A kolozsvári galéria, amelyik megmutatná, hogy az erdélyi művészet nem csak a nosztalgiáról szól

Több huszadik századi erdélyi művész munkája döntött rekordot az utóbbi években a kolozsvári Quadro Galéria aukcióin, amelyeket ma már nem csak romániai és magyarországi, hanem távolabbi országokban élő gyűjtők is felkeresnek. A műkincspiacon továbbra is az Erdély-nosztalgia iránt a legnagyobb kereslet, a galéria hosszú távú kulturális missziója viszont az, hogy nemzetközi szinten megmutassa, vannak olyan jelentős helyi művészek, akiknek az életműve érvényes az erdélyi kontextuson túl is. A 15 éves évforduló alkalmából beszélgettünk a galéria alapítójával, Székely Sebestyén György művészettörténésszel.

Tizenöt év távlatából hogy emlékszel vissza a Quadro Galéria 2008-as indulására?

Kicsit ködös volt talán az indulás, de voltak határozottan tiszta indítékok, például az, hogy elégedetlen voltam azzal, hogy hogyan néz ki a múzeumi szféra. Akkor még nem gondolkodtunk művészeti szcénában, mert még nem volt olyasmi, ez még egy évvel az Ecsetgyár indulása előtt volt, szóval még nem került be a köztudatba. Eredetileg ez érdekelt, hogy jó múzeumi kiállításokat tudjunk rendezni és ezzel egyidejűleg a műkereskedelem által önfenntartóvá tegyük a galéria működését. A kultúra és a kereskedelem kettőse mindig jelen volt. A kereskedelmi tevékenység persze nem csak az önfenntartást szolgálta, mai napig úgy gondolom, hogy nagyon fontos szerepet tölt be a szociális igények alakításában, a közönségnevelésben és az értékek megőrzésében.

Múzeumi kiállítást említettél, de saját gyűjtemény nem állt rendelkezésetekre, meg kellett találni a profilt, amely meghatározza a kiállításokat. Ezt hogy találtátok meg?

Az erdélyi művészetből indultunk ki, és a mai napig ez a meghatározó. Valóban, művészeti gyűjtemény nélkül rendeztünk kiállításokat s publikáltunk a művészekről. Úgy tekintettünk a magángyűjteményekre s a műtermekre, mint egy nyitott múzeumi gyűjteményre, amelyből szabadon – már amennyire szabadon – válogathatunk. Az erős regionális szellembe sokszor bele-belefulladunk, nekem ezzel nagy problémáim vannak, ez egy olyan küzdelem önmagammal, amellyel talán még a mai napig sem jutottam nyugvópontra. Egyrészt van az Erdély-tudatnak a felvállalása, másrészt egy folyamatos szabadulni vágyás is a transzilvanizmus szorításából. Jobb lenne szabadabban gondolkodni, skatulyák nélkül. Sokszor veszem észre azon magam, hogy valami azért érdekel, mert erdélyi a témája vagy Erdélyben készült. Ez eléggé korlátozza a kitekintést és a gondolatok szabad áramlását.

Úgy érzed, hogy ez a fajta szemszög elvárás is irányodban a gyűjtők vagy a közösség részéről?

Nem, nem, bennem van ez a dolog, nem tudok eléggé szabadulni tőle. Évek óta küszködöm ezzel, még a Quadro előtti időktől. 2005-ben rendeztem egy Kusztos Endre kiállítást a Kolozsvári Művészeti Múzeumban, amihez úgy álltam hozzá, hogy ezzel én egyszer s mindenkorra elintézem ezt a transzilvanista dolgot magamban. Úgy gondoltam, hogy bemutatom a legszimptomatikusabb erdélyi művész alkotásait, hogy ezáltal feltárulkozzon és érthetővé váljon ez a teljes ideológiai viszonyrendszer. Ennek eredményeként arra számítottam, hogy aztán szabadabban haladhatok tovább. Na, ezt a kiállítást megrendeztem, aztán meg még jobban belepottyantam (nevet). Emlékszem, úgy ismerkedtem meg Kusztossal, hogy annyira nem is állt közel hozzám az, amit csinál, de mindenképpen elismertem, hogy nagyon jó, ezért vele akartam foglalkozni. Aztán szerelem lett belőle. Az embert és a művészetét egyaránt nagyon megszerettem és szeretem ma is, és örülök, hogy elkezdik felfedezni mások is, olyanok akik teljesen mentesek ettől a transzilvanista látásmódtól.

