Visky András: A politikumnak nem érdeke, hogy mi együtt gondolkodjunk, mert a különbségekből él

2022. november 13. – 10:49

frissítve

Visky András: A politikumnak nem érdeke, hogy mi együtt gondolkodjunk, mert a különbségekből él
Visky András – Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Másolás

Vágólapra másolva

Visky András Kitelepítés című regénye a kommunista diktatúra brutalitását dolgozza fel. A szerző még kétéves sem volt, amikor anyjával és hat testvérével együtt deportálták. A román gulágon – anyjának köszönhetően – napi szinten bibliai történeteket hallott, amelyek szorosan egybeforrtak a saját tapasztalataival. Szülei kiállása, a lágerélmények, a bibliai tanítások alakították ki azt a világnézetet, amelyhez Visky ma is ragaszkodik. Ennek egyik sarokköve az a szabály, hogy nem szabad vallásosan ragaszkodni a hatalomhoz, és nem szabad kritikátlanul támogatni egyetlen uralmi rendszert sem, mert csak így tudjuk megőrizni egyéni és közösségi szabadságunkat is.

A trauma egy olyan lelki sérülést okozó életesemény, amely elszenvedőjét kiszakítja saját életének folytonos idejéből, másrészt pedig a nyelvből, hiszen fő jellemvonása, hogy nem elmondható. Gyógyulása pedig alapvetően nyelvi jellegű, hiszen az elmondás révén valósul meg. Visky András traumatapasztalatát dolgozza fel a Kitelepítés című regénye, amely az életrajzi események és bibliai történetek egybeírásával próbálja kimondani a valamikori fájdalmakat, a diktatúra zaklatását.

1958-ban Visky Júliát hét gyerekével, köztük az alig kétéves Visky Andrással és a kegyetlen sorsot önként vállaló pesztonkájukkal, Nényuval a román gulágra hurcolják. A bărăgani síkság és a Duna-delta peremvidékén élnek szinte öt éven keresztül, miután a református lelkész apát, aki az erdélyi CE mozgalomnak jeles tagja volt, letartóztatják, és az 1956-os forradalom utáni koncepciós perek egyikében, a Bethánia-perben 22 év börtönre ítélik.

A munkatábor hétköznapjait a legkisebb gyermek, András meséli el az olvasónak: a rövid történetek középpontjában a család áll: az anya, Nényu, aki mindig ott van velük, a testvérek, az apa, akit hiányában sem felejtenek el, és Isten, Jézus, akik családtagokként jönnek-mennek, és időnként biblikusan, máskor teljesen hétköznapi hangon szólalnak meg. András gyermeki beszámolójában is az 50-es évek köznyelve keveredik az ótestamentumi szöveggel, a valóság a képzelettel, a reális a szürreálissal.

A szerző, akár a bibliaírók egykor, rövid részekre, szakaszokra tagolja mondanivalóját: 822 rövid passzusban bontakozik ki a pusztába vetett, kitelepített család története. Visky András könyve, a Kitelepítés, amelynek – a nagy sikerre való tekintettel – már második kiadását jelentette meg a Jelenkor kiadó, nemcsak gulágregény, egyaránt szól a szabadságról és a fogságról, a szeretetről és gyűlöletről, a család egységéről és szétszakítottságáról, a jelenlétről és a hiányról, Istenről és emberről. És emberi felelősségeinkről, amelyeket vállalnunk kell. Nagyinterjú a szerzővel.

Beszéljünk egy kicsit a CE mozgalomról, amelynek az apja is tagja volt, és ami miatt börtönbe került. Valahogy a CE szerepe az erdélyi magyarság közösség vallási életében nem volt eléggé átbeszélve a mai napig sem, úgy érzem.

