4 könyv, amelyben a víz tölti fel a szavakat jelentéssel

Bár sosem töltöttem ki erre vonatkozó internetes gyorskvízt, meggyőződésem, hogy a négy elem közül az enyém a víz. Leterít, elvarázsol, és olykor megrémiszt az ősi erő, amely átjárja.

Nem véletlen az sem, hogy rengetegen használták már a művészetekben, különböző mitológiákban kiemelt helye van a vízi világnak, és nem mellesleg alapvető éltető erőként szolgál minden élőlény számára. Nemrég olvastam egy novellát Moskát Anita tollából, amelyben a Balaton istensége áldozatot követelt minden évben azért, hogy újabb sikeres évet tudjanak majd maguk mögött az ott lakók. Nem feltétlenül emberáldozatot, de mindig adni kellett valamit.

Ilyenkor nyáron, amikor majdnem naponta érkezik hír egy-egy tengerbe fulladt nyaralóról, nekem is eszembe jut ez. Hogy talán nem tiszteljük, nem féljük eléggé a vizet. Talán ha jobban figyelnénk a víz színére, tisztaságára, a hullámok fenyegetéseire, talán akkor együtt élhetnénk békében, nagyobb áldozatok nélkül. Nem a tenger, folyó haragos, és nem a tó vize mély, hanem egyszerűen az ember buta és felelőtlen.

A következő könyvek mind kapcsolódnak valamilyen módon a vízhez, kiemelt szerepe van a történetekben. Teljesen véletlen volt részemről, de egyik sem vaskos könyv, ezért nagyon lélegzetvétel sem kell ahhoz, hogy beléjük vessük magunkat. Egyik sem könnyed, nyaralós olvasmány, de mindegyiket érdemes megismerni, évszaktól függetlenül!

Susanna Clarke: Piranesi

„A Hullámok elborítottak, és egy pillanatra olyan furcsa némaság vett körül, mint mikor a Tenger átsöpör az emberen, és elfojtja a saját hangját.”

Egy nagyon különleges, misztikus könyvet ismerhet meg az olvasó Susanna Clarke regényében. Az írónő első regénye, A hollókirály bestsellerré vált, majd rá tizenöt évre született meg a Piranesi.

A helyszín egy hatalmas, elhagyatott, tengerrel körülvett, sőt talán azt mondhatom, hogy víz uralta palota. Labirintusszerű csarnokai mégis valahogyan élővé varázsolják a helyet. A történet főszereplője, a mesélő Piranesi itt él, és gyakorlatilag abban él, hogy felfedezze ezt a különleges helyet. Azért is tartom izgalmasnak ezt a művet, mert Piranesi gyakorlatilag egy naplót ír, és talán picit azzal a szándékkal írja, hogy valaki más is elolvassa. És annak ellenére, hogy Piranesi is, mint ahogyan az egész szövegkörnyezet nem eviláginak hat, ott vannak benne a legemberibb érzések, megnyilvánulások, amely által közel érezheti magához az olvasót.

Szerintem az is fontos, hogy nem olyan nagyon hosszú ezt a történet. Így pedig könnyebben is befogadható ez a miszticizmusa. Kicsit nyomozás is ez a könyv, hiszen, mivel naplóként működik, csak azon belül rajzolódnak ki az információk, hogy milyen ez a világ, ki ez a Piranesi, és egyáltalán hogyan került erre a furcsa, vízzel itatott helyre.

Kiss Noémi: Karácsony a Dunán

„Az egyiket a víz, a másikat a karácsony vitte el.”

Jóval karácsony után került a kezembe ez a novelláskötet, és kicsit féltem is, nehogy ne legyen rá hangulatom, nehogy túl karácsonyias legyen. De egyáltalán nem azt kaptam, amire számítottam.

Visszavonhatatlanul rajongok a mitológiáért, és keresem is azokat a könyveket, történeteket amelyek valahogyan felhasználják, beleszövik az ilyen fajta mágiát mélyen a gyökereikbe.

Először Nádas Péter Rémtörténeteinél volt magyar területen egy nagyon mélybe vágó élményem ezzel kapcsolatban. Azt is ajánlhattam volna, ajánlom is, de azért esett Kiss Noémi kötetére mégis a választásom, mert a novella, mint műfaj sokszor alulreprezentált, ugyanakkor fogyaszthatóbb, ezesetben pedig még színvonalas verziója is ennek a Duna menti falusi mítosz-világnak.

