Mit jelent most magyarnak lenni Romániában? – Hét fontos írás TGM-től

2023. január 18. – 07:02

Mit jelent most magyarnak lenni Romániában? – Hét fontos írás TGM-től
Tamás Gáspár Miklós a Transtelex lapelődje, a Transindex által szervezett könyvestéken, 2021-ben – Fotó: Márkos Tamás

Másolás

Vágólapra másolva

Tamás Gáspár Miklós 2011-től közölt rendszeresen a Transtelex csapata által szerkesztett lap, a Transindex felületén. Írásainak egyik legfontosabb vonulata az erdélyi magyarság aktuális helyzetének elemzése volt. Mit jelent erdélyi magyarnak lenni? Milyen kellene legyen az anyaország és az erdélyi magyar kisebbség viszonya? Van-e közösségi projekt, közösségi minimum, amire jövőt lehet építeni? Ezeket a kérdéseket érintő írásaiból válogattunk.

Tamás Gáspár Miklós Kolozsvárhoz és Erdélyhez való kötődése mindig erős maradt, annak ellenére, hogy már 1981-ben kiutasították Romániából, és életének nagyobbik részét nem itt töltötte. Tudta, hogy a magyarság többet jelent, mint Magyarország, és másképp kell egyesíteni az elszakadt nemzetrészeket, mint azt a NER teszi. Az ő felfogásában az elsődleges az volt, hogy meg kell hallgatni a feleket, többek között a magyarok mellett élő románokat, németeket vagy romákat is. Félig székely, félig zsidó származású erdélyi magyarként nem is gondolhatta volna ezt másképp. Kitoloncolása ellenére eltéphetetlen szálakkal kötötte vissza magát újra meg újra Kolozsvárhoz: ragaszkodása írásaiban is mindegyre visszaköszön. 2011 óta publikált az elődünknek számító Transindexben. Ott megjelent írásaiból úgy válogattunk, hogy az erdélyi kérdést, a magyarság helyzetét pontosan megfogalmazó írásait ajánljuk újraolvasásra.

1. Még van idő, állítsátok meg őket

2011-ben írt első alkalommal Tamás Gáspár Miklós a Transindexre, és mivel mással, a román-magyar viszony elemzésével indított. A román és a magyar állam kölcsönös tudatlanságban leledzik egymás felől, és a tartalmilag üres „riválisképet” paranoid gyanakvással vizslatja. A hagyományosan istenverte, elátkozott ügyek egyike a magyar―román viszony, írta több mint 10 évvel ezelőtt TGM, és már akkor rámutatott, hogy „ebben benne van a román állam és a magyar állam, a romániai magyar kisebbség és a román többség, Magyarország és az erdélyi magyarság, a székelyek és a többi magyarok, Erdély és Partium viszonya, a magyarországi jobboldal és liberális/szocialista balközép zűrzavaros kapcsolatai a romániai magyar politikai erőkkel és a román pártokkal, a román elitek változatos és változó magyarpolitikái, a kölcsönös értetlenség és tudatlanság, a Trianon nevű mítosz, a bécsi döntés nevű mítosz, a Magyar Autonóm Tartomány nevű mítosz, a lényegükben elfelejtett, de a szívünkbe fúródott gyilokként betokosodott, kölcsönös történelmi sérelmek; képzeltek és még a képzeltnél is rosszabbak.”

A „társtalan magyarság” kihal a Kárpát-medencéből. Ez a régi magyar félelem. A magyarok és külföldi (nyugati és/vagy orosz) szövetségeseik darabokra tördelik a soha nem eléggé egységes Romániát. Ez a román rettegés régi tárgya – írta.

A magyar-román viszonyról azt is megállapítja, hogy megromlásában döntő szerepet játszik a két és fél politikai elit (a magyarországi, a román és az erdélyi magyar) kétségbeesett igyekezete, hogy fönntartsa magát a gyorsuló hanyatlás körülményei között.

2. Száz esztendő

A 2012-es trianoni évfordulón TGM Adynak azt a váteszi mondatát elemezte a Transindexen, hogy mi lesz, „ha Erdélyt elveszik?”