Valóban nem. Tulajdonképpen a maga értékén nem is került bele a közbeszédbe. Nyilván sokan tudnak róla, olyanok is akár, akik mondjuk nem vallásosak, az egyházi nyilvánosság számára viszont meglehetősen jól ismert ez a történet. Akkor, amikor a kommunista diktatúra kontrollálni kezdte a vallási életet, főként az ébredési mozgalmak tudtak ellenállni ennek a módszeres felszámolási szándéknak. A Bethánia vagy CE mozgalom – ez a kettő tulajdonképpen ugyanaz – tagjai ellenálltak annak, hogy a vallásgyakorlást elkülönítsék a mindennapi, és persze a társadalmi élettől, illetőleg ennek a rendszerkritikai élét visszavegyék. Emiatt üldözték őket. Mindenütt megszüntették az egyház életéhez hozzátartózó ébredési mozgalmakat, felszámolták a szervezeti hátterüket, a vagyonukat elkobozták.

De nem tudták teljes egészében elhallgattatni azokat a híveket, akik ennek mozgalomnak az aktív tagjai voltak. Az apám perében például nemcsak lelkészek és presbiterek, hanem egyházi tisztséget nem viselő egyszerű emberek is vádlottakként szerepeltek, köztük két nő is. Rájuk különösen büszke vagyok, mert börtönbüntetésük mutatja, hogy

ez a mozgalom tulajdonképpen nagyon is egalitárius volt, és gyakorlatba ültette például azokat a Pál apostoli, ma is „szubverzívnek” ható kinyilatkoztatásokat, hogy ti. Krisztusban nincsen sem férfi, sem nő, sem zsidó, sem görög, mert mindnyájan egyenlők vagyunk.

Ezt az egyenlőség-programot tulajdonképpen az intézményesülő vallásosság nagyon hamar elárulta. A bethánista csoportosulások a hozzájuk hasonló mozgalmakkal együtt eltökélten követték a szent páli levelek tanításait, ezt a nagyon erős meghagyást is, a Krisztusban hívő emberek gyülekezetében és közösségében ugyanis megszűnnek az uralmi hierarchiák, mert mindnyájan egyképpen részesültünk a megváltás ajándékában, azaz szabadokká lettünk.

Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Én a bethánista mozgalmat a maga mélységében megismertem, nagyon sokat kaptam tőle. Sokra tartom a szabadságra való érzékenységét, és főként azt, hogy az egyenlőséget hirdette és gyakorolta. Nők szolgálhattak a templomokban, holott még a legtöbb neoprotestáns gyülekezetekben is azt hirdetik, hogy a nő nem taníthat, és nem vihet semmilyen egyházi tisztséget. Mára szinte magától értetődővé vált, hogy nőket látunk a szószéken, hogy nők szolgáltatják ki a szentségeket, nők válnak presbiterekké és végeznek lelkigondozói szolgálatot. A tulajdonképpen finoman mindig antiklerikális Bethánián belül ez magától értetődőnek számított.

Ennek a mozgalomnak volt Visky Ferenc a jeles képviselője. És az elmeséltek tükrében teljesen érthető és átélhető az a pillanat, amikor a regény elején a nyüvedi gyülekezet eldönti, hogy a kommunisták helyett a názáreti Jézus uralma alá veti életét. „Örültek a gyors uralomváltásnak” írja a szerző halálosan komoly humorral. És ez a játékos kikacsintás folyamatosan visszatér ebben a végtelenül tragikus történetben.

A humor a mozgalomnak nagy ereje volt és maradt, most is nagyra tartom a humorra, a kritikára való nyitottságot, az önreflexív magatartást. Ezek az emberek úgy szólaltak meg a szószéken, hogy az éppen uralkodó szónoki pátoszt nem tartották sokra, sőt szembe mentek vele. Apám az tanította, hogy „az igének növekednie kell, a hangnak pedig alább szállnia”. Szinte mindenkitől tudok idézni humoros mondatokat, szituációkat, legtöbbjük kimaradt persze a regényből. Még a börtöncellákban is megőrizték a humorérzéküket. Persze a megaláztatások, fizikai kínzások, kegyetlen éheztetések és mindennapi szenvedések között a tréfa életszükségletnek bizonyult, hogy kibírják a kényszermunka, bezártság éveit.

A regényben az ő humorukkal találkozunk, mindent tőlük tanultam. És tőlük tanultam a megszólalás szabadságát is.

