Drónfelvételekből összerakott, elképesztő panorámákkal mutatja meg a Föld vizeinek átalakulását és pusztulását

Sepsiszentgyörgyre látogatott a National Geographic Budapesten élő, de a vajdasági Szenttamásról származó külső munkatársa, aki a Water Shapes Earth projektjével a Magyar Sajtófotó Pályázat 2020-as fődíjasa is volt. Radisics Milán az előadásában úgy fogalmazott, hasonló környezetből indult, mint a BBTE sepsiszentgyörgyi épületének amfiteátrumában nagy számban összegyűlt hallgatók, csak őt nem román, hanem szerb többség vette körül. Harminc éve viszont már Budapesten él és saját reklámügynökségének dolgozik, ami szerinte egy darálóval ér fel, ezért húsz évvel ezelőtt, pihenés gyanánt szabadidejében fotózással kezdett el foglalkozni. Mivel a természet folyamatos inspirációt nyújt a számára, ezért természetfotózásba kezdett, nem kis sikerrel, miután rájött, hogy nem akkor kell fotózni, amikor az embernek kedve van hozzá, hanem amikor a téma adott. (2021-ben egyébkénként a Karanténban egy rókával című sorozatát a 40. Magyar Sajtófotó Pályázat Természet és tudomány kategóriájának első díjával is jutalmazták.)

Sepsiszentgyörgyre is azért utazott el, hogy a település közelében élő kökörcsin virágzását lefotózza, illetve a BBTE sepsiszentgyörgyi tagozatán, a környezettudományi kar meghívására bemutassa a víz különböző formáit megörökítő Water Shapes Earth projektjét. Ebben Radisics Milán a jégtől indulva, jégdarabokat, gleccserfolyókat, üledékeket, mocsarakat fotózott, majd a kört azzal zárta, hogy a víz hiányát is megmutatta, a száraz sivatagot, ahol már csak a kövek láthatók. Előadása alatt számos példát láthattunk arra, ahogyan az éles szemű fotós a természet által kialakított, különleges alakzatokra is felfigyelt. Az andalúziai homokdűnék közelében megjelenő kis patakok formájában például egész ökoszisztémáknak életet adó fákat vélt felfedezni.

Ahogy az egész elkezdődött

Radisics Milán életében óriási változást hozott, hogy pár évnyi fotózás után, 2003-ban megnyerte a National Geographic természetfotó pályázatát, mert így Washingtonba utazhatott, ahol egész mostani munkásságát megalapozó útmutatásokat kapott. Az amerikaiak ugyanis nem estek hasra a díjnyertes művészi képeitől, amiről elismerték ugyan, hogy szépek, de azt mondták neki, hiányzik a mögöttes üzenetük, a mondanivalójuk.

Ez a 180 fokos szemléletváltás vezetett oda, hogy Radisics végül a National Geographic külső munkatársaként és független természetfotósként bejárta a világot, és számtalan olyan helyre is ellátogatott, ahol a víz létkérdést jelent. És nem csak amiatt, mert több terület is elsivatagosodott, és ezeken a helyeken vízhiány jelentkezett, de fotóin keresztül az emberi tevékenység következtében bekövetkezett vízszennyezést is sikerült drámai képeken keresztül megmutatnia, amelyek világszinten is reakciókat váltottak ki.

Radisics munkamódszere egyszerűnek tűnhet, de korántsem az, természetfotózásaira pedig sajátos utazási módot fejlesztett ki az évek során. A nemzetközi szinten elismert fotós autóvásárláskor nem az autó teljesítményét, hanem a csomagtartó nagyságát, valamint a csomagtartó ajtaja és a bord közötti távolságot nézi, mert alváskor a sofőr melletti ülésre szokta elhelyezni egyszemélyes, 190 centiméteres matracát. Fényképezéshez pedig nem csak hagyományos kamerát használ, hanem drónt is, amely a térképkészítés módszerét alapul véve készít képeket, majd ezt a több oldalról, szemszögből készült sorozatot egyetlen panorámává alakítja át. Ez a módszer kiszűri a fényviszonyok okozta reflexiókat, tükröződéseket is.

Erre egy olaszországi útja során jött rá, amikor az Isonzó/Soča folyó torkolatánál lévő mocsarat fotózta, ahol a helyiek szőlőt kezdtek el termeszteni.

A végeredmény pedig lenyűgöző látványt nyújtott, különösen, mert a 200-300 méter magasból készült felvételek optikailag összeadódnak, ezért nem csak esztétikailag megkomponált és részletgazdag kép született, ami önmagában párbeszédbe lép a nézőjével, de szédítő magasságúnak is tűnik. Egyébként a fotóművész képeinél általában azért használ négyzet alakú formát, mert észrevette, hogy egymás mellé helyezve, mozaikba állítva még absztraktabb és erősebb hatást keltenek.

