Durica Katarina: Kevés nálam a férfi karakter? A Pál utcai fiúkból nem hiányolták a nőket

2023. április 30. – 09:21

Durica Katarina: Kevés nálam a férfi karakter? A Pál utcai fiúkból nem hiányolták a nőket
Durica Katarinát Máté Kincső kérdezi a Szent György Napok közönségtalálkozóján – Fotó: Szent György Napok Facebook-oldal

Másolás

Vágólapra másolva

Újságíró és író, kérdező és figyelő. Életük legtraumatikusabb élményéről beszéltek neki olyan nők, akik addig hallgattak. Ő pedig megírja. Hogy megtudjuk, mit élhet át egy lány, akit elrabolnak, és csoportosan megerőszakolnak. Vagy megértsük, hogyan kényszeríthetnek valakit prostitúcióra. Háromszéken járt Durica Katarina író, akinek októberben jelent meg a magyar béranyák, petesejtdonorok és meddő nők világát bemutató regénye. A kényes témákat már több könyvében is tematizáló felvidéki író Sepsiszentgyörgyön azt is elárulta, most a halál és temetés körüli rítusok foglalkoztatják.

Durica Katarina húszéves korában haditudósító szeretett volna lenni, ezért elindult a Csallóközből, hogy előbb idegenvezetőként, később újságíróként és íróként dolgozzon Egyiptomban, Jordániában, Tunéziában, Törökországban és Kelet-Afrika vidékein. Jelenleg pedig Brüsszelben él, itt írja regényeit, itt neveli három gyerekét. Több magyarországi, szlovákiai és nemzetközi sajtóorgánumnak dolgozott, öt regény szerzője: Szökés Egyiptomba (2013), Szlovákul szeretni (2016), A rendes lányok csendben sírnak (2018), Városi rókák (2020), majd tavaly októberben megjelent a Mennyit adtál érte? (2022) című könyve is.

Első két könyve csak bemelegítő volt, árulta el a Szent György Napok közönségtalálkozóján, ezért nem is érzi annyira magáénak őket. Utóbbi három kényes és tabu témákat a nyilvánosság elé táró regényének megírása azonban már feltette az i-re a pontot. Eddigi öt kötetének közös jellemzője, hogy a nőket érintő társadalmi igazságtalanságok egy-egy aspektusát mutatják be, és mindegyikük a valóság- és a szépirodalom mezsgyéjén helyezkedik el. Míg legújabb regénye a magyar béranyák, petesejtdonorok és meddő nők világát mutatja be, addig A rendes lányok csendben sírnak című regénye a 90-es évekbeli dunaszerdahelyi maffia női áldozatairól szól, több száz interjút készített hozzá áldozatokkal, túlélőkkel, elkövetőkkel. A regényből készült színpadi adaptáció a Vígszínházban jelenleg is műsoron van. Városi rókák című regényében azt jeleníti meg, miként csapják be a kiskorú lányokat a gazdaságilag és társadalmilag leszakadt perifériákon, és hogyan kényszerítik őket prostitúcióra.

A háromszéki turnéjára is magával hozta legfrissebb témáját, a halált

Durica Brüsszelből érkezett Háromszékre, ahol több napot tartózkodott, így a Szent György Napok alkalmával, a Bod Péter Megyei Könyvtárban megszervezett szentgyörgyi közönségtalálkozója mellett előzőleg Kézdivásárhelyre is ellátogatott. Azt mondta, ez idő alatt itatták, etették, jól érezte magát, és sűrű programja dacára, még újonnan körvonalazódó könyvtémájának erdélyi helyszíneit is bejárta.

A Rendes lányok csendben sírnak, a Városi rókák és a Mennyit adtál érte című nagysikerű regények szerzőjét Máthé Kincső rádiós műsorvezető kérdezte, és Durica Katarina Háromszéken beszélt először nyilvánosan új regénygyanús érdeklődési területéről, a halálról.

Elmondása szerint egyelőre még nem tudja, hogy a halál témáján belül mi is az pontosan, amiről írna, mert minden érdekli, ami a halál pillanatától kezdve, egészen a temetésig történik. De különösen foglalkoztatja, mi lesz az ember testével a halál pillanata után: milyen körülmények közé kerül, megkapja-e a végtisztességet és el tudunk-e méltóan búcsúzni attól az embertől, akinek evilági léte lezárult.

