Amikor a hírek helyett a fikció mutatja be a valóságot – 4 könyv + egy ráadás a legmenőbb kortárs orosz szerzőktől

2023. július 1. – 09:40

Amikor a hírek helyett a fikció mutatja be a valóságot – 4 könyv + egy ráadás a legmenőbb kortárs orosz szerzőktől
Esti fények Moszkvában – Fotó: Sefa Karacan / Anadolu Agency via AFP

Másolás

Vágólapra másolva

Nem a putyini Oroszország legismertebb kritikus-írói közül válogattam (bár Pelevin ilyen szempontból is jól teljesít), amikor eldöntöttem, hogy kortárs orosz irodalmat ajánlok, azonban mindegyik kiválasztott szerző könyve közelebb visz ahhoz, hogy megértsük a mai orosz társadalmat. A háborún, az autokrácián, az állam korrupcióján túl meglássuk az embereket, akik végülis olyanok, mint mi.

Hosszú vita származott abból, amikor először felvetettem a páromnak az ötletet, miszerint orosz kortársakat szeretnék ajánlani a következő cikkemben. Részéről az első reakció az volt, hogy most nem igazán akar hallani semmiről, ami orosz. Szerintem pedig pontosan most van annak az ideje, hogy megértsük az orosz ember működését, az írókon keresztül. A kortárs orosz irodalom nagyon furcsa. A szó legtágabb értelmében. Oroszországban groteszk és posztapokaliptikus is felkerülhet a toplisták élére, ugyanúgy ahogyan egy nagyon női könyv is. Ha a történelmet nézzük, akkor talán meg is értjük, hogy miért. Megérthetjük a könyvekben elrejtett folyamatos elnyomottság és ellenállásra vágyakozás érzését is. Tisztában vagyok a jelenlegi háborús helyzettel, meg azzal is, hogy nyáron az ember talán inkább feledni akarja a világ értelmezhetetlen nehézségeit. Viszont, ha elolvasod ezt a cikket, és legközelebb meglátod a könyvesbolt polcain ezeket a címeket, már nem lesznek olyan idegenek számodra. És akkor máris elértem a célom. Mert ezek a könyvek megérik az olvasásra szánt időt!

Roman Szencsin: A ​Jeltisev család

„Gyorsan, megállíthatatlanul gurult az élet lefelé a lejtőn. És csak a lélek eldurvulása, valami gyengécske páncél akadályozta meg, hogy minden reményt elveszítsenek, és lehulljanak a szakadékba. Bár talán jó is lett volna éppen így meghalni, mint az ókori görögök vagy a legendák orosz vitézei, de nem sikerült. Muszáj volt tovább kínlódni, ki tudja, miért.”

Nagyon szeretem az olyan szerzőket, akik az írás mellett többfajta munkában is kipróbálták magukat. Az előző könyvajánlóban ilyen volt például Roald Dahl, aki szerintem nem tudott volna ennyire fergeteges gyermekkönyveket írni, ha nem lett volna előtte kém is. Nem ennyire elrugaszkodott példa, de Roman Szencsin is az ilyen írók közé tartozik. Mielőtt több irodalmi díjat is bezsebelt volna, mezőgazdaságban dolgozó, színpadi szerelő, portás és tanár is volt. Mondhatni, nem csak írt az átlagos, dolgozó emberről, hanem meg is élte azt.

A regény főszereplője, Nyikolaj Jeltisev rendőr nyugodt, átlagos életet él. Ám egy balul elsült esemény után kénytelen vidékre költözni a családjával. Amúgy ez a család sem az összetartó erő mintapéldája. Az egyik fiú börtönben van, a másik pedig nem törődik igazán senkivel. Az anya könyvtárosként dolgozik, próbálja egyben tartani a szálakat amennyire lehet. Vidéken az öreg nagynéninél laknak, innen indulnak el mélyzuhanásban a lejtőn lefele.