Tehát arra jöttél rá, hogy Kusztos Endre művészete egyetemesebb, mint ahogy azt az erdélyi művészettörténet korábban beállította?

Pontosan így van! Kusztosnál több trauma tevődik egymásra, és nem csak az erdélyi magyarság megmaradásáról van szó, viszont a személyes motivációkat sokszor nagyon könnyű beleágyazni ebbe a narratívába. Szerintem sok művész és a kritikusok is ezt teszik. Én is ezt tettem: a saját sérüléseimet ágyaztam bele egy közösségi narratívába, ami egyszersmind felül is írta a személyes történetet. Ez egy nagyon káros mechanizmus, semmit sem segít abban, hogy az ember tisztázza saját dolgait s megküzdjön egyéni nehézségeivel. Kusztost sokszoros veszteség érte, egyrészt a kuláksors, a családot kisemmizték, aztán '45-ben ott volt Budapest ostrománál, '56 októberében pedig szintén ott volt Budapesten, látta a tankokba égett, vagy az utcán eltiport testeket, ezekkel a vizuális élményekkel élt. Aztán a fia nagyon fiatalon meghalt. Ezek mind olyan személyes megrázkódtatások, amelyekből táplálkozott a művészete, a csonka, meg újjáéledő, kisarjadó fák erről szólnak, bőven elegendő lenne erről beszélni, vagy még erről sem, nem is kell ez ahhoz, hogy érezd ezeket a képeket nézve, hogy ez az ember sok mindent megélt. Sokan festenek újra kizöldülő csonka fákat úgy, hogy egy szépen megfestett fát látsz, de Kusztosnál nem ez van, nála tényleg érzed, hogy ennek sokkal súlyosabb fedezete van.

Próbáltam kimenteni Kusztos művészetét ebből a szűkre szabott, féltő és a megmaradásért való aggodalommal telített gondolkodásból, de ez eléggé problematikus is azért. Azon gondolkodtam sokszor, hogy mennyire akarta ő ezt, mennyire egyezne ma bele abba, hogy például kiállítsuk egy olyan progresszív művészeti környezetben, ami mondjuk az ökológiai és univerzális emberféltésről szól, és amiben ez az egész sztori az erdélyiekről és a magyar sorsról csak a nagy egésznek egy árnyalata lenne. És magamban hallom is a tőle érkező választ, hogy persze hogy kiállítható, hiszen a művészete mindenkiről és mindenkihez szól. Ő valóban ilyen egyetemes módon gondolkozott az emberről és a művészetről. Goyáról, Giacomettiről beszélt, Nagy Istvánról, Henry Moore londoni alagutakba menekült emberekről készült rajzairól…

Sajnálom azt, hogy nem volt az életében elég lehetőség arra, hogy az ő művészete, más, nemzetközi kontextusokban kerüljön bemutatásra. Az ő földön heverő, lecsupaszított hordalékfáit bátran oda lehetne tenni Giacometti vagy Moore alakjai mellé és nyilvánvaló lenne, hogy mindhármuk embertudatát a háború katasztrófa-élménye határozta meg.

Az elmúlt időszakban több külföldi kurátor és művész is találkozott a nálunk kiállított munkáival, és még mielőtt bármit mondhattam volna róluk, le voltak nyűgözve tőlük. Ennek nagyon örültem, hogy olyan szakmabeliek, akiknek semmiféle előismeretük nincsen az erdélyi művészetről és nevezetesen Kusztos Endréről, felismerik azt, hogy ez mennyire erőteljes, modern és humánus. Jó lenne ilyen típusú diskurzusokat építeni. Ezt szeretném, ha ilyen irányba tudnánk menni, és nem pottyannánk mindig vissza ezekbe a lokális, a művészetet ideológiai célokra kisajátító történetekbe.

Valamennyire ez el is indult a galéria tevékenysége által, nem? Azok, akik a galérián keresztül erdélyi munkákat vásárolnak, nem feltétlenül erdélyiek.

