A Puck Bábszínház magyar tagozatának új vezetője: Kis közösségben, minimális eszközökkel is csodákat lehet művelni

A Puck Bábszínház csak részben van túl azon nehéz időszakon, amelynek csúcspontjaként 2020-ban volt tagozatvezetők többek között diszkriminációval vádolták a bábszínház akkori vezetését és önálló magyar bábszínház létrehozását kérték. A jövő nagy mértékben függ az új igazgatótól, egyelőre azonban a Kolozs Megyei Tanács nem írt ki új versenyvizsgát, miután februárban négy jelentkező közül senki sem érte el a 7-es jegyet. A februárban másodszor meghirdetett magyar tagozatvezetői funkciót Gálovits Zoltán kapta meg, egyelőre három hónapra nevezték ki. Eddigi tapasztalatai azt mutatják, hogy van kire építeni a társulatban, az intézmény legtöbb problémája pedig nem nemzetiségi alapú és mindkét tagozatot érinti. Interjúnkban arról is kérdeztük, hogy mit gondol a magyar tagozat önállósodásáról.

Egy 2018-as interjúban, ami azután készült, hogy távoztál a temesvári színháztól és a TESZT fesztivál éléről, azt mondtad, nem vállalnál munkát egyetlen állami színházban sem, most mégis megpályáztad ezt a tagozatvezetői pozíciót. Miért?

Valóban azt mondtam, hogy állami intézményekben nem fogok dolgozni, de hozzátettem, hogy van bennem nyitottság együttműködésre. Ezt akkor így is éreztem. Azt éreztem, hogy a temesvári munkám során sok minden, ami az állami intézményből adódik, segített, ugyanakkor azt is, hogy nagyon sok minden visszahúzott, és alapvetően a fejlődés tempója sokkal lassabb volt, mint ami elvárható. Sokáig kihívásnak éreztem a munkát, szerettem is, pár év alatt nagyon jó eredményeket értünk el, de egy idő után azt láttam, hogy változtatások nélkül nem lehet továbbmenni. Akkor, mivel a fesztivál is egyre nagyobb lett és egyre jobban igénybe vett, elkezdtem inkább arra fókuszálni, de egy idő után azt láttam, hogy ez is plafonálódik, változtatásra pedig nem volt mód.

Ugyanakkor az elmúlt öt évben szabadúszóként dolgozva meg közelről láthattam, hogy a független közegben a nevetségesen alacsony támogatottság miatt, szinte lehetetlen hosszabb távon tervezni. Nagyon izgalmas projekteket lehet csinálni, én többnyire kisebb edukációs projekteken dolgoztam, például az Ecsetgyárral, ami időközben megszűnt. Ugyanakkor az, hogy minimálisak az erőforrások, segít fókuszálni arra, ami éppen akkor lényeges, és segít kreatívan viszonyulni a problémákhoz, helyzetekhez, de ez hosszabb távon nem fenntartható.

Azt gondoltam, hogy ha van tapasztalatom az intézményes struktúrában, valamelyest tudom, hogy milyen a függetlenek helyzete, az érdeklődési köröm is részben átalakult, akkor pár év eltávolodás, szünet után adhatok egy esélyt annak, hogy megnézzem, hogy az új tapasztalatokat, egy másfajta rálátást hogyan tudok hasznosítani. Ez az egyik része a csomagnak.

A másik része pedig az, hogy állandóan megfogalmazódik, hogy nincs versenyhelyzet, nagy a fluktuáció, a fiatalok közül sokan nem akarnak részt venni az intézményes struktúrában, és mivel függetlenként minimális támogatottságuk van, nagyon sokan pályát váltanak vagy elhagyják az országot. Reagálhatok erre úgy, hogy én sem veszek részt benne, elhúzok, valami teljesen mást csinálok vagy a pálya széléről kommentálom azt, ami van, de lehet úgy is, hogy ha már van ez a lehetőség, van hozzá valamilyen szintű tapasztalatom, elképzelésem, akkor adok egy esélyt neki és jelentkezem.

Ha jól értem, a független szféra szemléletét alkalmaznád intézményes keretek között. Mi az elképzelésed erről?