„Száz évvel ezelőtt Adyn kívül senki se látta, hogy Erdélyt elvehetik. Mert az országokat, dombvidékeket, folyópartokat el szokták, el lehet venni. Oda lehet adni. El lehet cserélni. Senki se látta ezt meg Erdélyt meg a románokat Budapestről vagy Pozsonyból vagy Gesztről, de talán még Kolozsvárról se. Csak Ady, mint annyi más dologban. Az az Ady, akit a két világháború között a hivatalosság, de végül még a Nyugat is politikai analfabétának nevezett, az utóbbi persze finomabban és áttételesebben. Az ő hatására nem voltak a népi írók irredenták (ha mindenféle egyebek is voltak, irredenták nem voltak), s ugyancsak az ő hatására nem voltak irredenták a szociáldemokraták meg az októbrista emigráció. Ady korában tisztán látta a nemzetiségi kérdést Jászi, Szabó Ervin, Kunfi, de azt még ők se, hogy Erdélyt elveszik” – olvasható a publicisztikában.

Az írásban Tamás Gáspár Miklós az akkori politikai elitet teszi felelőssé az összeomlásért. „Mindenki tisztában lehetett vele, hogy háború esetén mi következik, de csak Ady volt vele tisztában, mint ahogy avval is, hogy az uralkodó osztály inkább vállalja a háborút és a történelmi Magyarország pusztulását, mintsem a demokrácia sikerét, amelynek egyetlen esélye – ezt is csak Ady tudta – nem lehet más, mint a forradalom.

Ady tudta azt is, Magyarországot csak a demokratikus, a szocialista forradalom mentheti meg, a föderáció, az egyenlőség, az autonómia – meg azt is, hogy forradalom nem lesz a katasztrófa előtt. A leggyönyörűbb és a legvilágosabb versekben és esszékben fejtette ki mindezt legnagyobb prófétánk és hősünk – mutat rá Tamás Gáspár Miklós.

”Csodálták érte, de nem hallgattak rá. Társai a radikálisok és a szocialisták között mindazt tudták, amit ő, csak tudásukat nem kötötték össze politikává, és hát kevesen is voltak a magyar Messiások. Elvégre Ady csak poéta volt meg zsurnaliszta meg kozmopolita meg fantaszta meg iszákos meg kurvázós meg modoros meg vérbajos meg papramorgó meg magyargyűlölő. Ahogy – Fülep Lajos mellett – a legnagyobb magyar művészetkritikus, Kállai Ernő mondta: ‘Hisz nem vagyok én zsidó, könyörgök, csak zsidóbérenc!’ A romkocsmák homályán mereng, mondanák róla ma.„

3. A magyar három árnyalata

A kettős állampolgárság körüli viták egyik fontos tétele volt a magyar nemzet határokon felüli egyesítése. Ebben az írásában TGM azt tisztázta, hogy a különböző politikai értelmezések milyen jelentésárnyalattal használják a ”magyar„ szót. Míg a konzervatívok az etnokulturális közösséget tartják fontosnak, a liberálisok az állampolgári kötelékeket gondolják a fontosnak, a szélsőjobbosok pedig a honos kisebbségekkel ellentétben határoznák meg a magyart. A három jelentésárnyalat így nézne ki:

  1. ”Magyar minden magyar származású, anyanyelvű, kultúrájú magyar ember a Duna-medencében: Magyarországon és az utódállamokban, továbbá az emigrációban.
  2. Magyar minden magyar – azaz magyarországi – állampolgár, tekintet nélkül etnikumára vagy nemzetiségére.
  3. Magyar a magyarországi színmagyar etnikum, viszont nem magyarok a magyarországi allogén etnikumok és – bizonyos fokig – a magyarországi nemzeti kisebbségek (se).„

Miközben az erdélyi magyarok ebben a tipológiában az etnokulturális közösséget tartják fontosnak, és emiatt a kettős állampolgárság intézményét is helyeselték, ugyanezt a besorolást nem érzik érvényesnek magukra romániai szemszögből, hívja fel a figyelmet TGM:

”A romániai magyar közvélemény – amennyire tudható – elutasítja a 2. sz. változatot (a republikánus-jakobinus államnacionalizmust), amennyiben egyáltalán nem tekinti magát – semmilyen értelemben – románnak. Ugyanakkor a két fő elnökjelölt közül mégis Johannist támogatja inkább!

