Itt az újabb Jude-film, amiben mindenki megkapja a neki kijáró pofont

2023. október 31. – 11:11

Itt az újabb Jude-film, amiben mindenki megkapja a neki kijáró pofont
Ilinca Manolache a Ne várj túl sokat a világvégétől című filmben – Fotó: 4 Proof Film

Másolás

Vágólapra másolva

Azt kérded, hogy ki az a Radu Jude? Á, senki, csak egy bukaresti átlagpolgár, aki megőrül az elviselhetetlen dugóban és akinek akkor is járatni kell a gyerekeit vallásórára, ha történetesen ateista. Abból él, hogy egymás után ontja magából a kortárs román film legprovokatívabb darabjait, mindeközben simán beszól a Berlinálénak, hiába vágtak hozzá korábban egy Arany-medvét. Most pedig azt üzeni legújabb filmjével, hogy Ne várj túl sokat a világvégétől, mert még abban is csalódni fogsz.

A Bánom is én, ha elítél az utókor (Îmi este indiferent dacă în istorie vom intra ca barbari) óta teljesen világos a román filmes szcénán belül, hogy Radu Jude lett a legmeghökkentőbb hangja, aki kanyarban előzi le az újhullám ünnepelt rendező-trióját (Mungiu-Puiu-Porumboiu) és gondolja újra azt a szabályszerű realizmust, ami első három nagyjátékfilmjében még nála is bevált, de végül fokozatosan háttérbe szorult.

A folytonos megújulásra való törekvése tudatos, és ezt ilyen játékos könnyedséggel kevesen kíserelnék meg utána csinálni. Míg a közönség a legújabb filmjét nézi a moziban, ő már a következőt vágja, minden alkalommal hozzáadva valamit ahhoz, ahogyan a képről és a filmről, mint médiumról gondolkodik.

Ezúttal a végeredmény egy bátor formai kísérletezés, ami leginkább egy elhanyagolt, névtelen mappára hasonlít a számítógépeden. Jude azon kevés rendezők egyike, aki túllendül azon elképzelésen, hogy a film esztétikáját nem befolyásolhatja és változtathatja meg a Zoom vagy a közösségi média, inkább fogja a legkülönbözőbb formátumokat és többletjelentést tulajdonítva neki, innovatívan használja és helyezi ezeket egymás mellé.

Jude kollázsfilmje olyannyira rétegzett, hogy nem érdemes csupán a fő szervezőelve mentén megfogni a lényegét, de alapvetően a munkahelyi kizsákmányolásról, annak is a legextrémebb eseteiről szól.

A romániai kapitalizmus kritikája, ami emléket állít a kínkeserves körülmények között elvesztegetett időnknek, a kifizetetlen túlóráknak, a háttérbe szorult magánéletünknek, a tíz perc alatt lerendezett szexnek.

A Ne várj túl sokat a világvégétől (Nu aștepta prea mult de la sfârșitul lumii) egyik történeti síkján Angela (Ilinca Manolache) irgalmatlan hosszú napját követjük végig, ami munkával kezdődik és végződik, az ideje nagy részét pedig az autóba szorulva tölti, elviselve a bukaresti közlekedési kultúra minden báját. Angela nyers, szókimondó és mindvégig hullafáradt, aki produkciós asszisztensként a legkiszolgáltatottabbak között keresi a megfelelő szereplőt egy osztrák nagyvállalat reklámfilmjéhez. A 16 mm-re forgatott, kissé zajos fekete-fehér képet olykor színes TikTok-videók váltják fel, amit ő maga oszt meg a közösségi médiában. Angela ugyanis úgy éli ki minden dühét az iszonyú hajtásban, hogy létrehoz magának egy kopasz férfi-avatárt, Bobiță-t, és lekáromkodja a csillagokat az égről. Bobiță karaktere szemtelen Andrew Tate-paródia, aki ugyanannyira isteníti magát mint amennyire gyűlöli a nőket, a legalkalmatlanabb pillanatban dicsőíti Putyint, de végül is csak annak a szomorú alapélménynek a látlelete, hogy

ezt az abszurd valóságot a legegyszerűbb vulgaritással átvészelni.