Durica a külsőségek fontosságát hangsúlyozva arról beszélt, hogy az évszázados rítusoknak meghatározó szerepük van abban, hogy a lét és nemlét közötti űrt ki tudjuk tölteni a magunk gondolataival. A szertartások, amelyeken búcsúzunk, nem üres ceremóniák, hanem szimbolikus gesztusok, amelyekkel szeretteinket átsegítjük az élet és halál között mezsgyén, ugyanakkor magunk is szembesülünk azzal, hogy valakit a maga fizikai valójában elengedünk mellőlünk.

A budapesti férjem le volt döbbenve, mikor eljött hozzánk Csallóközbe, és látta, hogy nálunk ravatal van, nyitott koporsó, ott fekszik a halott, el lehet tőle búcsúzni. Az emberek odamennek, megfogják a kezét, megpuszilják, valamit a fülébe súgnak, valaki közelebb megy, valaki csak távolról szemléli, de ott látjuk azt a testet, amit aztán lezárnak, és a koporsót a földbe helyezik. Ezzel szemben Budapesten hamvasztás van.

Telt ház a Durica Katarina közönségtalálkozón – Fotó: Szent György Napok Facebook-oldal
Telt ház a Durica Katarina közönségtalálkozón – Fotó: Szent György Napok Facebook-oldal

Elmondása szerint minden kultúrának voltak rítusai, és őt az foglalkoztatja, hogyan kerültünk oda, hogy a testet nejlonzacskóba teszik, majd hűtőbe, a kórházaknak a mínusz második szintjén felboncolják, és a hozzátartozók gyakran rá sem néznek elhunyt családtagjukra. A temetés is megváltozott, sokan nem mennek el a szertartásra, mert messze van, drága a repülőjegy, helyette kitesznek egy fekete keretes profilképet a Facebookra. Az online gyászolás rítusait éljük, aminek része a RIP hozzászólás és a rózsacsokor giffek.

Ezzel a személytelenséggel helyezte ellentétbe az előző generációk halálkultuszát. Dédnagymamájáról mesélt, aki tudatosan halt meg. Egy szerdai nap volt, és érezte, hogy közeledik a pillanat, ezért megmosakodott, felvette a fekete ruháját, kitakarította a konyhát, befeküdt az ágyba, kezébe vette a rózsafüzért, és „a halálba imádkozta magát”.

Én is ilyen véget szeretnék. Ő érezte, tudta, hogy most le kell zárnia ezt a fejezetet, és nem volt benne semmi tragikum, csak természetesség és tudatosság. Aztán összejött a család, elbúcsúztatták; a helyi pap, akit évtizedek óta ismert, eltemette őt, és vége lett, ment tovább az élet. Most ez nagyon átalakult, és sok mindent elmond egy közösségről az, ahogyan a halottjaival viselkedik.

Hogy ebből a forrásból meríti-e majd Durica Katarina új regényének témáját, azt majd az idő eldönti.

Születés és halál: a béranyaság iparága mögötti fájdalmas, nehéz sorsok válnak láthatóvá

A szerző kifejtette, hogy új könyvének témájáért nem kellett messzire mennie, egész iparág épül a gyermektelenségre, az anyává válás erőfeszítéseire. Mivel maga is háromgyermekes anya, sokat jár játszótérre, játszóházba, és az anyák között sok személyes történetet hall örökbefogadásról, lombikprogramokról, akár petesejt- vagy spermadonációról is.

Egész iparág épül erre, rengeteg pénz, erőfeszítés és nehéz sorsok állnak emögött.

