Bocsárdi László új előadásában két erő küzd egymással: Allah és a Coca-Cola, de azért az erdélyi magyaroknak is marad hely

Beszéljünk az elhallgatott traumáinkról és az egymás melletti elbeszélésről, miközben hangot adunk morális dilemmáinknak, hogy emberek milliói szenvednek és halnak meg vallási fanatikusok, populista politikusok emberi jogokat csorbító intézkedései miatt, miközben sokan tétlenek maradunk – nagyjából így is összefoglalható lenne az október 3-án és 5-én is bemutatott Iráni konferencia üzenete, melyet Ivan Viripajev színművén keresztül Bocsárdi László rendezésében láthattunk a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban.

Az előadás apropóján pedig a sepsiszentgyörgyiek ismét feltehették a nagy kérdést: „miért kell a színháznak is politizálnia?” – amire a válasz épp a kérdés megszületésének hátterében keresendő. De ne szaladjunk ennyire előre.

Viripajev legfontosabb műve, rendkívül komplex és aktuális. 2017-ben született, miután egy fontos fordulat következett be a történelemben: Donald Trumpot megválasztották elnöknek az Egyesült Államokban, és a szíriai háború miatt felerősödött az Európát célzó menekültáradat és terrorizmus, ezzel együtt pedig a nyugati civilizáció hanyatlásának folyamata is. Az események megértéséhez érdemes körüljárni, hogy mit jelent a népességcsökkenés és a migráció a civilizált nyugat számára, miben különbözik azoknak a népeknek a világlátása a miénktől, amelyek elárasztják Európát. „Viripajev szerint a vallási tradicionalizmus és a humanista nyugati demokrácia közötti konfliktus szemtanúi vagyunk manapság. A darabban Allah és a Coca-cola harcáról beszélnek, ami nagyon leegyszerűsített, mégis lényegre törő megállapítás. Olyan erők állnak szemben egymással a világban, és olyan mértékben mélyül ez a konfliktus, hogy egyre inkább úgy érezzük magunkat, mintha egy süllyedő hajóban ülnénk” – magyarázta Bocsárdi László, hogy miért esett a választása erre a darabra.

Az „iráni probléma” kivesézése érdekében Európában, Dánia fővárosában találjuk magunkat, a Koppenhágai Egyetem konferenciatermében néhány stílusosan feketébe öltözött értelmiségi tudományos vitát folytat a régóta tartó konfliktusról, amiben Nyugat és Kelet, mint katonai, gazdasági és politikai erő is megjelenik, de leginkább két világ, két meg nem értés találkozik egymással.

Az iráni probléma megvitatásában pedig a nézők annyiban különböznek a színpadra fel- és lelépő résztvevőktől, hogy nem tartanak „tudományos” előadást a hallgatóságnak. Így látszólag csak szemlélői maradnak a pódiumon és a nézőtéren egyaránt zajló eseményeknek. Kimaradni azonban sehogy sem tudnak az éles és heves vitából, mert az előadók akarva, akaratlanul el-eltérnek az iráni problémáról, és inkább az őket foglalkoztató kérdéseknek feszülnek neki, de főleg egymásnak.

Ami ugyanis a Közel- vagy akár a Távol-Keleten történik – ha akarjuk, ha nem – az minket, európaiakat is érint, a téma ott lapul a kocsmaasztaloknál, a panellakások konyháiban, az elszívott cigarettákban, és minden felkortyolt alkohol hatására elő-elő buknak. Foglalkoztatnak bennünket a kelet és nyugat közötti összecsapások, hisz mi is a részei vagyunk, Európával együtt mi magunk is változunk, átalakulunk. Megállítani nem tudjuk a változást, frusztrál minket, vagy tapsolunk neki, esete válogatja, Bocsárdi rendezésének köszönhetően azonban kicsit közelebb kerülünk az ok-okozati összefüggések megértéséhez, a különböző narratívák párhuzamba állításával, egyidőben való bemutatásával pedig óhatatlanul elindul bennünk a mérlegelési folyamat, az érvek-ellenérvek ütköztetése, a már berögződött meglátásaink felülvizsgálata.