A független közeg lehetőséget biztosít arra, hogy a merev struktúra helyett rugalmasabban viszonyuljunk pozíciókhoz, helyzetekhez, félre tudjuk tenni a rossz beidegződéseket, picit ki tudjunk lépni a keretek közül, egy alkotóközösségben partnerekként le tudjuk osztani azt, hogy ki milyen feladatokat végez, ki lehet próbálni azt és változtatni rajta, ha nem működik. Ezzel a tapasztalattal jobban látható, hogy az állami struktúrában mi az, ami nem működik, illetve az is, hogy a független rendszer miért tud vonzó lenni. A kialakult munkamódszereket, tapasztalatokat pedig vissza lehet fordítani úgy az állami struktúrába, hogy betartjuk a kereteket, alkalmazkodunk hozzájuk, de közben megpróbálunk új utakat nyitni és javaslatokat tenni a változtatásokra.

Konkrétan a kolozsvári bábszínházban erre miért látsz lehetőséget? Más valamiben, mint azok az állami intézmények, ahol eddig dolgoztál?

Számomra az a fontos, hogy az első tapasztalatok alapján fiatal és motivált csapat van itt, és egyszerűen érdekel az ő személyük. Kevesen vannak, egy kis közösségről beszélünk, ami átfogható, és ez nagymértékben meghatározta a döntésemet is. Fontos az, hogy van egy létező struktúra és háttér, amin belül lehet tervezni, de ami talán a legfontosabb, az az, hogy a bábos közegre mindig is úgy tekintettem, mint egy gazdag, kreatív közegre, amiben nagyon sok lehetőség tud megnyílni és esztétikailag is nagyon-nagyon gazdag tud lenni, sokféleképpen, több korcsoporthoz is tud szólni. Minimális eszközökkel csodákat lehet művelni, kevesebb a függőség, nagyobb tud lenni az önállóság.

Tulajdonképpen az, amit én gondolok erről a közegről, be is igazolódott az első beszélgetések alatt. A színészek nagy része fontosnak tartja azt, hogy eljusson más településekre, hogy különböző generációknak készüljenek előadások, hogy új esztétikákat is kipróbáljanak. Ez a fajta szemléletmód – közösségben gondolkodni és belülről építkezni, arra építeni, ami van – számomra izgalmas. Sokan játszanak hangszeren, jó muzikális adottságaik vannak, van akit a mozgás érdekel, mást a cirkuszi hagyományok, vagy az írás, nyitott, kíváncsi emberek, és ilyen szempontból izgalmas lehet kutatni azt, hogy közösen mit gondolunk az előadóművészetről, bábszínházról ma, mire van szükségük a gyermekeknek, a különböző korosztálynak, hogyan lehet ma Kolozsváron a bábszínház eszközein keresztül, ezzel a társulattal eseményeket létrehozni, kommunikálni.

Egy hónapja dolgozol a bábszínházban. Melyek a rövid távú terveid, és vannak-e már hosszú távúak is?

Mivel az évad közepén kerültem a bábszínházhoz, nagyon sok minden már el van döntve, ezekhez teljes mértékben alkalmazkodom. Ahhoz képest, ami be van tervezve, csak plusz dolgokat tudok elképzelni, ha belefér.

Egyelőre három hónapos szerződésem van, ezalatt szeretném megismerni a társulatot, az intézményt, felmérni azt, hogy milyen megoldandó problémák, helyzetek vannak, megteremteni igazából annak az alapját, hogy lehessen hosszabb távon tervezni. Ehhez három hónap nem hogy sok, hanem még kevés is. Általában tűzoltással foglalkozunk, pedig ha a problémák meg vannak oldva vagy legalább tudatosítva vannak, akkor a tervezés sokkal egyszerűbb. Beszélgettem a kollégákkal, mindenkivel személyesen, és úgy tervezem, hogy az áprilisi bemutatónk után lesz egy pár napunk, amikor műhelymunkákat tartunk, és megnézzük, hogy a különböző témákról mit gondolunk, közösen hogyan tudunk dolgozni. Ha végignézem az előadásokat, sok mindent látok, de több dolog derül ki egy műhelymunkán arról, hogy ki miben jó, mit szeret csinálni, mi az, amire alapvetően építeni lehet.