Persze, igen. De szeretnénk ezeket a művészeket kicsit kiemelni abból a helyi kontextusból, amelyben automatikusan bekerülnek egy identitás-megerősítő olvasat örvényébe. Máshogy megmutatni – és ez az igazi kihívás! –, úgy, hogy magunk számára is felvillanjanak művészetük egyetemes és sokszor a mában érvényesülő mondanivalói. Ilyen szándékkal szeretnénk Nagy Albertet bemutatni Rómában vagy Berlinben, Kusztos műveit kiállítani például Izraelben. Ezeket említem, mert ilyen jellegű tárgyalásaink vannak, de természetesen nem csak a földrajzi pont számít, hanem a reális kontextus, amibe helyezzük a bemutatást.

A műkereskedelmi tevékenységünk irányításában is hangsúlyt szeretnénk fektetni arra, hogy ne csak a létező igényt szolgáljuk ki, hanem legyen ízlésalakító, az újat felmutató szerepünk is. A Kolozsvár-nosztalgia, Nagybánya, az erdélyi tájak nosztalgiája, a székely nosztalgiák mind erős érzelmi, vásárlásra késztető impulzusok. És ez teljesen rendben is van, ha arra gondolunk, hogy az ember otthon akarja érezni magát a világban és a művészet ebben segíthet. Szeretnénk, hogy ezek az „akolmeleg” igényeink egy tágabb, a nagyvilág és a ma felé való nyitással társuljanak. Úgy, hogy a művészet felfedezése az otthont jelentse a játék, a kíváncsiság, a világra nyitott ablakok révén is.

Egy évben három-négy aukciót szerveztek, mindegyiken van néhány kiemelt mű is. Mennyire van tudatos tervezés amögött, hogy melyik árverésen milyen munkákat kínáltok?

Gyakorlatilag a felhozatalt szűrjük. Minden aukción az gyűl össze, amit éppen ajánlanak nekünk, ebből bőven kiválogatunk hamisakat, gyengébbeket. Ezzel egyidejűleg keressük is bizonyos művészek alkotásait, külön munka azokat felhajtani.

Fülöp Antal Andor Margit zöld ruhában című műve, a legutóbbi aukció legdrágábban elkelt tétele és a Quadro évfordulós kiállításának kiindulópontja frissen felbukkant festmény. Ezek szerint még van esély jelentős művek előkerülésére.

Persze, itt is volt egy kutatómunka. Ez a kiállítás azt mondhatom, hogy egy kudarcból született, azaz a kutatómunka teljesen máshol lett sikeres, mint amire számítottunk. A szervezéskor egy bizonyos művet kerestünk, aztán mindenféle mást találtunk, csak azt a képet nem. Erre még visszatérek, azonban most arról beszélnék, hogy még ezt a kiállítás-gondolatot megelőzően a kollégáimmal azon tanakodtunk, hogy a galéria fennállásának 15. születésnapját jó lenne úgy megünnepelni, hogy egyúttal egy irányváltást is meghirdetünk. Ehhez hozzátartozik az is, hogy már nagyon vágytunk arra, hogy kulturális (nem aukciós) kiállítást rendezzünk, hiszen már egy éve, amióta átköltöztünk az új székhelyünkre (a Jókai utcai Minerva-házba), nem rendeztünk ilyen tárlatot. Egy egész éves kiállítási tervet gondoltunk ki, amelyben a nőművészeknek elsődleges szerepet szeretnénk biztosítani. Ennek a sorozatnak az első kiállítását azonban nem sikerült az évfordulóra megrendezni, mert túl ambiciózus volt és nehézségekbe ütköztünk az alkotások begyűjtése során is, hiszen kiderült, hogy számos kortárs klasszikus mű, amire számítottunk, lappang. Tehát elhalasztottuk ezt a kiállítást, ami alapvetően egy textilművészeti válogatás lett volna. Örültünk azonban annak, hogy több értékes művésznőt ismertünk meg és nagyon jó műveket, amelyeket a jövő évi kiállításainkban remélhetőleg be is fogunk mutatni.