A román ‘szűk’ és ‘tág’ etnicizmust természetesen elutasítja, mert mindkét változatból kimarad, ugyanakkor részben (talán többségében) elfogadja a ‘tág’ magyar etnicizmust ('a határok fölötti nemzetegyesítés' értelmében), hiszen alapvetően a magyarországi magyar etnikumúakkal tartja magát egylényegűnek.

Tehát amit a maga tekintetében elfogad (a magyar a lakóhelyre való tekintet nélkül magyar, ezt domborítja ki a kettős állampolgárság nagy népszerűsége: tehát az etnicitás a döntő, nem a jogrend – különösen a kötelezettségek: adófizetés, jogkövetés stb. – meghatározta civic vagy civique, elvont honpolgári önazonosság), azt a románok tekintetében (az az ‘igazi román’, aki etnikailag román, akkor is, ha nem Romániában él, hanem pl. a Moldvai Köztársaságban vagy Ukrajnában, s így a romániai nemzeti kisebbségek valaminő homályos értelemben másodrendűek, hiszen nem részesei a román nyelvű nemzeti kultúrának) elutasítja„ – hívja fel a figyelmet.

4. Magyarok és románok

Akit érdekel a magyar-román együttélés Erdélyben, vagy az, hogy hogyan látják egyik etnikum a másikat, hogy próbálja Magyarország magához kötni a határon túliakat, annak feltétlenül el kell olvasnia a teljes cikket, amelyből szinte azt mondhatni, hogy tetszőlegesen választottunk ki egy részt, annyira érdekes és a mai napig helytálló minden bekezdése.

”De nem túl érdekes, mert Magyarország kicsi, gyönge, elszigetelt; a magyar állam pedig, a maga etnokonzervatív kormányával Nyugaton kb. annyira népszerű, mint az észak-koreai vagy iráni kollégák. Romániában magyarok és románok között nincs komolyabb feszültség. Van érintkezés és együttélés a munkásnegyedekben és a nagyvárosi lakótelepeken, de az alsóbb néposztályokról a hivatalos kultúrában – ha eltekintünk a hivatásos, szaktudományos szociológia néhány áttekintésétől és kutatásától, amelynek rendszerint semmi hatása az égvilágon – nem esik szó„ – írja Tamás Gáspár Miklós.

A társadalmi körkép után egy médiatabló és egy politikai helyzetkép következik:

”Az erdélyi, partiumi, bánsági magyar középosztály a pesti tévéket nézi és a Pesten szerkesztett internetes portálokat olvassa; a csekély befolyású helyi (magyar nyelvű) médiák ugyan többnyire nem különösebben soviniszták, de elzárkózók, befelé fordulók és a mindenkori magyarországi jobboldallal szolidárisak.

A regionális magyar párt, az RMDSZ a napi ügyek elintézésére jó, de az ottani magyarság szimbolikus vezetője Orbán Viktor.

A gyakorlatban mindez semmit se jelent, az etnikumközi érdekérvényesítés és alkupolitizálás a végsőkig pragmatikus és kompromisszumkész; az irredenta ‘összmagyar’ szimbólumok, a szelektív (és többnyire történetietlen) ‘hagyományápolás’ homlokzata mögött a román hatalmi tényezőkkel való, voltaképpen lojális együttműködés húzódik meg – azok esetében is, akik nacionalista szónoklataikkal kerülnek be az erdélyi fideszes lapokba. Az erdélyi magyar középosztály számára a Romániáról szóló hírek legfőbb forrása az MTI„ – olvashatjuk a 2015-ös szövegben, a helyzet csak annyiban változott, hogy azóta a Fidesz felépített és hagyott itt összedőlni egy médiabirodalmat.