Nagyon szeretném, ha sok együttműködésünk lenne a városon belül különböző szervezetekkel, ha egyszerűen ott lennénk mindenhol, ahol igény van arra, hogy gyerekeknek vagy fiataloknak előadásokat játsszunk, és ha pedagógusokkal, különböző szakemberekkel karöltve fel tudnánk dolgozni olyan témákat, amikkel érdemes foglalkozni ebben a városban, úgy, hogy a társulatnak is kihívás legyen az, amit csinálunk, és részt vegyen ebben a feladatban. Semmi mást nem szeretnék, mint azt, hogy végezzük a dolgunkat.

Mi az, amiben ehhez feltétlenül változtatnia kell majd az új menedzsernek, ha kinevezik?

Az első lépés az, hogy megteremtsük annak a feltételét, hogy a már létező előadásokat minél többen lássák a székhelyen és minél több helyre el tudjuk őket vinni. Ez feltételezi azt is, hogy a munkát jól meg kell szervezni, a kommunikációt erősíteni kell.

Utána következne az esztétikai és tematikai sokszínűség, több generáció megszólítása, ami nyilván hosszabb folyamat, nem egy-két éves, hanem ennél jóval több. Ahogy majd haladunk, látjuk, hogy mi a prioritás. Egy ideig lehet alkalmazkodni, a székhelyen kívül tantermekben, óvodákban játszani, alternatív terekben, szabadtéri előadásokban gondolkodni, ez a lehetőség adott, én erre törekszem majd, de minél szélesebb a kínálat, annál nagyobb szükség lesz arra, hogy több technikussal dolgozzunk, párhuzamosan tudjunk előadásokat játszani és próbálni, hogy nagyobb terek is legyenek és olyan előadásokat is létrehozhassunk, amelyek technikailag ebben a térben, ami van, megvalósíthatatlanok.

Például, ha abban gondolkodunk, hogy sok hangszeres van a társulatban, és mindenki legyen benne egy nagyobb zenés előadásban, vagy abban hogy a román és a magyar társulat létrehozhatna közösen egy nagyobb nonverbális produkciót, akkor ehhez kicsi a tér. Tehát hosszú távon eljuthatunk egy olyan szintre, ahol a jelenlegi infrastruktúra, erőforrás nem elegendő, ezért mindenképpen jó lenne, hogyha ennek a bábszínháznak lenne egy méltó helyszíne.

Az elmúlt években sok konfliktus volt a bábszínház életében, egymást váltották a magyar tagozat vezetői. A problémák egy része 2020-ban került a nagyobb nyilvánosság elé, többek között az, hogy a bábszínház akkori vezetősége és a magyar tagozat működését támogató Apropó Egyesület nem tudott megegyezni a Bethlen Gábor Alaptól elnyert 15 millió forintos támogatás felhasználásáról. Hol áll most ez az ügy, tudja-e használni a bábszínház a pénzből vásárolt technikai felszerelést, ami a konfliktus miatt sokáig állítólag Urmánczi Jenő bábszínész, egyesületi elnök lakásán várta a sorsát?

Azt, hogy konfliktusok voltak, mindenki megérezte, a mai napig érezhető a munkaközösségen, hogy rossz élmény volt abban részt venni. Most ideiglenes igazgatója van az intézménynek, és amíg nincs állandó menedzser, nagyon sok mindent nem is lehet megoldani. Én még nem is jutottam el addig, hogy foglalkozzak azzal, hogy mi van a BGA-s technikával. Erről ugyanúgy, mint te, hallottam, olvastam, de mivel Urmánczi Jenő gyermeknevelési szabadságon van, és nem beszéltem vele, nem tudok konkrétumokat. Én azt képviselem, hogy mindenképpen jó lenne, ha használni tudná az intézmény azokat az eszközöket, de nem látok ebbe bele, nem tudom, hogy ez lehetséges-e és nem is az én döntésem.