Az előadás rávezet arra, hogy értelmezéseink saját beállítottságunkból indulnak ki. Megmutatja azokat az emberi gyengeségeket és hibákat, melyek még a legjobb szándéktól vezérelt embereket is letéríthetik a helyesnek vélt útról. Feldolgozatlan traumáink sem igazán segítenek a másik elfogadásában – vagy legalább megértésében –, sőt épp ellenkezőleg hatnak, így a darab fontos példát kínál fel arra, hogy a leghumanitáriusabb embert is legyűrhetik fel nem dolgozott sérelmek.

De az előadás a manipulációs technikákat is igyekszik elénk tárni, és van még egy különösen fontos eleme: bemutatja, ahogy az emberek két nagy tömbre szakadnak az ideológiai árokásás miatt. Ez pedig nemcsak az iráni konferenciában megteremtett helyzetre jellemző, saját jelenünkben is tapasztaljuk, hogy a barikád egyik és másik oldalán elhelyezkedő ellenfelek nem törekednek a másik megértésére, a kompromisszumra, egyesek pedig a hidakat is már rég felrobbantották.

A megosztottság miatt a problémás területen nem, vagy csak nehezen történik segítségnyújtás, de a fárasztó és sokszor parttalan vita végére már abba is belezavarodunk, mi nézők is, hogy nekünk egyáltalán kell-e tennünk valamit, meg úgy egyáltalán mi értelme ennek az egésznek.

Viripajev szövegét látva, Bocsárdi László rendezőként elsősorban azt érezte kihívásának, hogy a tudományos konferencia hangulatát, szárazságát minél inkább megtörje, amit sikerül is megtennie azzal, hogy a cselekmény jó részét leviszi a színpadról a nézőtérre, megtörve ezzel a beszédek lineáris menetét, érzékeltetve az oldalak közti távolságot, dinamikusabbá téve a párbeszédeket és teret adva ezzel a látványos kitöréseknek, a színészi játéknak.

De a rendezőn ennél azért sokkal több is múlott. Eleve egy olyan erős társulatot választott, mint mondta, ahol ezt a darabot játszani lehet. A színészek ugyanis ebben az előadásban nehezen bújnak a színészi maszk mögé, karakterük kitöréseihez, traumáik kibontásához saját megéléseiken, eszköztáraikon vezet át az út. A színházi társulat pedig nagyon is vette az akadályt. A színészi játék és a társulati munka egyaránt hozta a színvonalat.

Ugyanakkor, Bocsárdi az első szereposztásban vélhetőleg tudatosan épített arra is, hogy Philip Rasmussen szerepében Kolcsár Józsefet láthatjuk, akit városi rendezvények konferansziéjaként már többször láthatott a közönség. Kolcsár Philip Rasmussen bőrébe bújva így nem csak otthonosan mozog a konferanszié szerepében, de a nézőben azt az érzetet is kelti, hogy egy sepsiszentgyörgyi konferencia résztvevője, azaz a rendezés közelebb is hozza a konferenciát, mint Koppenhága. Erre játszik rá az is, hogy az előadás már a színház előcsarnokában elkezdődik azzal, hogy a nézők – akarom mondani a konferencia résztvevői – már a kapuban, a regisztrációs standoknál megkapják a belépőket.

Hamlet szelleme és morális kérdései tehát, közelebb már nem is kerülhettek a sepsiszentgyörgyi közönséghez. Annál is inkább, mert a dilemmákat hangoztató színészek ott ülnek mellettünk, előttünk, mögöttünk, velünk együtt kerülnek rivalda fénybe, amikor megragadják a mikrofont. És jelen vannak az életünkben is.

A darabban ugyanis nemcsak a koppenhágai helyszín, a téma is szimbolikus. Ivan Viripajev 2017-ben írt Iráni konferenciája ugyanis kevésbé szól Iránról, az iráni kormány emberjogokat sértő törvényeiről, a mi kultúránk által ártatlannak vélt emberek szenvedéseiről és bebörtönzéséről, a vallási fanatizmusról, a vallásos és a keleti emberek meg nem értettségéről, és nagyobb kanállal merít a minket, európaiakat – nem mellékesen – érintő társadalmi és filozófiai létkérdésekről, melyek az utóbbi években Székelyföldön is vitatottak voltak. Újabban pedig még inkább azok.

Nem véletlen tehát, hogy a színpad hűvös, kék fényekben izzik, Bocsárdi az első pillanattól fogva eltávolodik az iráni témától, és ezt a érzékelteti, hogy a burkába öltöztetett, kék fénnyel megvilágított Shirin Shirazit (Pál Ferenczi Gyöngyi kiváló játékában megformálva) hosszasan csupán egyszerű díszletelemként használja, és csak a konferencia végén hagyja szóhoz jutni az iráni jogtiprás áldozatát, a tragikus sorsú költőnőt.