Ők valóban komolyan vették azt, amit hívő emberként naponta imádkozunk, hogy „tiéd a hatalom és a dicsőség”, azaz minden földi hatalom és a hatalomból fakadó vagy kikényszerített dicsőség az éles kritika tárgyát kell hogy képezze, mert csak ezzel a feltétellel tudjuk megőrizni az egyén és a közösségek szabadságát.

Apám népszerű ember volt, de sokat dolgozott azon, hogy a saját népszerűségével szembemenjen. És a humora sokszor kíméletlenül önkritikus volt, nagyon sokszor. Például az én családomban tilos volt megsértődni. A testvéreimnek vagy akár másoknak is a kritikai megszólalását bizony meg kellett fontolni. Volt a családban egy kupa, egy nagyon szépen kifaragott fára helyezett, gyönyörű rugó, amit apám letett elénk, amikor azt látta, hogy valamelyikünk megsértődött. Ilyenkor elővette a rugalmasság kupáját, az asztalra helyezte, és azt mondta, szeretném neked ítélni a kupát, ne sértődj meg, jobban jársz, ha tükörbe nézel, mert megszabadulsz a haragtól.

Nagyon értett ahhoz, hogy közös dolgainkat megbeszéljük, és ne konfliktualizáljuk.

Apám és társai történeteit egyébként mindmáig gyűjtöm, azt ti. hogy a szabadságukból és a félelem nélküliségükből az következett, hogy
extrém szituációkban kimondták azt, amit gondoltak, aminek olykor nagyon nagy tétje volt, és nagyon nagy árat fizettek érte.

Például az ügyészségi vagy szekuritátés kihallgatásaikkor is. Apám az őt kihallgató Rațiu őrnaggyal is szembeszállt, viccesen és félelem nélkül. Történt egyszer, hogy behívtak engem Péter testvéremmel együtt a Securitatéra, még középiskolások voltunk. És Pétert nagyon durván megverték. Engem nem, mert én hajlékonyabb vagyok, mint ő, valamivel jobban kommunikálok, ezt most szégyenkezve mondom, ahhoz képest, ami Péterrel történt.

Péter nem volt hajlandó szóba állni a kihallgatóival, és akkor egyszerűen megverték. Másnap behívták az apámat is, aki azzal kezdte, hogy megkérdezte Rațiutól, hogy tudja-e az őrnagy, hogy apám megcsókolta a kezét? Raţiu őrnagy meglepetésében hátrahőkölt, és visszakérdezett, hogy mikor történt ez? „Amikor hazajött a fiam a Securitatéról, és elmondta, hogy ön megverte, akkor én megkérdeztem tőle, hogy hol ütötte meg. Ő megmondta, és én megcsókoltam az arcát, pontosan ott, ahol az őrnagy úr megütötte. Ott volt az arcán a kezének a nyoma, és így én megcsókoltam az őrnagy úr kezét” – mondta az apám. Az őrnagy annyira megdöbbent, hogy nem tudta folytatni a kihallgatást.

A szeretet szelíd bosszúja a humor.

Apám nem szekustiszteket, hanem embereket látott maga előtt, emberekkel próbált szóba állni, és nem mint rendszerellenes üldözött személy, hanem mint lelkész. Arra tett kísérletet, hogy kiemelje őket a saját szerepükből és ha lehet, lemeztelenedjenek előtte. Amihez persze neki is le kellett meztelenednie. Igazi fantaszta volt.

Ez a beszédmód nagyon érdekes kapcsolatokat, nagyon érdekes helyzeteket teremt az egész regényben. Az ön anyja is így beszél, a családtagok így szólalnak meg, olyan összefüggéseket látnak, amiket esetleg mások nem. Istent is oly gyakran említik és olyan hétköznapi beszélgetésekbe is bevonják, ahogy mások ezt nem tennék meg, és ezáltal átlényegül az egész történet.

Ahogy a humor sem a saját kútfőmből származott, a gondolkodásmód is nagyon erősen a közösség hagyományaiból táplálkozik. Nem a regény nyelvét örököltem tőle, azért nekem egyedül kellett megküzdenem, hanem a világlátásomat. De a regény mindenképpen egy közösségi reprezentáció is. Fikció persze, de fikciót nem lehet írni, csak a valóság ismerete alapján.