A szinte tudathasadásos állapotban élő erdélyi magyarok hétköznapjairól pedig így írt TGM: ”Az erdélyi magyar ‘nemzeti élet’ kettészakad: reggel 8-tól délután 4-ig kétnyelvű, és hézagmentesen illeszkedik a romániai nemzetállami és kapitalista hétköznapokba (a munkahelyeken), délután és este pedig valamely képzelt, irreális Nagy-Magyarországon zajlik, illetve a zárt helyi etnikai közösségek világtól és mindentől elszakadt mikroklímáiban és szubkultúráiban. A fiatalság nem nyírőzik és nem wassalbertezik természetesen, hanem részt vesz az internet és a közösségi médiák globális nemzedéki konzumkreativitásában, de a globális Nyugathoz is inkább (a valóságos és a képzelt) Magyarországon keresztül kapcsolódik. Egyre kevesebben tudnak románul.„

5. Farsangi videó Oroszhegyről

Ha már az előző írás felidézéséből is kiderült, hogy gyűrűzik be a magyarországi politikai kommunikáció, magyarán a propaganda Erdélybe, akkor álljon itt egy konkrét példa is erre. Bőven 2019 előtt, amikor a Gyergyóditróban alkalmazott Srí Lanka-i pékeket utálta ki a helyi székely közösség, szintén Székelyföldön egy iskolai farsangon migránsozós jelenetet adtak elő a gyerekek. Történt ez abban a periódusban, amikor Magyarországon csúcsra járatták a menekültekkel való ijesztgetést.

Az Oroszhegyi eset futótűzként terjedt el a sajtóban (akárcsak rá néhány évre a ditrói eset híre), Tamás Gáspár Miklós pedig – szokásához híven – ezúttal is a baj forrására mutatott rá transindexes publicisztikájában.

Végül is mi történt Oroszhegyen? Semmi különös. Kibicsaklott ízlés, rossz humor. S hogy elterjedt mindenfelé, az balszerencse, baleset.

Rasszizmus mindenütt van, idegengyűlölet, nőgyűlölet, homofóbia, a szegények lenézése, az etnikai és felekezeti kisebbségek kirekesztése, háttérbe szorítása, elüldözése általános.

A háború és az éhínség elől menekülőket – például Magyarországon – őrizetbe veszik, konténerekbe zárják, ami ugyan a nemzetközi jog szerint bűncselekmény, de ez senkit se érdekel. ‘Merkelke’ is megváltoztatta a politikáját, hazazsuppolják – a háborúba – az afgán menedékkérőket. Az, amit szegény oroszhegyi gyerekekkel elmondattak, Budapesten elhangzik szünetben az Állami Operaházban, a Zeneakadémián, a Vígszínház előcsarnokában, a műcsarnoki kiállítás megnyitója után pezsgő és lazacos szendvics mellett, az Országház folyosóján (s olykor a képviselőházi ülésteremben), a sok Michelin-csillagos vendéglőben.„

6. Mi van Romániával?

A bukaresti Colectiv-klubban történt tűzeset, és az ott égő emberek tragédiáját követően Romániában a '89-es fordulat óta nem látott tüntetéshullám söpört végig az ország összes nagyvárosában. A tömeg kormányt döntött, Victor Ponta miniszterelnöknek mennie kellett, és helyette Dacian Cioloș hivatalnokkabinetje került az ország élére. A folyamatot elemezve Tamás Gáspár Miklós megállapítja, hogy bár látszólag teljes a szétfejlődés a szomszédos Románia és Magyarország között, valójában mindkét ország ugyanabba az illiberális, antidemokratikus irányba tart.