Viripajev azonban nem Amerika és Oroszország szembenállását teszi központi témává, a téma leginkább a két szuperhatalom egyik ütközőzónáját, Európát és a rá leselkedő veszélyeket és kihívásokat igyekszik érzékletesen bemutatni: a bevándorlók és menekültek kérdéseit, az európai kultúránk átrendeződését, a vallásban hívő emberek korlátait, a szexuális kisebbségek témáján belül, az öngyilkosság és elfogadás kérdéskörét, illetve, felveti azt a kritikát, hogy nyugati világnézetünkkel igyekszünk megítélni a Közel-Kelet eseményeit, miközben másrészről arra hívja fel a figyelmet, hogy miért kell beszélni Európában az iráni problémáról. A színmű mindezek problematizálásán túllépve az egyének traumáiról és személyes megéléseiről, ezek következményeiről beszél. Azaz az értelmiség elefántcsontpalotáját elhagyva, Viripajev féltve őrzött titkainkkal szembesít, amit talán magunknak sem mertünk még bevallani.

Ezek után talán nem meglepő az sem, hogy a konferencia is csak keretszerkezetében képes tudományos maradni és első pillanattól kezdve egy puskaporos hordóvá válik, ahol gyutacs és egyben öngyújtó is a felszólalók eltérő világnézete és gondolkodásmódja, illetve különböző élettapasztalata.

Az előadás szereplői is eltérnek az iráni probléma témájától, hogy saját szemszögüket kifejtsék, közben pedig a vallási tradicionalizmus és a humanista racionalizmus mezsgyéjén találják magukat, és egyik vagy másik oldalt képviselve fejtik ki a véleményüket az emberi jogokról és szólásszabadságról, a Közel-Keleten zajló geopolitikai konfliktusról. Az istenhit, a boldogság témáját járja körül többféle megközelítésben, arra késztetve a nézőket is, hogy szembesüljenek korunk legfontosabb kérdéseivel, civilizációnk létállapotával.

Egymás álláspontjának átgondolása azonban nem történik meg, a meg nem értés miatt egymásnak feszülnek a szereplők, az izzó párbeszédek, a kitárulkozó, vallomásos monológok során pedig felszínre kerülnek a személyes élettörténetek, belső vívódások. Láthatunk egy keletkutató tudóst és teológust, aki a gyászától nem tud szabadulni, egy konzervatív filozófust, aki a bűntudatával küzd. Egy több hónapos fogságot megjárt haditudósítót, valamint egy gyerekkorában molesztált közéleti újságírót, akiket feldolgozatlan traumáik miatt ragadnak el az indulatok. Egy szélsőséges hitű papot, aki keresztényebb próbál lenni a pápánál is, egy televíziós műsorvezetőt és írót, akinek a hátrányos helyzetben élők boldogsága mutat tükröt saját életének ürességére, és emiatt általánosít, azt fejtegetvén, hogy az európaiakkal szemben az irániak ismerik a boldogság titkát. Végül az irodalmi Nobel-díjas iráni költőnő dilemmái és traumái is hangot kapnak ebben a kórusban.

Az Iráni konferencia szereplői kicsit mi vagyunk, kicsit azok az erdélyi magyar és magyarországi véleményformálók, akik egyik vagy másik véleménybuborékból kikiabálnak televíziós, rádiós műsorokban, vagy írásaikkal igyekeznek áttörni a falakat, hogy érveik vagy kirohanásaik mentén meggyőzzék a másik oldal képviselőit saját igazukról.

Az orosz származású és Lengyelországban élő, Viripajev szövegén keresztül Bocsárdi, a vallási tradicionalizmust és a humanista racionalizmust ütközteti össze egymással, majd figyeli, ahogy a tragédiáktól meggyötört szereplők – bár saját történeteik nyomán – akár kapcsolódhatnának is egymáshoz, de az árok nyugati és keleti oldalán nem találják meg az átjárható utakat, talán nem is keresik azokat. Az Iráni konferencia résztvevői helyette inkább – az erdélyi és magyarországi értelmiséghez hasonlóan – monológokba bocsátkoznak, tovább mélyítve a köztük húzódó szakadékot.