„Brutálisan sok képet készítettem már, különböző témákban, ami közös bennük, hogy mindegyiket négyzetre alakítottam, mert rájöttem, hogy a képek absztrakt hatásúak és szerettem volna zavart kelteni a fejekben azzal, hogy az absztrakt hatást felerősítem” – ecsetelte a fotóművész.

Szerinte a képei akár festményekként is megállnák a helyüket, és ő maga is gyakran elcsodálkozik, hogy a legnagyobb festők munkái miképpen jelennek meg a természetben, vagy akár az emberi tevékenység hatására, mint a sótelepek medencéi esetében. A spanyolországi sótelepen például az alacsony vízszint és a napsütés hatására, a különböző anyagokkal összevegyülő algák különböző színűre festik a vizet. A festői táj látványa magáért beszél. De ha jó szögből fényképezik, a gleccserek, de akár a hulladéktelepek is képesek absztrakt festményhez hasonlítani. Radisics szerint ezek a képei akármikor megállják a helyüket a kortárs művészet iránt érdeklődők falán is.

Radisics Milán egyébként nagyon is tudatosan készíti ezeket a képeket, magának egyfajta tervet is összeállított a víz témájának feldolgozásához: ez hét fejezetből és további 33 alfejezetből áll. A fejezetek pedig a víz forrásai, a föld erei, azaz a folyók, patakok, illetve a lagúnák és a delták, ahol az édesvíz a sós vízzel találkozik. A fotográfus szerint pedig ahol a két víz találkozik, az emberi beavatkozás általában ott a legnagyobb mértékű. Egy másik ilyen fejezet a víz formálta tájak, az együttélés, ahol alapvetően az emberre gondolt, de inkább pozitív konnotációban, míg az emberi lábnyomban már a negatív következményeket mutatta meg. Végül pedig a bolygó elsivatagosodását akarta lefotózni.

Radisics először a jégtakarókról mutatott képeket a közönségnek, mivel a drónnal készített felvételek képesek megmutatni azt is, ami emberi perspektívából nem látható. Amikor például a jégen sétálunk, nem láthatjuk, hogy mi vesz körül bennünket: felülről nézve jégcsillagok, jégpókok, repedések rajzolódnak ki. Ezután sorra vette a gleccserfolyók, a só, az ipari szennyezés, a vízért folyó küzdelem, az iszapvulkánok és a víznyomok témáit, többek között Spanyolországba, Izlandra, Azerbajdzsánba vagy Velencébe invitálva a közönséget.

Azerbajdzsáni kalandos útjáról külön élménybeszámolót is tartott, hiszen annak ellenére, hogy jó előre eldöntötte, hogy mit szeretne megnézni, a repülőtérről leszállva kellemetlen meglepetés fogadta. Azerbajdzsánban ugyanis a háborús körülmények miatt tilos drónokat röptetni, és csak azoknak van lehetősége rá, akik erre állami engedélyt kapnak. Neki pedig nem volt ilyen, de hogy véletlenül se röptesse fel légi fényképezőgépét, ezért kvázi ideiglenesen el is zárták tőle. Radisics Milán így kézi gépével kezdte el fotózni a vulkánokat. Viszont nem adta fel, és több napi keresés után egy televíziós csatorna munkatársának drónjával vegül csak sikerült lélegzetelállító képeket készíteni többek között az azerbajdzsáni iszapvulkánról. Azt mondta, produktív napja volt, mert egy nap alatt nagyjából 400 kilométert jártak be, de megérte. Sőt, utólag azt is megjegyezte, talán jobb is, hogy így történt, mert ha rossz helyen fotózott volna, akkor lehet, most nem beszélgetnénk itt, mert őt kémkedés miatt bezárták volna Azerbajdzsánban.

A fotográfus Velence mocsaraira is bővebben kitért. Látványukba azonnal beleszeretett, és ezután legalább hatszor látogatott el a helyszínre, mert a különböző időszakokban a táj teljesen megváltozott: a növényzet, a mocsarak vízszintje és élővilága is átalakult. De azt is kiemelte, hogy a turizmusnak milyen romboló hatása van a természetre nézve, és hogy az utóbbi időben tapasztalt velencei áradásoknak is köze lehet hozzá, hogy a Velencét egykor ellenségeitől megvédő mocsarakat és homokgátat a turizmus miatt elkezdték megbolygatni. Van, ahol az ember beavatkozása miatt az élővilág teljesen átalakul, a problémát a pedig a természetvédők is felismerték, ezért bizonyos helyeken mesterségesen alkották újra a mocsári környezetet.