Ezután az érzelmi bevonódást említik, azt, hogy nőként nehéz kívül maradni a történeteken, hihetetlenül gyorsan lehet azonosulni a szereplők valamelyikével, sőt, Durica ítélkezésmentes nézőpontjának köszönhetően akár mindegyikkel egyszerre. Arról is beszélt, hogy mennyire iszonyatos, kegyetlen és fájó utak vannak ezekben a történetekben és megosztotta a hallgatókkal, hogy többször felmerült az olvasók részéről, hogy furcsa, hogy a férfiak hiátusként vannak jelen a regényben. Az író ennek kapcsán kifejtette, hogy nagyon sok nőgyógyásszal interjúzott az írás előtt (egyébként hatalmas kutatómunkát folytatott a témában), és visszatérő megállapításuk volt, hogy apa egyre kevésbé kell a gyerekhez, az apák sokszor kivesznek a gyermekért küzdő nők életéből.

Arra a kérdésre, hogy mi volt a célja a regénnyel, a szerző azt taglalta, hogy elsősorban a béranyaság intézményét, ennek a rendszernek a működését akarta feltérképezni. Arról akart beszélni, milyen kiszolgáltatottak a nők mindkét oldalon: azok is, akik nem tudnak kihordani egy gyereket, és azok is, akik gyakorlatilag a testüket bocsátják áruba azért, mert nem látnak más lehetőséget a pénzszerzésre. Elmondta, elsősorban a béranya-iparág mögötti sorsok érdekelték írás közben, például az, hogy a szülés után mi történik a béranyával. Elviszik tőle a gyermeket, akit kilenc hónapig a testében hordott, az amerikai gyakorlat szerint rá sem nézhet a babára, ott marad egy nagy trauma után, szó szerint üresen, a tejét el kell apasztania, hormonokat kell szednie, a szülés csodája megtörténik, de hiányosan, hiszen éppen a lényeg, az anyává válás marad ki belőle. A hatalmas fájdalom után nincs ott a csoda, hiszen nem a biológiai anyáé lesz a gyermek. Ezt az érzékeny témát igyekezett láttatni és megmutatni ebben a könyvben.

A béranyák jelensége pedig napjainkban annyira felkapottá vált, hogy a Cristiano Ronaldo focista kaliberű sztárok is élnek a pénz adta lehetőséggel és béranyát fogadnak, miközben Durica szerint Indiában például úgy tudják garantálni, hogy a megrendelő 9 hónap után biztosan gyerekkel távozzon, hogy a mélyszegénységben élő nők közül öt béranyát fogantatnak meg, ha kettőnek meghal a gyereke, háromból egyet odaadnak, és a másik kettőt zsákba teszik és megfojtják, mint a „kismacskákat”. A válasz tehát az általa feltett kérdésre egyértelműen az, hogy számtalan hasonlóság fedezhető fel a prostituáltak és béranyák között.

Durica Katarina – Fotó: Szent György Napok Facebook-oldala
Durica Katarina – Fotó: Szent György Napok Facebook-oldala

Azt figyelte meg, a prostitúcióra kényszerítésről is szóló, Városi rókák című regényéhez szükséges dokumentálódás során, hogy ott is a női testnek a kizsákmányolása, a női testnek az áruba bocsátása, árucikként használata zajlik, mint a béranyaságnál is, csak más módszerrel. Az író elmondása szerint nagyon sok párhuzam vonható le a prostitúció és a béranyaság között. Nagyon sok női jogi szervezet is egy lapon említi a két jelenséget.

„Van egy ilyen hozzáállás, hogy mindenki azt tesz a testével, amit akar és szabad akarat van. Másik oldalon azt látjuk, hogy nagyon-nagyon ritka, hogy egy jól szituált nő úgy dönt, prostituált vagy béranya lesz. Helyette azt látjuk, hogy családok adják el a saját gyerekeiket, az országok leszakadó régióiban (pl. Kelet-Szlovákia, Kelet-Magyarország nagyon szegény régióiban), amikor azt látják a faluban az emberek, hogy nincs más, mindig vannak ilyen ügyeskedők, akik eladják prostituáltnak a nagyon fiatal, tizenéves lányokat. És ugyanez a banda érti ezt a béranyavilágot is” – részletezte a szerző.

A béranyáknak pedig – a prostitúcióra kényszerített lányokhoz hasonló – a történetük, általában kiskorúak, mindig szegény régiókból származnak, valahogy megzsarolják őket, valahogy eladják őket a rokonok, a családtagok (mindig van valami család körül valaki).