Jude roadmovie-ja Angela szemszögén keresztül kalauzol végig Bukaresten, a találkozásai mentén pedig megismerjük a különböző társadalmi osztályokhoz tartozó lakosokat is, legyen szó a Ferentari-negyedben, mélyszegénységben élő romákról vagy éppen a dúsgazdag ingatlanbefektetőről, aki az „ortodox egyház jóváhagyásával” exhumálná Angela nagymamájának holttestét, hogy a temető helyére lakóparkot építsen. A film élesen elválasztja, hogy mely epizódszereplők irányába fordul empátiával és kit bírál szúrós tekintettel, a főszereplő esetében viszont nem ennyire tiszta a helyzet, Angela ugyanis minden tekintetben emberi, aki az egyik pillanatban még a patriarchátus kritikáját zúdítja rá a világra, a másikban viszont nem tudja elfedni az előítéleteit és a burkolt rasszizmusát.

Fotó: 4 Proof Film
Fotó: 4 Proof Film

És akkor vissza azokhoz a bizonyos rétegekhez. Jude saját kortárs történetét egy Ceaușescu-korszakbeli filmdrámával egészíti ki és vágja össze úgy, hogy a két történet között narratív és formai kapocs is kialakuljon, vizuálisan viszont élesen leváljon a monokróm, szemcsés képről. Az Angela megy tovább (Angela merge mai departe) című 1981-es filmdráma két főszereplőjét alakító színészt (Dorina Lazăr, Miske László) visszahívja a saját filmjébe, elindítva ezzel egy párbeszédet a két történet szereplői között, ami nem csak komikus helyzeteket szül, de jól rámutat a két Angela között tátongó generációs különbségekre is.

Mégis, Jude játékában az a legizgalmasabb, ahogyan észreveszi és kiemeli a dokumentarista részleteket egy látszólag egyszerű propagandafilmből: lelassítja a képet, majd ránagyít a háttérben sétáló emberekre, a sorbanállókra, de megmutatja Bukarest csendes, kertvárosi negyedét is, az Uranust, amit azóta teljesen leromboltak, hogy a helyén megépüljön a parlamenti palota. Ez az – egyébként Judére abszolút jellemző – történelmi kitekintés nem molyrágta nosztalgiából születik, hanem olyan végbement folyamatokat magyaráz, ami nélkül nehéz lenne megérteni a mai társadalmunkat. Már rögtön a film felütésekor korrigál egy apró részletet az Angela megy tovább stáblistáján: Vasile Miske nevében áthúzza a Vasilét, és átírja Lászlóra.

Jude világa bár Bukarest-orientált, megférnek benne a kisebbségek, így például a romák és mi, magyarok is.

Többek között azt is kimondják ebben a filmben, hogy Gyuri, fekete március és Orbán Viktor.

A jelenbe már csak azért térünk vissza, hogy megértsük azt a specifikus rendszert, amiben egyre fontosabb a pénz, ahol senki nem hajlandó letenni az autót, és amit kizsákmányol a nyugati társadalom is, majd naivan szembesül azzal, amit „létrehozott”. A Nina Hoss által alakított osztrák megrendelő, a Goethe-leszármazott, aki sohasem olvasta Goethet, ott ül Angela autójában éjfél táján és egy fiatal román nő szűrőjén keresztül próbálja megérteni az országot, ahova megérkezett. A köztük lévő alá-fölé rendeltségi viszony miatt viszont az a kép, amit megismer, erősen torzít. Angela ugyanis csak addig lehet őszinte, amíg általánosságban beszél társadalmi problémákról, amikor viszont rá terelődik a szó, érzi, hogy hazudnia kell.

A Ne várj túl sokat… zárójelenetében már a kiválasztott családot látjuk a reklámfilm forgatásán, amin keresztül az osztrák vállalat azt szeretné bizonygatni, hogy a munkás – bár tolószékben ül – maga tehet arról, hogy munkahelyi balesetet szenvedett el, mivel nem hordott munkavédelmi sisakot. Jude fekete humorral átitatott szatírája ebben a hosszan kitartott egysnittes jelenetében csúcsosodik ki igazán, miközben reális időben nézzük végig ahogyan a család egyre kétségbeesettebben realizálja, hogy mibe rángatták bele őket egy ezer eurós szerződésért cserébe. Hasonló módon, mint ahogyan Jude első nagyjátékfilmjének, a Legboldogabb lány a világon (Cea mai fericită fată din lume) főszereplőjének is összeomlott a reklámfilmes csillogásról alkotott képe.

Hosszan lehetne elemezgetni a film további részleteit, a csöndek súlyát, a nagyszerűen megírt párbeszédekben elrejtett fricskákat, a hiteles színészi játékot, az autóban dübörgő zenét, a Marius Panduru operatőrre jellemző letisztultságot. Az egész pont emiatt ennyire zseniális: hogy bőven lenne még miről beszélni.

A Transtelex egy egyedülálló kísérlet

Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!

Támogató leszek!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!