Hogyan mesélhetők el a kolozsvári zsidóság történetei? Filmesek, írók, helytörténészek találkoztak a Tranzit Házban

A hétfő délutáni konferencia közönsége, illetve a Tranzit Ház élő Facebook-közvetítését követők előbb három kiemelkedő kolozsvári zsidó személyiségről, Lövith Egon szobrászművészről, Nuszbaum László könyvtárosról és Schwartz Róbertről, a kolozsvári zsidó hitközség korábbi elnökéről nézhettek meg egy-egy dokumentumfilmet. Ezt követően Ghiță Andrea az Adalékok a kolozsvári zsidóság múltjához című, magyar és román nyelven is kiadott tanulmánykötet-sorozatot mutatta be, Zador C. Andrei pedig új, Prezențe evreiești în Clujul de altădată (Zsidó jelenlét az egykori Kolozsváron) című kötetét. A továbbiakban a levetített filmek elkészüléséről a jelenlévő alkotók, Ghiță Andrea és Csibi László meséltek Gidó Attila történész kérdéseire válaszolva.

A mozgóképek után az írás médiuma került előtérbe: Tompa Andreát, a kolozsvári deportálások és az erdélyi túlélők történetét is érintő Sokszor nem halunk meg című regény szerzőjét és Lőwy Dániel vegyészt, helytörténészt Szilágyi Gál Mihály filozófus kérdezte a történetmesélés különböző közegeiről, arról, hogy szerzőként hogyan kerültek kapcsolatba a zsidó emlékezettel és hogyan viszonyulnak hozzá, illetve például arról is, hogy van-e zsidó irodalom. Mindezt az az egy nappal korábban készült videó vezette be, amelyben Szilágyi Júlia esszéíró, irodalomkritikus az Ószövetségben megjelenő női szerepekről beszélt.

„Anyámat mindig könyvvel a kezében láttam, amikor nem a házimunkát végezte”

Szilágyi Júlia személyes emlékkel indított. Mint mesélte, hagyományos, vallásos zsidó családban felnőtt édesanyja számára meghatározó élmény volt, amikor 10-12 évesen felfigyelt arra, hogy édesapja és két bátyja reggeli imájukban hálát adtak az Úrnak, hogy nem nőnek teremtette őket, utólag ebből az élményből eredeztette feminizmusát, ateizmusát. Ez Szilágyi Júlia életére is kihatott, mert édesanyja mindent megtett azért, hogy ő elérhesse azt, amire neki egy nyolc gyermekes, szegény családban nevelkedett lányként, nem volt lehetősége. Mint mesélte, gyakran az édesanyjához fordultak tanácsért különböző konfliktushelyzetekben a konzervatívabb családokban nevelkedő barátnői is. „Ez befolyásolt, főként abban, hogy becsüljem azt, amit én természetesnek tartok, hogy demokratikus a családi életünk” – mondta Szilágyi Júlia.

„Meghatározó volt a nem különösebben iskolázott anyám kulturális szerepe az életemben” – fogalmazott Szilágyi Júlia, akit talán emiatt is kezdték el foglalkoztatni a zsidó hagyományban megjelenő női szerepek. Éva gesztusát, aki nőként megszerzi a tiltott gyümölcsöt a tudás fájáról, történelmi jelentőségűnek érzi, de az Ószövetségben további nőket is talált, akik a hagyományostól eltérő női szerepeik miatt érdekesek, magyarázta. Ott az idős anya, akinek későn születik gyermeke, de annál különlegesebb (Sára, Ábrahám felesége és Izsák anya), a politikai szerepet vállaló feleség, aki megakadályozza, hogy a király tanácsadója kipusztítsa a zsidó népet (Eszter, a perzsa király felesége), vagy az anya, aki nem lép ki a hagyományos szerepkörből, de érzelmi kultúrából, gondolkodásból ad útravalót ad a fiának (Ráhel, József anyja).

„A női szerep rugalmas, és mindig a helyzet provokálja ki a szerepvállalást” – állapította meg Szilágyi Júlia. Mint hangsúlyozta, sokszor kiderül, hogy a közügyeket ellátó, nyilvánosan szereplő férfit mennyire meghatározza az anyja. „A férfi lehet, hogy rejt maga mögött, a környezetében egy olyan nőt, akit talán nem ismerünk, de annak a férfinak a tudatát, érzelemvilágát, bátorságát meghatározhatja” – magyarázta.