Végül, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a kiállítást csak elrontani tudnánk most, azon tanakodtunk, hogy mégis mit lehetne a helyébe tenni. Voltak további felvetéseink, de miközben ezekről beszéltünk, a falon ott lógott a Margit zöld ruhában, amit aznap vettünk át aukcióra, és állandóan ráfutott a szemünk, néztük, hogy milyen jó ez a mű, milyen muzeális és milyen jó lenne, ha több ilyen szintű alkotással lenne dolgunk kereskedőként napi szinten. Mikor már harmadszor odafutott a szemünk, akkor mondtuk, hogy hát... rendezhetnénk egy Fülöp Antal Andor kiállítást. Onnan indult el a beszélgetés, hogy a 15. évfordulónkra végre rendezzünk egy női kiállítást, ami tényleg több szinten nyitás legyen, de ehhez képest visszajutottunk a 30-as évekbe, ahhoz, amivel 15 évvel ezelőtt foglalkoztunk. A csapat egy része nagyon szerette volna, hogy ezt most megcsináljuk, a másik része meg nem, végül azzal az indoklással döntöttünk az ötlet mellett, hogy az irányváltást ráér jövőre megmutatni, és annak, hogy ilyen művészeti értékű műalkotásokat mutatunk be, mégis van egy statement-értéke, mert ha Kolozsváron kiállítást keresel, nem látsz ilyen műveket, és az országban sem gyakori egyáltalán, hogy ilyen értékű műveket láss egy múzeumi szempontból jól megcsinált kiállításon. Úgy gondoltuk, hogy az, hogy ilyen műveket nem csak eladunk, hanem egy művészettörténeti kontextusban be is mutatunk, mégiscsak értékteremtő gesztus.

Ahogy utaltál rá, Fülöp Antal Andorral 15 évvel ezelőtt is foglalkoztatok, a művei a Quadro legelső kiállításán is szerepeltek, azóta is többször felbukkantak a kiállításaitokon és árveréseiteken. Mi volt az, amit ki szerettél volna deríteni még róla és miért mondod, hogy a kutatás kudarcot vallott, de mégsem?

Mikor eldöntöttük, hogy ne csak Fülöp Antal Andorról, hanem a Tasso Marchinihez fűződő barátságáról szóljon a kiállítás és olyan műveket mutassunk be, amelyek nagyon rég nem voltak bemutatva, a '69-es Fülöp Antal Andor-katalógus borítóján látható Barátnőket szerettük volna elsősorban kölcsönözni. Azt hittem, hogy a vásárhelyi múzeumban van, de meglepetésemre mondták, hogy nincs náluk. Felhívtam a kolozsvárit, náluk sem volt. A család sem tudta, hogy hol van, pedig a 70-es években még a művésznél volt, tehát ott kell lennie valahol. Egy kereskedő barátom, aki egyébként ellenfél is, tehát máskor nem árulná el egy festmény hollétét, most segített, megadta egy másik Fülöp Antal Andor-örökös címét, de még mielőtt ellátogattam volna hozzá, a kereskedő barátom felhívta a figyelmemet, hogy mégis más képről van szó, mint amit mi keresünk, noha azon szintén három nő van. Ez csak részben csüggesztett el, hiszen a szóban forgó mű is egy jelentős korai alkotás, tehát beleilleszkedik a válogatásunkba. Mikor ellátogattam a családhoz és végre megláttam a festményt, akkor mégis kétségbeestem, mert a kép meglehetősen rossz állapotban van, s eddigre elfogyott már az az idő, ami szükséges lett volna, hogy a kiállításra restaurálhassuk a festményt. Tehát le kellett mondani róla és a kiállítás-szervezésünk megint visszakerült a kezdeti fázisba, hiányzott még mindig valami, ami lényegesen feldobná az anyagot. Kérdeztem a nagyon kedves örököst, hogy nem maradtak-e fényképek, dokumentumok, levelek, de mondta, hogy nincs semmi. Szomorúan kortyolgattam tovább a kávémat, s akkor mondta, hogy azért valami mégis van, és a könyvespolcról levett két rajzfüzetet. Kinyitottam az egyiket s döbbenten kérdeztem tőle, hogy tudja-e kinek a rajzfüzete ez? Persze, Tasso Marchinié. Én még életemben nem tartottam a kezemben Tasso-rajzfüzetet, azonban a másik füzet még nagyobb meglepetés volt, hiszen az a Fülöp Antal Andoré volt, akitől egy rajzot sem láttam soha, nemhogy füzetet. Akkor tudtam, hogy megvan a kiállítás! Ráadásul a két füzetet Fülöp Antal Andor őrizte meg fél évszázadon keresztül, a barátságuk emlékeként. Azáltal, hogy a rajzokat s a két füzetet ki tudtunk állítani, úgy éreztem, hogy a barátság emléke már nem csak romantikus történetként lengi majd be a kiállítást, hanem művészi eszközökkel szólal meg. Aztán a kiállításmegnyitó előtt néhány nappal egy másik örökös felhívott, s miközben beszélgettünk, teljesen mellékesen megkérdezte, hogy de hát a levelek nem kellenek? Kérdeztem, hogy milyen levelek? És akkor hozta el Tasso Marchini Fülöp Antal Andorhoz címzett leveleit, amelyek ráadásul pont azokról a képekről szólnak, amiket mi egy bukaresti, illetve egy budapesti gyűjteményből hoztunk el a kiállításra. A levelek és képek egymásra találtak, a barátságról szóló kiállítás önmagát szervezte.

