon vetítették.

A Székelyföldi Stúdió által készített film, amelynek ötletgazdája és rendezője Fecső Zoltán, operatőre Jakab Ervin, producere pedig Demeter Levente az 1940-1944-es periódusra koncentrálva mutatja be az udvarhelyi zsidóság történetét, de a filmkészítők az előzményeket is felvillantották, illetve a Székelyudvarhelyről elszármazott holokauszt túlélőkkel és azok leszármazottaival is interjúztak. Nemcsak Székelyudvarhelyen forgattak, hanem Budapesten, Makón, Auschwitzban, Marosvásárhelyen és Izraelben is. Tudományos szakértőként Gidó Attila történész kísérte végig a stábot nemcsak a forgatási helyszíneken, hanem a kutatási, adatgyűjtési munkában is. Az interjúk és emlékezések, beszámolók mellett dokumentumokból felolvasott részletek, archív felvételek egészítik ki a filmet, amelyeket Gidó Attila és Tibori Szabó Zoltán holokausztkutatók keretezése tesz teljessé.

A közösség 1941-ben 324 személyből állott, legtöbben kereskedelemmel foglalkoztak, de akadtak köztük kisiparosok és fakitermelésben dolgozók is, sokan végeztek fizikai munkát is a fűrésztelepeken és a gáterekben. Voltak zsidó ügyvédek, orvosok és tisztviselők is, az orvosok közül Böhm József nevét őrizte meg a város emlékezete. Az egykori Goldstein-féle üzletet például még ma is régi tulajdonosa után „Góstán”-nak nevezik, és az idősebb udvarhelyiek még ma is emlékszenek arra, hogy melyik volt a Sámson-, a Gold- vagy pedig a Hirsch-féle üzlet, hiszen ezeket a neveket még a világháború után is sokáig használták. A filmben egyébként annak is külön figyelmet szentelnek, hogy a helyszíneket beazonosítsák, tudjuk pontosan, hol ki lakott, milyen boltok voltak, hogy néztek ki a házak, kereskedések.

A második bécsi döntés nyomán Észak-Erdélybe bevonuló magyar hadsereg szeptember 10. körül érkezett Székelyföld különböző településeire. Amikor Horthy Miklós fehér lován bevonult Székelyudvarhelyre, a lakosság „Fegyvert a székelyeknek!” kiáltással fogadta. Az udvarhelyi zsidók legalább annyira tartottak a változástól, mint amennyire örvendtek a magyar hatalom visszatérésének, derül ki a filmben megszólalók visszaemlékezéseiből. Bár a Magyarországon már hatályos zsidótörvényeket elvileg itt is azonnal alkalmazni kellett, kezdetben a zsidóellenes jogszabályok kevés igazán komoly áldozatot követeltek. Az általános hangulat fokozatosan vált egyre zsidóellenesebbé, és a megszorítások végül mindenre kiterjedtek.

A korabeli helyi sajtó cikkeiből kiemelt idézetek pontosan tükrözik, hogyan változott meg a négy év alatt a közhangulat.

Míg eleinte értékelik, hogy a zsidóság aktív résztvevője a város életének, és a román adminisztráció alatt összetartott a két közösség, később egyre ellenségesebbé válik a hangnem, a sárga csillag kötelezővé tétele után meg egyenesen felszólítják a nőket, hogy táskájukat úgy viseljék, hogy ne takarják el vele mellüket, mert ezáltal összetéveszthetővé válnak a zsidó nőkkel, akik retiküljükkel rejtegetik a csillagot. A megbecsült orvosokat, boltosokat kerülni kezdik, kiiratkoznak a pácienslistáról, nem vásárolnak tőlük, mi több, közprédának tekintik minden ingóságukat, házukat, még ruháikat is.

A korabeli újságok, levéltári források részletei, a fotóanyag jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy a filmben elhangzó visszaemlékezések olyan korabeli kontextusba ágyazódjanak, amely által a néző pontosan megérti a történelmi tények és az egyéni sorsok közötti kapcsolódást. A kirekesztést, jogfosztást, a tömeggyilkosság előkészítő mozzanatait közlő hivatalos szövegek megszólaltatása pontosan érezteti, ahogy az akkori hatalom bürokratikus terminus technicusai csupán elintézendő ügyként kezelik a történetet.

