Előadásnak álcázott gyárlátogatás

Rendhagyó színházi előadás helyszíne volt a nemrég bezárt kolozsvári Clujana cipőgyár csarnoka. A bemutató előtt bejártuk a helyszínt, riportunkért, melyben az előadás létrehozói is megszólaltak, ismertették terveiket, ide kell kattintani. Az In Between homes című produkciót július 7. és 16. között összesen hatszor láthatta a közönség. Lovassy Cseh Tamás kritikája következik.

És az megvan, amikor extra-rohadt éhesen, véges-végtelen válogatás után ráböksz végre a legtetszetősebb hamburgerre, a pontosan érkező futárra szinte rátámadsz – csak enni, enni már! – , kitéped a kezéből a tasakot, feltéped a tetejét, dobsz még egy szemet a csomagolásra, rajta a legjobb szögből fotózott buci, abból kifittyenő saláta, paradicsom, gőzölgő marhahús-pogácsa, szószok, ó, igen, az épp csak vonalig – ahogy az illik – kicsorduló szószok, aztán felpattintod a dobozt, már tényleg csak két pillanat az éhhalál, megcsap az illat is, odanézel, és akkor: grillezett löncshússal töltött löttyedt zsemlekocka egy karika uborkával, szószba ragadt szalvétával. Nincs a csalódásnak – gasztronómiai értelemben legalábbis – ennél karcosabb formája, s valami hasonlóval írhatnám le megélésemet a Creat.Act.Enjoy, a kolozsvári Lucian Blaga Nemzeti Színház és a kolozsvári színművészeti közös produkciója kapcsán is, melyet az úgynevezett lényegről valami kortársat állító független színházi produkció iránti csillapíthatatlan éhségemmel vártam, hogy aztán kis híján elcsapjam a gyomrom, de legalábbis éhes és csalódott maradjak.

Pedig az ígéretek-résznél még nagyon is rendben voltunk egymással: én és az Andreea Iacob rendezte előadás. Azzal biztatott ugyanis a promóciós kampány, hogy az Európai Unió és az Országos Kulturális Alap által megtámogatott kezdeményezés

egy igazi kortárs-független-alternatív-részvételi színházi utazás lesz, ráadásul nem is akárhol: a csődbe vitt Clujana cipőgyár használaton kívüli (kolozsvári) épületében.

A népes alkotócsapatnak bizonyára több havi munkát biztosító projekt kiindulópontjául pedig nem is akármit választottak: James Joyce tudatregényének, az Ulysses-nek egyik fejezetét (a tizenegyediket), hogy aztán valóban csak kiindulópontnak használva azt, hat stáción keresztül igyekezzenek beszélni a romániai el- és kivándorlás jelenségéről, valamint ennek családokra kifejtett hatásáról. Ha pedig az Ulysses-re tekinthetünk úgy (is), mint az Odüsszeia paródiájára, akkor (sajnos) a kolozsvári In Between Homes című is simán lehet a honi független színházcsinálás egyik gyengélkedő állatorvosi lova. De mondom is, hogy miért!

Miután – még a kezdés előtt – kiokosítottak arról, hogy nézőként mi is lesz a teendőm (az önkénteseket követve stációról-stációra kell végig járnom majd a hat különböző teret, ahol egy-egy hozzávetőlegesen negyedórás valamit látok majd), kinyílik a volt cipőgyár egyik részlegének (varroda lehetett) ajtaja, s én nyakamba veszem a szemünk láttára épp ránk rohadó romániai könnyűipar e történelmi tetemét, kész vagyok a bejárásra, s várom, hogy hasson rám így vagy úgy, ami jön.