Ha abból indulunk ki, hogy az aukciók kínálatát a kereslet határozza meg, akkor az azt jelenti, hogy a két világháború közötti erdélyi művészet menőbb, mint a kortárs. Mi lehet ennek az oka?

Antik Sándor barátom jött be a napokban a galériába, és értetlenkedve kérdezte, hogy van az hogy én egyaránt lelkesedem a két világháború közötti művészekért és az ő generációja iránt. Hozzáfűzte, hogy a régebbi művészekért – mint Marchini és Fülöp – talán még inkább is mint értük. Mondtam neki, hogy ez nem igaz, hiszen a nyáron rendeztünk a PlanB-vel közösen Berlinben egy kiállítást a '70-es évek végén, Ana Lupaș és Mircea Spătaru mentori munkája segítségével fellépő új művészgenerációról, amelynek pont ő az egyik legfontosabb alakja. S azokért a művészekért és alkotásaikért éppúgy lelkesedem. Mindaz, amit ott kiállítottunk, nagyon közel áll hozzám, s döbbenetes, hogy mennyire frissen hatnak ezek a negyven évvel korábban alkotott konceptuális és process art művek, amelyek a kerámia és az üvegművészet anyagaiból és folyamataiból indultak ki. Az egyik művésznek, Adriana Popescunak jövőre nálunk is rendezünk egy egyéni kiállítást a női sorozatban.

Antik értetlensége azonban jól rávilágított a Quadro Galéria jellegére: egyaránt foglalkozunk régiekkel és újakkal – olyan értékekkel, amelyek a mában relevánsak. Nem vagyunk egy militáns galéria, nem kötelezzük el magunkat csupán egy kortárs áramlat vagy csoport mellett. Engem sokkal jobban érdekel ez a gazdagság, a régi, az új és a sokfajta művészeti gondolkodás összefonódása Nagy István hihetetlen expresszionizmusától egészen Ana Lupaș csodálatosan mély folyamatművészetéig. Egy dolog kétségtelen, nem vagyunk az új értékeket elsőként felfedező és promotáló galéria. Erre vannak mások, akik jól csinálják, igaz, lehetnének többen is.

A műtárgyak iránti keresletre visszatérve: ezt az is meghatározhatja, hogy a tágabb közönség mit tud a helyi művészetről. Hogy állunk a művészet emlékezetével?

Az erdélyi művészetnek – nem csak a magyarnak – van egy specifikus problémája, az, hogy nincsenek intézmények. Erdély jelentős mértékben csupán egy szellemi tér, amibe elhelyezzük magunkat, azonban nem rendelkezik költségvetéssel, államapparátussal, intézményekkel. Viszont ott van a tágabb, romániai művészet – ugyancsak nagyon jelentős művek, művészek, hagyatékok az elmúlt negyven évből – amelyek szintén nincsenek sehol sem, nem látod őket, éppúgy nem reprezentáltak, miközben létezik egy ilyen állam, amit úgy hívnak, hogy Románia, és vannak állami kulturális intézmények, amelyek mégsem végzik el azt a munkát, amit úgy tűnik, hogy akárcsak 15 évvel ezelőtt, továbbra is a magánszféra kell megoldjon. És ez nagyon nehéz. Mert nehéz úgy gondolkodni, kutatni, kiállításokat szervezni és publikációkat kiadni, hogy közben a havi költségvetést is a napi tevékenységből kell biztosítani. Ez nem egy normális szituáció!