Érdekességként kiemelte, hogy a Forsyte Saga című családregényben, amely a konzervatív angol polgári világot tükrözi, tehát ott, ahol kevésbé számítanánk rá, szintén megjelenik ez a mentalitás: egy gazdag, tekintélyes zsidó karakter, férfitársaságban, egy államügyeket érintő döntéshelyzetben kijelenti, hogy az adott kérdést meg kell beszélnie a feleségével.

Az elmesélhetetlen történetek

A női történetek után a beszélgetés a történetírás és az irodalom lehetőségeire és korlátaira terelődött, hogy aztán később ismét visszatérjen a nők történeteire a holokauszt-memoárok kontextusában.

Szilágyi Gál Mihály kérdésére, hogy a holokauszttal kapcsolatban találkozott-e írói gátakkal, Tompa Andrea az írói hitelesség etikai kérdését emelte ki: az író nem bújhat egy deportált vagy – mint a Sokszor nem halunk meg esetében – egy életveszélyben lévő csecsemő szerepébe, ha ő maga ezt nem élte át, legfeljebb a közelébe léphet, elbeszélheti a sorsát. Megítélése szerint, bár „jobban szeretnénk áldozatok lenni, mert az egy tisztább szerep, és szolidaritást ébreszt”, az irodalom sokkal inkább az elkövetőkkel vagy a passzív szemlélőkkel való azonosulást engedi meg.

Lőwy Dániel erre reagálva elmondta, történészként megpróbált „belépni a gettóba”, azaz minél pontosabban adatolni a történéseket, de volt, ahol lélektani akadályba ütközött. Eddig nem sikerült megállapítania például, hogy Kolozsváron pontosan hol vagonírozták be a deportálásra ítélt embereket, annak ellenére, hogy földrajzilag elég pontosan körülhatárolható terület, mert „tudjuk, hogy félóra járásnyira volt az Írisz-telepi gettótól, hogy onnan nem látszott a főtéri templom tornya, de jól hallatszott a harangozás, és közel volt a Dermata gyár vasúti vágányaihoz” – részletezte. Mint mondta, beszélt olyan szemtanúval is, aki 17 évesen 3-4 szállítmánynyi embert is kikísért a bevagonírozás helyére, mégsem tudta pontosan felidézni, hogy ez hol történt, valószínűleg amiatt a lélektani nyomás miatt, aminek akkor ki volt téve.

Van-e olyan, hogy zsidó irodalom?

A két világháború között, a zsidóellenes törvények és intézkedések megjelenésének korszakában Románia sokkal liberálisabb volt, mint Magyarország, mutatott rá Szilágyi-Gál Mihály kérdésére Lőwy Dániel. Míg Magyarországon betiltották a szabadkőműves páholyokat, mert őket tették felelőssé a trianoni veszteségért, addig ezek Romániában szabadon működhettek. A cionista mozgalom egyik vezéralakjának kezdeményezésére alapított Új Kelet a két világháború között megjelenhetett Kolozsváron, de amint Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták, a lapot egyik napról a másikra betiltották, sorolta. Tompa Andrea a magát cionista írónak nevező Giszkalay János példáját hozta fel, aki a két világháború között több könyvét jelentette meg Kolozsváron, de itt talált menedékre a magyarországi cionista írók egy része is, amikor Magyarországon nem közölhettek.

Ennek kapcsán felmerült az is, hogy létezik-e zsidó irodalom. Tompa Andrea, miután leszögezte, hogy nem szakértője a témának, inkább csak érdeklődő olvasóként határozza meg magát, azt mondta, nem talált olyan meghatározást erre, olyan közös nevezőt, ami kielégítő lenne. Vannak írók, akiket izraelinek neveznek, noha műveik egy része még Izrael állam megalakulása előtt született, de ha zsidó irodalomról beszélünk, akkor vajon a magyar írók közül ki tartozna oda, vetette fel Tompa Andrea, aki szerint a magyar írók a magyar irodalomhoz tartoznak, „még akkor is, ha a szélsőjobb szeretné, hogy ez ne így legyen.”