Az első térbe érkezve egy kedves, idős házaspár otthonában (?) találom magam. (Az előadás látványtervezője Gábor Zsófia.) Láthatólag örülnek nekem, úgy tesznek, mintha gyermekkorom óta ismernének, hellyel kínálnak, megterítik az asztalt, amely körül mi, a nyájas nézők ülünk, beszélnek hozzám, kérdezgetnek és mesélnek, látszik, hiányzik nekik a távolba szakadt családjuk, nosztalgiáznak, megindítók a csöndjeik, kijavítják egymást, szenvednek a magukra hagyatottságtól, méltatlankodnak és szeretetre várnak, de mindenekelőtt és leginkább: hazudnak. Az egyetlen bocsánat, hogy mindezt nem szándékosan teszik. Marcel Paramici és Ionela Pop, akik az öregeket alakítják, nem színészek, vagy ha úgy tetszik: amatőrök. Ennek ellenére abba a kellemetlen helyzetbe sodródtak, hogy színészkedniük kell. (Bizonyára ezt kérték tőlük.) Minden mondat, amit kimondanak, ki van mondva – a szó legrosszabb értelmében, a deklamáló színház legrosszabb hagyományait követve, hazuggá téve a szituációt, hiteltelenné a közös együttlétünket. Ám minden pillanatban, amikor nem az igencsak egyszerűre és didaktikusra sikerült szöveg felmondásával bajlódnak, szabadok, önazonosak, civilek és megragadják a figyelmem. Amikor idejük van „csak lenni”, jelenlétük felerősödik és jelentéssel telik meg. Kár, hogy a hazug konvenció miatt én már csak azt szeretném megérteni, hogy miért terítenek meg, ha nem eszünk (üresen össze is szedik az étkészletet), miért kérdeznek, ha nem várnak választ, s miért kellett ilyen méltatlan helyzetbe sodorni két tisztességben megőszült embert.

Talán elég lett volna ennyi: szabadnak hagyni őket, s betanítás helyett rendezni az első stáció eseményeit.

Ezekkel a gondolatokkal lépek be a második térbe, amely: orvosi pihenőszoba valahol nyugaton. Fiatal pár (George Sfetcu és Ioana Repciuc) várja a műszakkezdést, a nő pedig az anyját hívja – mindhiába. Nyilván nincs ideje a csevegésre, hiszen (vélt) nagyanyai feladatait teljesítve és a szülők tudta nélkül, épp megkereszteltette az otthon hagyott és gondjaira bízott unokáját. Legalábbis valami hasonló lehetett a konfliktus, a vetített (ál)videóhívással perlekedő orvospár szövegéből azonban nem sokat érteni, hiszen az említett hat térben szimultán mennek újra és újra a jelenetek, melyek igencsak zavarják egymást. E kényelmetlen helyzet nem tesz jót a „színpadi” eseményeknek, ahogy az se sokat segít a látottakon, hogy a szöveg ebben az esetben is butácskára sikerült, számos dramaturgiai tisztázatlanság gátolja a megértést, a színészek játéka (ebben az esetben nem amatőrökről van szó) pedig igencsak elnagyolt: mintha abba a fajta szabadságba (magukra hagyatottságba?) vetette volna bele őket a rendező, mely nem felszabadítja, hanem görcsössé és manírossá teszi a színészt.

A harmadik tér egy külföldi tömegszállás – üres és színes kukás zsákokkal feltöltve. Ugyanezek rejtik el előlünk a szerepe szerint rossz körülmények között tartott, külföldön rekedt, munkára kényszerített, a Patarétről származó roma lányt (Salomeea Rusu). Nézőkként ott foglalunk helyet a térben, ahol csak tudunk, az ablak felől érkező hang pedig történetének elmesélésébe kezd. Beszél mindenről – nyelvi sztereotípiáktól sem mentesen: családról, otthoni viszonyokról, munkakörülményről, mondandója végén pedig ismét kényszerű (ál)interakció lesz a nézők sajátja. Egy elrejtett telefont kell megtalálni, melytől megfosztották a kizsákmányolt alanyunkat, s amelyet újból el kell rejteni egy általa megjelölt helyen. Miután ez megtörtént, már mehetünk is tovább, s maradunk egy színészi játéktól megfosztott, csak hangzó térként észlelt történetkezdeménnyel, s olyan információkkal, melyeket jó eséllyel amúgy is tudtunk a perifériára szorultak nehéz helyzetéről, a vendégmunkások rabszolgasorba taszított mindennapjairól.

Ez lenne a színház feladata: ismert kliséket felmutatni? Nem hiszem.