Először a férfiakat sújtották a diszkriminatív intézkedések, a közösség aktív férfitagjait behívták munkaszolgálatra. A kegyetlenkedések már az első napokban elkezdődtek: elkobozták a munkaszolgálatosok ennivalóját, cigarettáját, csokoládéját és pénzét. Többször napokig tartó, fizikai bántalmazásokkal egybekötött, napi 25-30 kilométeres meneteléseket követően fogták őket kemény fizikai munkára. Aki a menetelést nem bírta, azt puskatussal ütlegelték.

A filmben Tibori Szabó Zoltán részletezi, hogy azokat, akik megérték az 1944 őszét és Budapestre kerültek, 1945 márciusában a hírhedt halálmarssal Ausztria felé indították. Napi 25-30 kilométert kellett gyalogolniuk, akik nem bírták az iramot, azokat az őrség agyonlőtte. Az Alpokban megkezdődtek a tömeges kivégzések, a magyar katonák a menetelőknek megparancsolták, hogy különböző lejtőkön induljanak el, majd hátulról beléjük lőttek. Rengetegen meghaltak.

Mindeközben a Székelyudvarhelyen maradottak élete is egyre nehezebbé vált.

A városban és a környékbeli településeken maradt 277 zsidót 1944. május 3-án összegyűjtötték a magyar polgári és a református kollégium tornatermébe zárták, ahonnan a marosvásárhelyi gettóba szállították őket, majd május végén deportálták Auschwitzba.

A visszaemlékezők szerint mindössze félóra állt rendelkezésükre ahhoz, hogy összecsomagolják a legfontosabbakat, és hagyják el lakásaikat. Az udvarhelyi zsidó családokat beszállították a helyi tanítóképző udvarára, majd éjszakára a férfiakat, nőket és gyermekeket a nagy tornaterembe zárták. Több zsidó személy feljelentésében jeleskedett Csiszár Antal rádiószerelő, helyi nyilas vezető is. Fia leventevezetőként részt vett a zsidók összeszedésében. Amikor a kollégiumban összegyűjtött zsidóságot tehergépkocsikra pakolták, az ifjú Csiszár puskatussal ütlegelt védtelen nőket és gyermekeket. Másik „szolgálatos” feljelentőre találtak a székelyudvarhelyi zsidók Molnár Gyulában, aki egyebek mellett egy zsidó leány elbújtatását kívánta megakadályozni. Mivel feljelentésében pontos címet adott meg, Goldberg Betty lebukott.

Volt azonban néhány olyan személy is, aki igyekezett segítségükre lenni. Sas Antal esperes összeköttetéseit kihasználva a vagonból mentette ki a Molnár által feljelentett Goldberg Bettyt, azt állítva, hogy az a keresztlánya.

Az összegyűjtött 276 zsidót néhány nap múlva beszállították a marosvásárhelyi Koronkai úti gettóba. Mivel a szárítókat és a kemencéket a marosvásárhelyiek már elfoglalták, az újonnan érkezetteknek már csak a szabad ég alatt jutott hely. Összekapkodott holmijukból a legtöbben sátrakat készítettek, hogy a hidegtől és az esőtől megvédjék magukat. A gettót őrző magyar csendőrök mindenkitől elkobozták a megmaradt értékeket, beleértve a törvény által megengedett pénzösszegeket.

A tehetősebbektől a tábor bejáratánál berendezett „pénzverdében” veréssel és kínzással próbálták kiszedni, hogy hova rejtették, kikre bízták megőrzés végett ékszereiket, pénzüket, más értékeiket.

A „pénzverdében” zajló kínzásokkal egyidejűleg a csendőrök a gettó „utcáit” járták végig újra meg újra, s a csomagokban újabb ellenőrzéseket végeztek.