És igazából talán ennek a jelenségnek a története ez a regény. Hogy mikor van az a pont, amikor végérvényesen elvesztjük a kezünk közül a gyeplőt, és várhatunk-e arra, hogy valaki más visszaadja nekünk.

Guzel Jahina: A Volga gyermekei | Victor Pelevin: Omon Ré

Itt lett négy könyvből öt. Mert egyszerűen egyiket sem volt szívem kihagyni a felsorolásból, és azért pont ez a két szerző került egymás mellé, mert mindkettő ikonikusnak számít a hazájában, viszont nagyon különbözően nyúlnak az irodalomhoz.

„…a verssorok úgy zuhogtak a bozontos ifjú kobakokra, mint fürdő napján a víz.”

Guzel ​Jahina Kazanyban nőtt fel, jelenleg Moszkvában él. A Zulejka kinyitja a szemét az első regénye, és igazából akkor figyelt fel rá a világ, amikor a belőle készült sorozatból botrány lett, mivel többen iszlámgyalázással vádolták, mások pedig a sztálini korszakot ért kritika miatt támadták. A Volga gyermekei egy nagyon izgalmas jelenséget vesz alapul. A 18. században ugyanis több tízezer német telepedett le Oroszországban, a könyv főhőse pedig egyike a leszármazottaknak.

Jacob Bach tanítóként dolgozik, és igazából semmi másból nem áll a napja, mint hogy gyakorolja a mesterségét és a környéken barangol. Míg egy napon egy Grimm nevű férfi felkéri, jöjjön el hozzájuk a tanyára, és legyen a lánya tanítója. Viszont feltételt is szab – a két fél nem láthatja egymást közben. És amint a mesékben is szokás, utoléri őket a szerelem, és annak ellenére, hogy az orosz történelem egyik legsötétebb korszaka kezdődik ekkor, ők magukban igazi értékekre találnak. Ezután tapasztalja meg Bach azt, hogy milyen végre tartozni valahová, valakihez. És mit jelent mindezt megőrizni.

Különös színt ad a regénynek, hogy a realizmus találkozik a mesék és mítoszok világával. Bach ugyanis meséket sző, amelyek néha valósággá is válnak, a világ kicsit kettéhasad benne, de talán csak így lehet ilyen körülmények között létezni.

„…honnét tudhattam volna, hogy ami a legjobb az életben, azt csak mindig mintegy a szeme sarkából látja az ember?”

Victor Pelevin nem tartozik a könnyen olvasható szerzők közé, ezt jó, ha már előre kihangsúlyozom. Az Omon Ré mégis, talán jó bevezető azok számára, akik meg szeretnék érteni, miért tartják korunk egyik legzseniálisabb orosz szerzőjének. Talán, amit elöljáróban tudni kell, hogy jellemző rá a groteszk, a valóságtól elrugaszkodott történetmesélés és a karikaturista ábrázolás, ugyanakkor általában tele van intertextusokkal és nem távoli tőle a politikai ideológiák sajátos kifejtése sem. Én ezt a fajta irodalmi élményt általában úgy szoktam körülírni, hogy az az olvasmány, amikor nem feltétlenül a történet miatt olvasunk, hanem az irodalomban rejlő lehetőségekért.

A címszereplő Omon Ré már gyermekkorában is arról álmodozik, hogy űrhajós lesz és eljut a Holdra. Aztán amikor a fiú vágyai valósággá válnak, ezzel együtt kirajzolódik az orosz valóság is, amiben ott az abszurditás, a hátborzongató, és a sok-sok kérdés, amire nem biztos, hogy van helyes válasz. Azért választottam ezt a regényt, mert a történetszövés sokkal lineárisabb, mint az író többi könyvében, illetve talán a történetközpontúság miatt érthetőbb is. Azután, ha valaki nagyon belelendül, akkor elolvashatja a Titkos pillantások a Fudzsi-hegyre, vagy a T című könyveit is, amelyek szintén az író legjobb alkotásai közé tartoznak.