”Nagyon különböző módon és különböző kiindulópontból, de mind Románia, mind Magyarország az orosz-török mintázatú diktatúra szerkezetéhez közeledik, mialatt mindkét ország politikailag elbutult közvéleménye azt üvölti, mint a fába szorult féreg: ‘ezek lopnak!’ (A magyarországi ‘korrupció’ különleges eset: ott nem megvesztegetésről és csúszópénzekről van szó, hanem a ‘királyi adományokra’ emlékeztető eljárásról, amellyel az állam vagyont juttat az új pártállamhoz hű oligarcháknak és főhivatalnokoknak; tehát ez a szó szoros értelmében nem korrupció.) A magyar állam látszólag szembenáll a Nyugattal, míg a romániai ‘mély állam’ látszólag szolgaian követi a nyugati ‘irányvonalat’ (ezért a nyugati sajtó éjjel-nappal támadja a magyar kormányt, viszont hallgat Romániáról), de a lényegben – ‘terrorizmus elleni küzdelemben’ és ‘a muszlim bevándorlás megfékezésében’, továbbá a gazdaságpolitikában meg az ideológiai jobbratolódásban – teljes az egység„ – világít rá a két ország közötti párhuzamra TGM.

Hogyan tükröződik mindez a romániai magyar sajtóban? Teszi föl a kérdést a szerző, és azonnal érkezik rá válasza is: sehogy. A magyarázat:

”A rommagyar sajtóban az öncenzúra uralkodik magyar ügyekben, és meglehetős közöny román és romániai ügyekben. A pesti jobboldallal rokonszenvező hallgató- és olvasótáborra tekintettel alig van önálló elemzés a magyarországi politikáról, pedig nagyon jót tenne a nem túl nagy távolságból érkező, tájékozott, elmélyült kritika. Ki lehet következtetni az egyes műhelyek és szerzők voltaképpeni álláspontját, politikai érzületét, de ez apróság.„

A sajtó és a politikai érdekek összefonódására már évekkel ezelőtt figyelmeztető szerző szerint az erdélyi magyar sajtó enyhe bizalmatlansággal, néha finom lenézéssel, de alapjában kritikátlanul viszonyul legfontosabb a román kormányhoz, és ez azért történik így, mert az RMDSZ-nek egyszerűen nincs fölismerhető karaktere.

Ennek megfelelően a médiák politikai jellege is elmosódott, bár annyit sejtünk, hogy föltehetőleg ki utálja és ki kedveli Orbánt; ám ez kevés az üdvösséghez – szögezi le.

7. Magyarnak lenni Romániában

Ebben az esszéjében mesterének, Bretter Györgynek állít emléket Tamás Gáspár Miklós, az ő életművét állítja egy óriási történelmi tabló középpontjába, amelyben ismét fölvázolja a román-magyar viszonyokat, az erdélyi magyarság helyzetét, és arra keresi a választ, hogy milyen önképe és milyen jövőképe van ennek az egymilliós határon túli kisebbségnek.

Bretter hatásáról a közösségre azt írja: ”elhittük neki, és jó sokáig világos volt – világosnak tetszett – számunkra, hogy

‘a jó erdélyi magyar’ amiatt, hogy jó sorsa az emancipációtól függ (mint minden kisebbségé), lényegénél fogva nem sovén, nem antiszemita, nem nőgyűlölő és így tovább,

ami aztán kicsit összekeveredett a transzilvanista mitológiával a „jellegzetesen erdélyi” toleranciáról, ad vocem tordai országgyűlés, vö. Páskándi Dávid Ferenc-drámájával, Sütő Szervét Mihály-drámájával (azt hiszem, Csillag a máglyán volt a címe) és Kohlhaas Mihály-darabjával, amelyekben a vallási türelem és a ius resistendi és a természetjog persze (alig burkoltan) a nemzetiségi kérdésre utalt. Ugyanígy Méliusz antisztálinista politikai lírája és esszéisztikája, Szilágyi Domokosnak a diktatúraellenességet (bizonyára problematikusan) naturalizáló, poszt-József Attila-i költészete, és még sok minden, ami kevésbé ismert, és aminek még az említésére sincs itt terem. De a korszak emblematikus intellektuális alakja Bretter volt.„

Ennek a szövegnek a végén arra sürgeti TGM az erdélyi magyarokat, hogy válaszolják meg a kérdést:

Mit jelent MOST magyarnak lenni Romániában?

És hozzáteszi: ”A válasz felelőssége nem az enyém, hiszen én már nem élek ott veletek. (Akármennyire reménytelenül erdélyi maradtam. Ez nem érdem, nem azért mondom. Így van, és kész.)"