A bethánisták ébredési mozgalma nagyon hasonlít, strukturálisan legalábbis, a haszid mozgalomhoz, ahhoz a XVIII. századi zsidó spirituális ébredéshez, ami megszülte a haszid történeteket, amelyeket Martin Buber gyűjtött össze. Ami például Kafkára is hatott, aki gyakori vendége volt a haszid asztaltársaságoknak, ahol főleg szentírás-értelmező beszélgetések folytak. A haszidok istenképe, a Hegedűs a háztetőnből is tudhatjuk, szakít a távoli, szigorú, megszólíthatatlan Istennel,

ők egy nagyon is közeli, barátságos, megszólítható Istent ismertek, egy családtagot, akivel összeveszni is lehet akár, aki válaszol a közvetlen megszólításokra, sőt olykor sértődékeny, de semmi esetre sem lapul mogorván a Biblia lapjai között.

Én pontosan emlékszem például arra, hogy apám valamikor a '70-es évek második felében megkapta Buber haszid történeteinek a német nyelvű kiadását, abból olvasott fel nekünk az asztali beszélgetések idején. Apám, azt hiszem, nagyon hamar érzékelte ezt a rokonságot, és meg is lepte őt a két mozgalom nyelvi, spirituális, világképi, sőt olykor rituális közelsége.

Humor és szelídség, önmagunk kinevetése, a „boldog Isten”, nos ez is Szent Pál szóösszetétele, nagyvonalú mosolyának a felismerése a történelemben és a másik ember arcán, ezt tartom a legfontosabb örökségnek, boldoggá tesz, hogy a része lehettem. Persze békességre törekedni csak úgy érdemes, ha nem alkuszunk meg: nehéz iskola, én a biztos bukók közé tartozom. Ezt azért is mondom most, mert azok az emberek, akiket '58-ban súlyos börtönbüntetésre ítéltek apám perében, mind nagyon szelíd és tiszta arcú emberek maradtak.

Szelídség és elmozdíthatatlanság, ami a lélek szabadságából fakad. A szabadságunk nem eladó, amiképpen az emberi méltóság sem az. Az emberi méltóság Isten szemefénye, nincs jogunkban megtagadni sem a magunkét, sem a másét.

A legszelídebb emberek a leghajthatatlanabbak is rendszerint, erre számtalan példa van a történelemben, de eddig soha nem gondolkodtam el azon, hogy mi lehet ennek az oka.

Mózesről mondja a hagyomány, hogy a világ legszelídebb embere volt, ám ha Mózes könyveit olvassuk, a Biblia első öt könyvét, a tulajdonképpeni Tórát, kiderül, hogy időnként elképesztő keménységgel és következetességgel fordult szembe a bálványimádás legártatlanabbnak hitt megnyilvánulásával is. Gyönyörű, hogy a törvényalkotó Mózest a legszelídebb emberként ismerhetjük egyszersmind, a kettőnek valahogy mindig együtt kellene mozognia.

Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Az Evangélium tanítása szerint a szelídek öröklik a Földet, most viszont, ha a világra és az ember véres történetére nézek, mintha nem ez volna érvényes. Az erő új kultuszának a korát éljük, csak annak van igaza, aki erős, ez pedig szélesre tárja a történelem vaskapuját az emberi önfelszámolás előtt. Talán, egészen váratlanul, erre számítok legalábbis, a szelídek megérzik a gyöngeségben rejlő erőt, elözönlik a köztereket és egészen másról kezdenek el beszélni.

Hiába volt már 30 éve egy rendszerváltás, az ön apja nem lett rehabilitálva, de az egyház sem tisztázta sem az ebben a perben betöltött szerepét, sem az akkori hatalomhoz fűződő viszonyát.

Súlyos adóssága ez a közegyházi életnek, ami, azt hiszem, egy rosszul felfogott önvédelemből és ingatag önbecsülésből fakad. Nem szükséges megóvni az egyház becsületét senkinek, az egyház becsülete ugyanis megóvja az egyházat. Nos igen, van az egyháznak is egy másik története, és ha helyesen tudnánk beszélni róla, akkor nem az elszámoltatás vagy a gyűlölet, vagy a bosszú nyelvén beszélnénk, hanem saját történetként adnánk elő. A 22 elítélt, kivétel nélkül mindenki, a sírig hűséges maradt a saját egyházához.