Viszont Radisics a kiszáradás, az aszály fenyegette övezetekről is számos képet készített, és előadásában kitért a klímaváltozásra és víz hiányára is, amelyek egyre több helyen égető problémát fognak okozni. A klímaváltozás kapcsán pedig megjegyezte, hogy sajnos az emberek egyik napról a másikra nem fogják a megszokott kényelmüket amish életformára cserélni és például kecskét fejni reggelente, így pedig a természet rombolása is folytatódni fog. Végeredményben viszont nem a bolygó fog elpusztulni, mert az csak átalakul, a változásnak pedig az egyik legnagyobb vesztese maga az ember lesz.

Radisics pedig fotósként azt is a feladatának érzi, hogy felülről fotózva megmutassa, milyen „disznóságokat” követnek el nap mint nap az emberek, amivel folyamatosan tovább rontják az emberiség helyzetét.

Az egyik küldetésem az, hogy az embereknek más perspektívából mutassam meg, hogy milyen nagyon nagy disznóságokat csinálunk a bolygóval. És miért? Egyetlen motivációnk, hogy kényelmesebben érezzük magunkat. Tehát hedonisták vagyunk: „hát megdolgoztam érte, én megérdemlem”

– mutatott rá a fotós. Spanyolország kapcsán megjegyezte, hogy amíg más európai útjain könnyen talált vízforrásokat, addig Spanyolországban azt figyelte meg, hogy egy-egy terület szinte teljesen elsivatagosodott, miközben a vízlelőhelyeket az ember maga teszi tönkre. A spanyolországi El Burgo de Ebroban már ott tartanak, hogy a búzaföldeket a hegyek és dombok medencéiben voltak kénytelenek létrehozni, ahol a magaslatról lefolyva még jut némi víz. A magas hőmérséklet miatt máskülönben nem tudnak kellő folyadékot biztosítani a növényeknek, de ez is csak ideiglenes megoldás, és amikor a nagyobb melegek megérkeznek, a mezőgazdászok már csak annyit tehetnek, hogy learatják, amit lehet.

Szakértők szerint nem az a kérdés, hogy átszakad-e a gát, hanem hogy mikor történik meg – jegyezte meg a fotós a példaként említett türkizzöld radioaktív tó kapcsán, amit Spanyolország déli részén fotózott. A Huelvában, a sós mocsarak közepén található tavat ugyanis ipari hulladék tárolására használják. A tó a műtrágyák gyártásához használt foszfogipsz-salak miatt vált radioaktívvá, amiből 20 millió tonnányit öntöttek bele.

A helyiek azért aggódnak a gátak stabilitása miatt, mivel beszakadása esetén a spanyol ipari várost és a Rio Tinto folyó torkolatát mérgező maradványok fogják elárasztani.

Bár évekig tartó tiltakozások és tárgyalások, valamint 43 év foszfogipsz-termelés után a vállalat 2010-ben elköltözött, a tó és a veszély ott maradt. Ráadásul a cég azóta nem sokkal messzebb, a mindössze 200 kilométerre található Marokkóba költözött át, ahol az EU-s szabályozások hiányában még szennyezőbb tevékenységet folytat. Marokkóban nincs olyan törvény, hogy a foszfogipszumot szárazan kell tárolni, hanem óriási csövekkel nyomják be az óceánba, tette hozzá.

Ugyancsak Spanyolországban évente két méterrel kerül közelebb a házakhoz a mérgező vörösiszap, a veszélyes szivárgások megelőzése érdekében a nehézgépek folyamatosan azon dolgoznak az észak-spanyolországi Galíciában, San Cibrao közelében, hogy az alumíniumgyártásból származó mérgező hulladéktároló gátját megerősítsék.

Az alumínium-oxid ipari előállítása során keletkező vörösiszapból ugyanis a lakóházak közelében 115 millió tonna gyűlt össze 2015-ig. A korai évek gyakorlata az volt, hogy az ipari gyártásból fennmaradó iszapot a lagúnákba vagy tavakba pumpálták. Az is általános gyakorlat volt, hogy a hulladékot csővezetékeken vagy uszályokon keresztül a folyókba, torkolatokba vagy a tengerbe engedték, ez pedig csak 2015-ben szűnt meg. Manapság a tárolás mesterséges tavakban vagy a száraz rakodási módszer alkalmazásával történik.

A vörösiszap viszont évről évre közelebb kerül az emberek által lakott házakhoz, a fotósnak a helyiek arra panaszkodtak, hogy már a kutakat sem merik használni. Radisics ennek kapcsán pedig megjegyezte, a gyáraknak azonban nem a természet, hanem a profit a fontos, ezért a következményekkel nem igazán törődnek.

Radisics Milán azon túl, hogy a National Georgraphic által a képei bejárják a világot, kiállításként is sok helyen szeretné megmutatni. Legújabb kiállítását Lábnyomunk – Az ember hatása a környezetre címmel a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumba nyitották meg pénteken. A fotográfusnak az a célja a kiállítással, hogy minél többen szembesüljenek bolygónk tragikus átalakulásával, ezért tervei szerint Európa több országába is elviszi.