Igazából így nem is beszélhetünk családról, ezek abszolút diszfunkcionális közösségek, van az anya, akinek alkoholproblémái vannak, az apa börtönben vagy máshol él, de nem is biztos, hogy övé a gyerek. A kiskorúak általában kelet-európai fűtetlen lakásokból származnak, majd Nyugat-Európába szállítják őket, iszonyatosan sanyarú a sorsuk és undorító az egész világ, ami e körül van.

Elmondása szerint a béranya business már sokkal jövedelmezőbb, mint a prostitúció hálózatok épültek ki ebben a régióban is, amelyeket szintén férfiak működtetnek. Mindig vannak összeköttető emberek: „segítők”, akik rokonok is lehetnek, és akik szállítják a lányokat az ország egyik végéből a másikba, vagy összekötik a külföldi megrendelővel, tolmácsolnak is ha kell, és lefizetik az orvost. Miközben a nő vállalja, hogy kihordja a gyereket, a pénz elosztásánál a férfi kapja meg a pénz nagyobbik részét, a nőnek pedig elenyésző összeggel kell beérnie.

„Mindig arról beszélünk, kik ezek a prostituáltak, hogyan lehet megakadályozni, hogy valakiből prostituált legyen. Miközben lehet, sokkal lényegesebb kérdés lenne, miért van ilyen iszonyatosan nagy igény prostituáltakra? Nyugaton, keleten, északon, délen. Gazdag férfiak, szegény férfiak, ilyen férfi, olyan férfi. Szóval hogy mennyiségileg miért van ilyen iszonyatosan sok prostituáltra szükség?” – szegezte a kérdést a közönségnek az író.

Kiemelte, már finomabbak az eszközök, például vannak közösségek, akik elítélik és lenézik, ha valaki fizet a szexért, és az sem jellemző már, hogy apák fizessék be fiaikat a bordélyházba, hogy a legelső intim együttlét egy prostituálttal legyen, de még mindig azt hiszik egyesek, hogy menő legénybúcsúztatóra sztriptíztáncost hívni, vagy céges bulin sztriptíz bárba menni. Durica biztatónak látja, hogy sokan felismerik már, prostituálthoz menni az erőszak egy formáját jelenti, nem egy szolgáltatást. Azok a nők, akik pénzért kínálnak szexet, kényszerhelyzetben vannak: éheztek, fáztak, a stricinél pedig tele volt a hűtő és fedél került fejük fölé.

Az írót gyakran nehéz helyzetbe hozzák azzal a kérdéssel, hogy miért van ennyi női karakter, miért ilyen kevés a férfiszereplő könyveiben. Ez Sepsiszentgyörgyön is felmerült, és a szerző nem kerülte meg a válaszadást: őt a női sorskérdések foglalkoztatják, ezeket tematizálja, a Pál utcai fiúkból se hiányolta senki a női karaktereket.

Írói módszerek és megküzdések

Durica a könyvei megírásához valós történeteket használ fel, azokat az eseményeket dolgozza fel írásaiban, amelyek hús-vér szereplőkkel történtek, ehhez pedig rengeteg kutatómunka társul. A közönségtalálkozón elárulta, forrásvédelem miatt az identitásjegyeket már alapból nem jegyzi le, és könyve megírása után jegyzeteit is megsemmisíti.

Interjúalanyaival való beszélgetéseikor mindig a vele szemben ülő emberre koncentrál, csak az alanyra figyel, az őszinte, mély kapcsolat megteremtésére. A megrázó beszélgetéseket nem is kell lejegyezni, soha nem tudná elfelejteni azt, amit ezek a nők mesélnek neki.

Nagyon sokszor megvisel az alkotási folyamat. A kutatómunka után az írás során nagyon erősen tudok fókuszálni arra, hogy most azért vagyok itt, hogy megírjam ezt a könyvet. És én egy csatornás ember vagyok, aki regényt ír és pont. Akkor csak egy dolog van, a könyv és azt kell befejezni.