Mint mondta leginkább az egyes írók önmeghatározását tartja fontosnak, azt, hogy ők minek nevezik önmagukat. Karácsony Benő, az Auschwitzban megölt kolozsvári író például magyar íróként beszélt magáról, Radnóti Miklós pedig visszautasította, hogy a zsidó költők antológiájában jelenjen meg a verse, hangzott el. Mint Lőwy Dániel hozzátette, Karácsony Benőt 1942-ben Kolozsvár neológ főrabbija felszólította, hogy határolódjon el a magyaroktól és deklarálja magát zsidó írónak, de Karácsony Benő azt válaszolta, hogy bár most üldöztetésnek van kitéve, nem tagadja meg Petőfi Sándort vagy Arany Jánost, a magyar irodalmat. Azt is hozzátette, hogy a gyűlölködés, attól függetlenül, hogy magyarok vagy zsidók a célpontjai, az ostobaságból és a xenofóbiából fakad. Ez az állásfoglalása végül az életébe került, mert nem vették fel a Kasztner-vonatra, amivel megmenekülhetett volna a lágertől, idézte fel a helytörténész.

Lőwy Dániel szerint egyébként talán a vallásos téma az, ami mentén körül lehet határolni a zsidó irodalmat. Ehhez kapcsolódva Szilágyi Gál Mihály felhívta a figyelmet arra a különbségre, hogy míg Magyarországon a zsidó hagyományosan felekezetet jelent, addig Romániában etnikumként határozzák meg.

A holokausztot túlélő nők, akik az írással gyászoltak

Azzal kapcsolatban, hogy az irodalom részének tekinthetőek-e a deportáltak memoárjai Tompa Andrea elmondta, hogy a Sokszor nem halunk meg című regényre készülve több ilyen erdélyi tanúságtételt olvasott, főként női szerzőkét, és az volt a benyomása, hogy ezek megdöbbentően magas színvonalúak. Bár a szerzők irodalmi tehetsége nyilvánvaló, közülük sokan mégis egykötetes szerzők maradtak, kevesen váltak íróvá, mint például a nagyváradi Harsányi Zimra, aki Novák Anna (Ana Novac) néven lett színpadi szerző.

Amikor arra kereste a választ, hogy ez miért alakult így, arra jutott, hogy a szövegek színvonala valószínűleg annak is köszönhető, hogy művelt, gyakran külföldön tanult nők írták őket, az írás kézre álló eszközük volt. Hogy sokan miért nem folytatták írónőként? Tompa Andrea szerint ehhez annak is köze lehetett, hogy a ‘40-es évek végén megjelent korai tanúságtételeknek még nem volt kritikai visszhangja, később azonban a romániai magyar nyelvű sajtó magasabb színvonalúnak értékelte a frissen megjelent német vagy lengyel, egyébként jellemzően férfiak által írt köteteket a hazaiaknál. „Ezek a nők félre voltak tolva, és nagyon kevesen építettek közülük igazi írói pályát, holott tehetségüket mutatják ezek a könyvek” – mondta. Azt is hangsúlyozta, hogy nem csak azért találkozott inkább női memoárírókkal, mert így válogatott, hanem ezekből valóban több van, vélhetően azért, mert a nők inkább képesek a fájdalmak, érzések kifejezésére, erre a fajta a gyászmunkára.

Lőwy Dániel a tanúságtételek másik érdekes jellemzőjét vetette fel a magyar Anne Franknak is nevezett nagyváradi Heyman Éva esetén keresztül. A 13 évesen deportált Éva naplóját édesanyja, Zsolt Ágnes szerkesztette könyvvé a második világháború után, majd azután nem sokkal, hogy így emléket állított elhunyt lányának, öngyilkos lett. Sok jel mutat arra azonban, hogy magát a naplót is az édesanya írta.

Tompa Andrea szerint a memoárok hamisításának problematikája érdekes olyan szempontból, hogy a szerzők milyen mintákat próbáltak követni, másrészt a szövegnek ettől függetlenül lehet magas esztétikai értéke. Például a már említett Harsányi Zimra az Anne Frank naplójának mintáját követhette a Budapesten 1964-ben megjelent auschwitzi naplójában, A téboly hétköznapjaiban, amikor 14 éves kamaszként hivatkozott magára, miközben inkább 20 éves lehetett. A meghamisított részleteken túl a szöveg Tompa Andrea szerint lenyűgöző, megelőzi a korát, ironikus, miközben akkor az irodalom még nem érti azt, hogy Auschwitzról és a lágerről lehet ironikusan beszélni.