Van egy kis, duna-parti szigetfalu, amelynek működését teljesen a víz határozza meg. Mai történet, mai szereplőkkel. Van közöttük borzongató, érzéki, egy történetben megjelenik Holle anyó is, egy másikban a ködember, sőt még egy ukrán lány is feltűnik egy adott ponton, és amit talán közös bennük, hogy sokszor ott lappang a szomorúság is.

Mégis, számomra ez a vidék a megtestesült varázslat, a könyv pedig minden eltévelyedett olvasónak jó visszazökkentő!

Madeline Miller: Kirké

„Aztán szétvált a víz, és megjelent a szörny.”

Itt fontos leszögeznem, hogy alapvetően nem szeretem a női szemszögből újraírt történeteket. Egyrészt mert sokszor nagyobb a szenzáció körülöttük, és a minőség nem biztos, hogy hozza azt a szintet, másrészt pedig szerintem a teljes képet érdemes újraírni, nővel, férfival, és társadalmi háttérrel együtt, mert így lehet mondjuk egy görög mítoszt, vagy egy valós történelmi személyt jobban megérteni, és esetleg kontextusba hozni mai történésekkel. Nincs szükség semmiképp a szájbarágásra.

Mégis, Madeline Miller regénye a kivételek közé tartozik, mivel úgy nyúlt egy kevésbé ismert mitológiai karakterhez, hogy az nem vett a nyakába valami olyan eszmét, ami nem lehetett az övé a történet szerint. Simán csak egy történetté vált Helios, a napisten lányáról, aki nem bír olyan hatalommal, mint az apja, és nem olyan gonosz, mint az anyja, a nimfa Perszéisz. Végül kiderül, hogy valamire mégis képes, szörnyekké tud varázsolni másokat. Emiatt száműzi végül az apja egy szigetre, ahol eleinte a testvérei révén marad kapcsolatban a külvilággal, később segít világrahozni a nővérének Minótauruszt, kapcsolatba kerül Médeiával és természetesen bekerül a történetbe az a személy is, akiről a legtöbben ismerhetik Kirkét, ő pedig nem más, mint Odüsszeusz.

És talán emiatt is válik értékessé és érdekessé ez a történet, mert nagyon szépen összefogja a görög mítoszoknak azokat az ágait, amelyeket talán nem ismerünk annyira, vagy nem kapcsoljuk őket ennyire össze, így nem csupán egy feminista történetet olvashatunk, hanem egy igazi kalandregény is társul mellé.

Einar Kárason: Viharmadarak

„Te félsz?, kérdezte tőle a fedélzetmester. Hirtelen gombóc nőtt Lárus torkában, ami olyankor történik, ha valaki váratlan törődést tapasztal mások részéről, nagyokat nyelt, a torkát köszörülte, majd sikerült kinyögnie, el kellett ismernie, hogy talán az lenne a legjobb, ha lefekhetne az ágyba aludni, és átalhatná a küszöbön álló halált. Felébrednél, közölte a fedélzetmester, hűvösen vigyorogva: Amikor a hideg tenger betörne. És nem esne jól a bezártság.”

Nyáron jó érzés egy északi regénnyel hűsölni. A skandináv krimi már nagyon régóta tarol a magyar olvasók körében, az északi szépirodalom viszont csak néhány éve kezdett el virágozni nálunk, főleg a kisebb kiadóknak köszönhetően, mint a Typotex, vagy az Ø Kiadó és mások.

A Viharmadarak a Magvető kiadónál jelent meg néhány éve, és egy igazi hajós történet, de azért annál egy picit több. Einar Kárason első magyarul olvasható regénye amúgy igaz történetből indul ki, egy szörnyű tengeri viharnak állít emléket, amely 1959-ben Új-Fundland partjai közelében csapott le.

Harminckét bátor, vakmerő férfi próbál túlélni ebben a rövidke történetben, főszereplője pedig egy fiatal fiú, akinek még nagyon kevés tapasztalata van a hajózás terén. Maga a szöveg nagyon hullámzó, követi a kezdeti nyugalmi állapotot egészen a vad vihar brutalitásáig. Nagyon sok mindent megtanulhatunk ezáltal a hajózásról, a halászatról, de mindezt egy nagyon lírai módon.

Nem az információk vagy a cselekmény, hanem a hangulata visz végig minket ezen a könyvön. Ha szeretnénk egy könyvet olvasni arról, hogy milyen jelentéktelen az ember, és milyen hatalmas erejű vele szemben a víz, akkor ezt a könyvet mindenképp érdemes beszerezni.