Harmadik kényes témát feszegető könyve után azonban észre vette magán, hogy miután leadja a kéziratot, légüres térbe kerül: egyrészt ott a megkönnyebbülés, hogy nem kell mondatokat szerkeszteni, de közben ott a nagy űr, és akkor jön elő az összes elfojtott érzelem.

Eszembe jutnak az interjúalanyaim, vagy eszembe jut annak a lánynak a tekintete, aki egy védett házban volt.

A megküzdési stratégiára vonatkozó kérdés kapcsán megjegyezte, nagyon sok író az alkoholt választja. És nagyon sok tudósító, nagyon sok újságíró azt választja. Ez a „problémamegoldó eszköz” azonban nem old meg semmit, még rosszabbá teszi a dolgokat.

Miután elkészült A rendes lányok csendben sírnak, az járt a fejében, hogy lehet így élni, hogy lehet ezek után élvezni az életet, hogy tudjon időt tölteni a férjével, örülni a gyerekeinek, egy jó étteremben koktélt rendelni, hogy közben ne legyen cinikus, állandóan ne ez járjon a fejében, hogy mindeközben vannak, akik számára az élet folyamatos szenvedést jelent. Könyve megjelenése után, felkeresett több írót, hadi tudósítót, köztük Zoltán Gábort is, az Orgia szerzőjét, aki évekig a nyilasok rémtetteit kutatta meg a kínzásoknak a módszertanát tanulmányozta. Azt kérdezte tőle, hogy lehet visszajönni ebből a való életbe? Rájött, erre nem igazán vannak válaszok. Van, aki könnyebben átesik ezen, van aki kevésbé. Zoltán Gábornak például kevésbé megy, Al Ghaoui Hesna haditudósítónak viszont jobban.

Ha a halálról fog könyvet írni, biztos benne, hogy számára könnyebben feldolgozható lesz, mert a halálra úgy gondol, mint egy abszolút, állandó és kikerülhetetlen pontjára a létnek.

Mindig lesznek, akik elmennek, és mindig lesznek, akik maradnak, és ezen nem lehet változtatni, ez a világ rendje. De azon, hogy fiatal lányokat furgonokból eladjanak, vagy azon, hogy béranyaságba kényszerítsék, hogy újszülött csecsemőket adjanak, vegyenek és nejlonzacskóval csempésszük ki az országból és a teljesen traumatizált nőket, akik reggel megszülték a babájukat, azoknak a karjából kiszakítsuk ezeket a gyerekeket, ezen tudunk változtatni, ez legyen máshogy.

Durica magát olyan írónak tartja, akinek ha megtetszik egy téma, akkor csak azzal szeret foglalkozni, de minden szempontból megközelítve. „Ha a halál érdekel, akkor az összes könyv az éjjeliszekrényemen erről szól, akkor akárhova megyünk ezt keresem. Ha a gyerekekkel nyáron lemegyünk a Balatonra, biztos, hogy megnézzük az összes környező temetőt. Ha egy dolog érdekel, akkor nincs jobbra-balra, csak az az egy irány van, és nincsenek árnyalatok, én így működöm” – részletezte.

Azt is elárulta, hogy mindig struktúrákban gondolkodik, és azt is beütemezte, hogy 2-3 évente ír egy könyvet. Amit ugyanis akar, azt eléri, ha meg akarja írni a könyvet, akkor az általában meg is lesz írva. Nem csak a munkájában ennyire határozott, hanem a magánéletében is, például az sem volt kérdés számára, hogy ha három gyereket akar, akkor annyi is lesz.

De volt már, hogy lelkesedése alább hagyott, ezért a kitelepítésről végül nem lett könyv. Azt mesélte, egyszer szülővárosába, Somorjára ment közönségtalálkozóra, és magába feledkezve elkezdett arról beszélni, hogy épp a kitelepítésről szeretne írni.

Aztán két évvel később visszamentem, és kérdezték, hogy na, meg van írva? Hogy hol tart, mi lesz vele? Hát...

A moderátor humorosan megjegyezte, hogy most már a háromszékiek is számon fogják kérni rajta, amikor ismét ide látogat, hogy a halál témakörét boncolgató regénnyel mi van.

A Transtelex egy egyedülálló kísérlet

Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!

Támogató leszek!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!