Marina Sztyepnova: Lazar ​asszonyai

„Boldognak lenni számára mindig azt jelentette, szeretni, de csak most, hetvenhárom éves korában, az evakuációban, a háborúban jött rá végre, hogy szeretni nem azt jelenti, hogy ezt a szeretteiddel teszed meg. Lehet szeretni az idegeneket is – csak az idegeneket kell szeretni, mert csak azáltal válhatnak a szeretteiddé.”

Lazar ​Lindt két dologban leli igazán örömét. A tudományban és a nőkben. A huszadik század elején születik és élete végéig a szovjet államot szolgálja. A karrierje elején beleszeret egy nála sokkal idősebb nőbe, aki ráadásul férjezett. Közben felesége is lesz, nem feltétlenül szerelemből, inkább politikai okokból. Mindeközben feltűnik még egy fontos nő a történetben, Lidocska, az unokájuk, aki csak egy igazi otthonra vágyik.

És talán ezzel tudott igazán nagyot alkotni Sztyepnova, hogy három női generációt állít egymás mellé egy nagyon bizonytalan korban, és mindezt úgy, hogy egy férfi tartja őket össze, de szépen, lassan derül fény arra, hogy itt igazából nem is a férfi a főszereplő. Ugyanilyen észrevétlenül haladunk át a huszadik századon, nincsenek benne száraz történelmi tények, hanem hús-vér emberek által tekinthetünk végig a különböző eszméken és ideákon. Amúgy nagyon sokan Ulickaja irodalmához hasonlítják Sztyepnova stílusát, és talán színvonalát is, hiszen nagyon hamar a bestsellerek élére került hazájában.

Dmitry Glukhovsky: Text

„Tömeg volt a metróban, és mindenkinek a kezében telefon. Ott bent, a telefonban, mindenkinek volt valami érdekesebb dolga, mint idegenek tarkóját bámulni. A vonat csak lélek nélküli testekkel futott körbe-körbe.”

Tavaly röppent fel a hír, miszerint eltűnt Dmitry Glukhovsky orosz író, körözést adtak ki ellene, mivel nyilvánosan kritizálta az Ukrajna ellen indított háborút. Viszont nem ekkor vált híressé, hiszen a Metró trilógiája már nem csak a posztapokaliptikus irodalom szerelmeseit, hanem gamer- világot is behálózta, és nem hiába. Szinte hihetetlen a hatalmas sikere, hiszen ritka, hogy valaki zsánerirodalommal kerüljön be egy nemzet irodalmi kánonjába. Most viszont nem a Metró-regényekről szeretnék mesélni, hanem a Text-ről.

Amint azt a cím is elárulja, a regény egyik központi témája az okostelefonok világa, és az az egyre zavaróbb kérdés, hogy mennyit is őriz belőlünk a telefonunk, hol a határ a magánügy és a nyilvános adat között. A könyv főszereplője, Ilja a börtönben töltött évei után elindul Moszkávban, zsebében egy eltulajdonított iPhone-al. Közben összekeveredik Ilja és a telefon gazdájának személyisége, annak barátai, rokonai és mindenféle szövevényes szála is, amit lehetetlen csak úgy elvarrni. Ott a rendőrök és maffiák egyáltalán nem igazságos világa is, amelyben próbál – ha már nem is győzedelmeskedni, de legalább a víz felszínén maradni.

Talán a leginkább egyfajta bolyongó hőshöz hasonlítható Ilja karaktere, akivel azonosulni is tudunk, aggódni is tudunk érte, viszont már az elején tudni véljük, hogy ő is egyfajta naiv áldozata a kornak, amibe beleszületett.

Támogasd a Transtelexet!

Az erdélyi közösségnek saját, független lapja csak akkor lehet, ha azt az olvasótábora fenntartja. Támogass minket akár alkalmi jelleggel, ha pedig teheted, állíts be rendszeres támogatást!

Támogatom!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!