A költségvetés külső forrásokból való kiegészítését mennyire látod szükségesnek, és mennyire látsz rá lehetőséget?

Szerintem nagyon fontos, hogy plusz források legyenek, de ez projektfüggő. Létezik az a kényszerűségből adódó rossz gyakorlat független és állami közegben is, hogy a forrásokat úgy vonjuk be, hogy megnézzük, milyen kiírások vannak, és elkezdünk olyan projekteket létrehozni, ami a kiírásnak megfelel. Én onnan közelíteném meg inkább, hogy nézzük meg azt, hogy mit szeretnénk, és azt hogyan tudjuk megvalósítani, és hogyan tudunk ahhoz forrásokat bevonni, mert annak semmi értelmét nem látom, hogy a pályázati kiírások alapján hozzunk döntéseket.

Hosszú távon minden projektnél meg kellene keresnünk, hogy kik az érintettjei, kik azok, akik számára fontos, és melyik az a közeg, amelyik a létrejöttét támogatni tudja. Nem feltétlenül kell csak a megszokott pályázati keretben gondolkodnunk. Például ha a középiskolás diákokat szeretnénk megszólítani, és arra jutunk, hogy kihívás az, hogy a technikához, hogyan viszonyulunk, akkor azt kell megkeresni, hogy hol tud az összeérni ez Kolozsváron, egy IT-s közegben, azokkal, akik számára szintén izgalmas lehet, hogy az új eszközöket a kultúra területén belül hogyan lehet felhasználni.

Nyilván ez nem azt jelenti, hogy nem lehet, vagy nem kellene pályázni, csak nagyon nagy a tolakodás azért a kevés pénzért. Ha megnézed, hogy mennyi pénz van mondjuk egy AFCN (Román Nemzeti Kulturális Alap) kiírásra, milyen támogatások, állami források érhetőek el, és közben mennyi szervezet van, aki igényt tart ezekre, elég egyértelművé válik, hogy csak arra építeni nem elég és nem is lehet. Én inkább abban hiszek, hogy ha például számunkra fontos, hogy eljussunk a megyén belüli településekre, akkor azokkal a településekkel közösen, idejében átbeszélve és felkészülve kell megkeresnünk a megoldást arra, hogy az ottani közösségnek hozzáférése legyen az előadásokhoz. Ezen a ponton összeérhet az önkormányzatok, kulturális közintézmények és akár a privát szféra érdeke is.

Mennyire jelenthet megoldást az anyagi gondokra a közönségszám növelése? Ha figyelembe vesszük, hogy a magyarság száma csökkenőben van, ez a közösség mennyire lesz képes hosszú távon fenntartani a magyar tagozatot?

Nekünk elsősorban az a dolgunk, hogy a meglévő igényeket lefedjük, a meglévő igények alapján pedig azt gondolom, hogy jócskán lehet dolgozni azon, hogy ezeknek eleget tegyünk. Ha azt nézzük, hogy hány település van a megyében és a régióban, vagy akár Székelyföldön, ahol igénylik, hogy a bábszínház játsszon, vagy megnézzük, hogy Kolozsváron hány óvoda, iskola van, bár összességében nem olyan kimagaslóan magas a számuk és csökkenő a tendencia, a jelenlegi erőforrásokkal ezt is nehéz teljesen lefedni. Bennem inkább az a kérdés, hogy ha minden igényt le akarunk fedni, akkor elégséges-e a jelenlegi társulat, infrastruktúra, technika és anyagi erőforrás. Hosszú távon pedig azt gondolom, hogy nem csak a magyar tagozat fenntartása lesz a kérdés, hanem az is, hogy hogyan alakulnak át strukturálisan a kulturális intézmények, az egész ágazat, hogyan tud lépést tartani a változásokkal, azokkal az új kihívásokkal, helyzetekkel, amelyek napjainkban jelen vannak. Az elmúlt pár évben volt egy világjárvány, háború van a szomszédunkban, egyre jobban érezzük a klímaváltozás hatását, számos dolog egyre fenntarthatatlanabb, miközben könyveket ír a mesterséges intelligencia…

Ha már a kiszállásoknál tartunk: az előző menedzser tevékenységének egyik megosztó pontja egy turnébusz megvásárlása volt, amellyel kapcsolatban felmerült, hogy túlárazott volt, ráadásul nem is működik megfelelően, bár ezt Emanuel Petran cáfolta. Most van mivel utazni?