A nyáron, amikor a PlanB-s kiállítást szerveztük s látogattuk a műtermeket, akkor mentem el először Adriana Popescu műtermébe is. Megdöbbentett, amit ott láttam és el is szégyelltem magam tudatlanságom miatt. Ő 2007-ben halt meg, a férjét és a barátait jól ismerem, de az ő művészetéből alig ismertem néhány alkotást. Remek üvegművész volt, és már életében is bőven felfedezték, mert Németországban, Dániában, Japánban szerepelt jelentős seregszemléken és számos díjat elnyert. A düsseldorfi üvegmúzeum 2009-ben rendezett egy kiállítást a 20. század üvegművészetéről, és annak a plakátjára az ő munkáját tették. Ott van az egész hagyatéka a Főtértől egy lépésre, és nem ismerjük, a múzeumban sincsen kiállítva semmi tőle. Akkor hogy állunk? Ez a helyzet gyakorlatilag újragenerálja a Quadro 2008-as misszióját, ami az volt, hogy a művészeti örökségünket bemutatni, helyére tenni, amit múzeumok kellene csináljanak. Most már van egy művészeti szcéna, viszont az infrastruktúra továbbra is nagyon gyenge, a dolgok nem rétegződnek, nem kerülnek a helyükre.

Kevés romániai múzeumnak van pénze új műtárgyakat vásárolni, a kolozsvárinak például nincs erre költségvetése.

Nem csak a pénzről van szó. Sok múzeumnak van pénze és vásárolnak mostmár műalkotásokat. A kolozsvári művészet elmúlt fél évszázadának tudatos múzeumi gyűjtésével kapcsolatosan azonban nem látható egy vízió. Ismétlem, Adriana Popescu műveinek, mint sok más jelentős alkotó műveinek is, láthatónak kellene lenniük a művészeti múzeumokban.

A Quadro Galériának mennyire van kanonizációs hatása, mi volt az, amire a 15 év alatt felhívtátok a figyelmet?

Hát a kanonizációval pont ez a baj, hogy a műkereskedelem nem elegendő hozzá, szükséges a kulturális infrastruktúra. Például bukaresti gyűjtők szívesen vásárolnának erdélyi alkotásokat, de folyamatosan beleütköznek abba a problémába, hogy nem láthatóak a művészek alkotásai múzeumban vagy nincs róluk elérhető bibliográfia.

Ez fordítva kellene történjen elsősorban, tehát az, hogy bizonyos művészek jó aukciós eredményeket érnek el, az annak az eredménye kellene legyen, hogy ezek a művészek múzeumban láthatóak. Azért néhány általunk rendezett egyéni kiállításnak volt olyan hozadéka, hogy a műgyűjtők felfigyeltek az illető művészre. Idén például Lövith Egon munkáira sokan felfigyeltek, Bukarestből, Kolozsvárról, Budapestről többen is vásároltak.

Említetted az Adriana Popescu-kiállítás tervét. Milyen további kortárs művészettel kapcsolatos terveitek vannak?

Csak nőkkel fogunk foglalkozni (nevet). Amúgy könnyű lenne ezt tenni, mert tényleg rengeteg jó művésznő van, aki aránytalanul alulreprezentált. De sok a csonka életmű is – és erről lehetne kiállítást rendezni –, olyan művésznők, akik nagyon jók, tehetségesek voltak, de nem teljesedett ki az életművük, mert közbeszólt az élet, jöttek a gyerekek, és mikor visszatértek a pályára, már más volt minden. Ha ilyen törésvonalakat például be tudnánk mutatni, annak lenne mondanivalója. És fontos lenne, hogy erről ne én papoljak, ezért próbálunk olyan együttműködőket keresni, akik sokkal organikusabban foglalkoznak a nőművészettel, és a feminista kurátori szempontokkal. Ennek megfelelően tehát szeretnénk sokkal kolaboratívabb kiállításokat rendezni, ahol több szempontot tudunk bemutatni. Addig is, az Adriana Popescu kiállítást azonban én szeretném megrendezni (nevet).