A transzportokat május végén indították Marosvásárhelyről Auschwitzba, ahol az időseket, a betegeket, a kisgyermekes anyákat azonnal a gázkamrákhoz vezényelték. Székelyudvarhelyről a Goldstein, a Markovits, a Salamon, a Lebovits, a Fried, a Rosenberg, a Gold, a Gottesmann, a Guttman, a Mendel, a Farkas és más családokat, illetve dr. Böhm Jenő orvost itt végezték ki és égették el. A többieket a munkalágerekbe osztották be. Volt, akit a dachaui lágerbe meneteltettek, és onnan az amerikai katonák szabadították fel őket.

Két túlélővel és számos áldozat leszármazottaival készült interjú került a filmbe. Ezekből a visszaemlékezésekből részletes képet kap a néző a székelyudvarhelyi zsidóság pusztulásának minden állomásáról.

Schwächter Ernőt, akinek a feljegyzései nélkül nem születhetett volna meg a film, gyakorlatilag az utolsó pillanatban érték el, az interjú készítése után közel százévesen hunyt el. Gold Renée a másik túlélő, akivel sikerült beszélgetnie a stábnak.

A Gold Renée édesanyját egy szűcs feljelentése nyomán hurcolták el, lánya akkor látta utoljára. Bátyját munkaszolgálaton ölték meg, a 14 éves Renée nővérével együtt Auschwitzba került. Amikor visszatért Udvarhelyre, azt látta, hogy a saját ruháiban idegenek sétálnak.

A film rendezője nem áll meg az auschwitzi fejezetnél, hanem tovább kíséri azoknak a sorsát, akik visszatértek a haláltáborokból.

Böhm doktor lányát, Ellát tanúként hallgatták ki a frankfurti 1963—1965 közötti Auschwitz-perben.

Hozzá kapcsolódik egyébként a film kereteként szolgáló Capesius-történet is. Victor Capesius Szerdahelyről származott, az Auschwitz-Birkenau haláltábor gyógyszerészeként vett részt a foglyok válogatásában, illetve felügyelte a Zyklon-B adagolását a gázkamrákban. Nem volt ismeretlen az odakerült székelyudvarhelyi zsidó számára, a Bayer cég utazó ügynökeként sokszor megfordult a városban, sőt felbukkan Böhmék családi fotóján is, amint együtt strandol a család tagjaival. Böhm Ella visszaemlékezéseit a deportálásról, Auschwitzról és Capesiusról egy 1997-ben rögzített dokumentuminterjúból ismerjük meg, illetve a frankfurti perből is bekerül egy részlet a filmbe.

Az udvarhelyi zsidók közül kevesen jöttek vissza legtöbben a soá áldozatai lettek. Az 1948-as hitközségi összeírás Székelyudvarhelyen 88 zsidót talált, ezek között azonban sokan voltak olyanok, akiket nem innen deportáltak. A zsidó élet már nem tudott újraindulni, az alijázás időszaka következett, az elvándorlás és a lassú kihalás ideje. 1966-ra már csak tizenkét zsidó maradt a székely kisvárosban, 1992-ben mindössze öt személy vallotta magát izraelita vallásúnak,

2002-re egyetlen izraelita vallású személy maradt a városban, ő volt az utolsó Udvarhely vármegyei székely zsidó.

Az Izraelben folytatódó életutak esetében torokszorító élmény látni nemcsak a túlélőket, hanem a második, harmadik generáció tagjait is, akik között van múzeumigazgató, építész, gyógyszerész, katona, mérnök, vállalkozó. Fecső ezekben az izraeli interjúkban felvillantja, hogy mivé válhatott volna a székelyudvarhelyi zsidó közösség, ha nincs a holokauszt.

Tibori Szabó Zoltán kérdése a vetítés után is kísér: előfordulhat-e bármikor a közeli vagy távolabbi jövőben, hogy egy ország állampolgárai ellen olyan törvényeket, jogszabályokat fogadjanak el, amely lehetővé teszi egy adott ponton akár a kiirtásukat is? Amikor hősi tettként, nemzetegyesítő pillanatként értékeljük az észak-erdélyi visszacsatolást, akkor mindig oda kellene tennünk mellé, hogy ez volt az a kor, amelyben ártatlan embereket tereltek össze, vagoníroztak be és küldtek a halálba.