Én ültem egy régi buszon, amin azt írta, hogy Puck.

És ezen a két tagozat osztozik.

Igen.

Milyennek érzékeled az együttműködést a magyar és a román tagozat között?

Nem minden területen egyforma az átfedés. A technikusok osztoznak a téren, nincsen nagyobb feszültség vagy súrlódás, mint bármilyen intézményben, ahol közösen kell használni valamit, jól elvannak. A két tagozat színészei között még kisebb az átfedés, ott sem tapasztaltam semmilyen problémát. Az adminisztráció közös, az irodák közösek, alapvetően jónak mondható az együttműködés, a legtöbb probléma, amivel találkozom, nem nemzetiségi alapú és mindkét tagozatot érinti.

Mennyire látnád hasznosnak a két tagozat adminisztratív függetlenedését?

Ha azt veszem alapul, hogy dolgoztam olyan intézményben, Nagyváradon, ahol két társulat osztozott az irodákon, az adminisztráción, és olyanban is, Temesváron, ahol meg ugyanazon az épületen belül külön dolgozott a német és a magyar társulat, akkor azt kell mondjam, hogy utóbbinak nagyon sok előnye van, ez lenne az ideális. Ha a magyar társulatnak külön adminisztrációja, irodalmi titkára, PR-osa, marketingese van, az egy nagyon kényelmes helyzet, ami segíti a munkát, viszont plusz költségekkel is jár. A jelenlegi fizetési rács szerint annyival, hogy abból ki lehet hozni még egy kisebb produkciót, ráadásul tér sem lenne elég plusz embereknek. Tehát az a kérdés, hogy mire van nagyobb szükség, külön adminisztrációra vagy több pénzre produkcióra. Ha választani kellene, akkor azt mondanám, hogy első körben több pénzre produkcióra, majd térre és aztán külön adminisztrációra. Nyilván az lenne a legjobb, hogyha mindenre lenne pénz.

Nagyon összetett kérdés, mert minden szempontot figyelembe kell venni. Ha azt mondom, hogy ez a társulat éppen elég nagy így ahogy van, akkor abból a szempontból mondom ezt, hogy a jelenlegi körülmények között ez így jó. De nagyon nehezen jelentek ki ilyent, miközben tudom azt, hogy nevelik ki a fiatalokat a tanintézmények, és az lenne a jó, ha el tudnának helyezkedni, ha lenne utánpótlás és kontinuitás. Ahhoz viszont, hogy a kolozsvári bábszínház 5-10 év múlva 20-25 tagú, külön adminisztrációval rendelkező magyar társulattal, külön épülettel rendelkező intézmény legyen, amelyik minden igényt megpróbál kielégíteni, ahhoz nagyon nagy fokú támogatásra van szükség. Kérdés, hogy a fenntartó ezt a költséget be tudja-e vállalni és bevállalja-e. És akkor itt eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy a Kolozs Megyei Tanács mi mindent tart fenn, mire mennyi pénz jut, és ki hogyan határozza meg a prioritásokat.

Ha azt nézzük, hogy a kolozsvári bábszínház 1949 óta egy volt raktárhelyiségben működik, és azóta sem sikerült jobb székhelyet találni számára, akkor nem tűnik úgy, hogy túlságosan nagy politikai vagy társadalmi prioritás lenne ez az intézmény. Ez a helyi viszonyokról árulkodik vagy általánosabb kulturális jelenség állhat mögötte?

Azt gondolom, hogy nem egy egyedi eset, hogy számos dologhoz képest háttérbe szorul a bábszínház, ugyanakkor általánosítani is veszélyes és ujjal mutogatni is, ráadásul nem mindegy, hogy mit mihez viszonyítunk. A térkérdés, tudomásom szerint állandóan napirenden van, én abban bízom, hogy az új menedzsernek ez prioritás lesz, és megoldódik.