A negyedik térben – a másodikhoz hasonlóan – ismét egy előre rögzített felvétellel kell „beszélgetnie” a külföldön munkát vállaló anyának (Pál Emőke). Őt követhetjük fehér vásznak között, melyre az előre felvett videóhívást vetíti kézi vetítőjével. Sajnos nem csak a helyzet – az élőnek hazudott videóhívás – ismétlődik, hanem az elhangzó szöveg mondhatatlansága, telítettsége és didaktikus jellege is. (Csak jó lett volna az alkotócsapatba egy szakmáját értő dramaturg!) A Pál Emőke által megformált anyafigura a messzi távolból igyekszik kifaggatni gyermekét (Andrei Bar) a mindennapok eseményeiről, megpróbálja élővé tenni kapcsolatukat, és a mihamarabbi találkozással, valamint egy jövőbeli, beígért kirándulással hitegeti. Anya és gyermeke románul beszélnek, Pál Emőke akcentusa azonban felvet néhány egyszerű kérdést: ha el is fogadjuk, hogy egy vegyesházasság esetén a közös nyelv a román lesz, ennyi év után – a gyermek legalább 10-12 éves lehet – bizonyára jobban megtanult volna románul a Pál Emőke által megformált karakter. Ezzel azonban (nevezetesen, hogy magyar színész alakít román vagy románul beszélő szereplőt) éppúgy nem kezd semmit a produkció, mint az elvándorlás hatásainak mélyebb rétegeivel. Valahogy mindig ott maradunk egy típus, egy jól ismert élethelyzet első olvasatos felmutatásánál, a megkapó színészi jelenlét és játék, mely ezeknek mélységet és emberi árnyalatokat adhatna, pedig minden esetben a projekt keretein kívül rekedt.

Az ötödik térben egy leszbikus párt (Diana Buluga és Sorana Esanu) látunk videóchatelni – ezesetben valóban élőben. Egyikőjük hazajött egy temetésre, a pár másik tagja pedig külföldön maradt – valamilyen egyetemi projektre készülve. Smalltalk-juk eredményeként betekintést nyerünk esküvői előkészületeikbe, majd mindenki megnyugodhat: hamarosan újra találkozni fognak.

A hatodik – és egyben utolsó – tér pedig szorosan kapcsolódik az előbbihez. A beszélgetésben résztvevő és velünk egy térben lévő lány szintén résztvevője annak a virrasztónak, melybe akarva akaratlan belecsöppenünk a hatodik stáció során: egy nyitott koporsóban felravatalozott műanyag bábut állnak körbe néhányan. Megrendítő is lehetne, ha nem lenne zavarbaejtően „csinált” a szituáció, melyben mintha elvárnák tőlünk, ismételten csak álinterakcióra kényszerített nézőktől, hogy együtt érezzünk, vagy legalábbis átérezzük a helyzet azon komolyságát, mely minden, csak nem komoly. A térben sötét van, csak néhány műgyertya világít. Alig-alig szólalnak meg a szereplők, s ha megteszik, ilyeneket mondanak: „Tudom.” „Mit tudsz?” „Hogy visszamész hozzá.” „Tudod, hogy megérdemled, hogy úgy szeressenek, ahogy én soha nem tudnálak.” „Igen, tudom.” „Kérlek, bocsáss meg, de nem tudok többé színlelni. És én is azt szeretném, hogy úgy szeressenek, ahogy megérdemlem.” „Tudom.” És így tovább még néhány replikán át...

Amikor kinyílik a „ravatalozó” ajtaja, a színháztúra elején beígért kiállításba csöppenek, de egy olyan másfél óra után, amikor nézőként nem vettek komolyan, a tárlathoz már nem sok kedvem maradt. Inkább elnézem a használaton kívüli gyárépületet, s arra gondolok, milyen kár, hogy a produkció egésze, vagy annak jelenetei, semmit nem kezdtek azzal, hogy épp egy bezárt üzemben kaptak helyet. (Pedig, ha valami, hát ez szorosan összefügg az elvándorlás problémájával.) Helyette az alkotók mintha minden másról is beszélni kívántak volna, a megannyi közlési szándék forgatagában és a rossz minőségű dramaturgia következtében azonban épp a lényeg, az elmélyült kutatás és kérdésfelvetés veszett oda.