A görög színházból származik az a tudás, hogy katarzis csak akkor lehetséges, ha a lezárult időt, magát a történelmet a saját történetünknek fogadjuk el. Még a marginális történetek is a sajátjaink, mert a közösség, a polisz gyenge volt ahhoz, hogy megóvja Médeiát például a saját gyermekei legyilkolásától. A katarzis feltétele az, hogy kimondjuk: MI. Nem ők és azok, és nem a jók meg a gonoszok, hanem a MI történetünk – ez a megtisztulás feltétele, és nincs más.

A diktatúrában mindenki kommunista volt egy kicsit, csak az nem, aki belehalt. Próbáljunk meg felelősséget vállalni ezekért az árulásokért, semmi okunk nincs arra, hogy a társadalmat a tisztákra és a mocskosokra, a gonoszokra és a jókra osszuk fel, mert ezek jelentés nélküli beszédmódok.

Az igazságosságra már alig tudunk törekedni, ennek az idejét eljátszottuk, de legalább a történeteket mondjuk el, hogy a gyermekeinket ne fojtsák meg a titkaink.

Pedig ezt tesszük, és ez valahol elkerülhetetlen, ha azt látjuk, hogy embertársaink pénzért, gyorsabb előmenetelért, sikerért feladják elveiket, figyelmen kívül hagyják a köz érdekét. Valóban megosztott a társadalom, de azt hiszem, hogy talán egy nagy tragédiának, majd egy nagy katarzisnak kellene bekövetkeznie, hogy az árkok eltűnjenek.

Folyamatos háborúságban élünk, pedig sokkal több az, ami összeköt, mint ami egymás ellenségeivé tesz. A mindenkori politikumnak persze nem érdeke, hogy mi, civilek együtt gondolkodjunk. A politikum a különbségekből él, és ha nem volnának éppen szenvedélyeket felkorbácsoló eltérések közöttünk, tesz róla, hogy legyenek.

Abban a lágerben, ahol mi voltunk, sokféle szereplőjét zárták össze az elmúlt rendszernek – a '44 előtti politikai berendezkedésről beszélek. A korábbi hatalmi csúcs képviselői némelyikét személyesen ismertem, a láger viszont megmutatta az ember elképesztő kicsinységét: ez az egyik legfontosabb lágertapasztalatom, hogy az ember végülis meztelen.

Egyetlen szempillantás alatt nevetségessé tud válni a hatalomhoz való vallásos ragaszkodás, nemkülönben a mi vallásos eltökéltségünk a nekünk tetsző uralmi viszonyok vak és kritikátlan támogatása.

A következő pillanatokban már ugyanúgy éhezünk, ugyanúgy számítunk egymás együttérzésére, ugyanúgy fontosnak tartjuk, hogy emberi módon szólítsuk meg a másikat. Az uralom, mint a másik eltörlésének a gyakorlata, csak kataklizmával érhet véget, amiből senki nem jöhet ki jól.

Az a közösség, amiben felnőttem, éppen abban segített, hogy ne a pillanatnyinak szolgáltassam ki magam vagy az emberi kapcsolataimat. Súlyos örökség, amely a személyes bukások sorozatának mutatják az életemet, de legalább nem tudom és nem is akarom másnak nevezni a bukást, mint bukásnak – ez az első és nagy parancsolat. Nem az ideológiai vagy más természetű különbségek bagatellizálásáról vagy eltörléséről beszélek, ellenkezőleg, ezek tiszteletéről.

Törekednünk kell arra, hogy egymás szemébe nézzünk és emberi mondatokat mondjunk egymásnak, és közösen ne engedjük, hogy a világnézeti különbségeinket az uralmon levők ellenünk instrumentalizálják.

A regényem megírása alatt még egyszer föl kellett ismernem, sok egyéb mellett, hogy egy hívő ember tulajdonképpen sokkal közelebb áll egy ateistához, mint ahhoz a vallásos emberhez, aki a hitét feltétel nélküli engedelmességként fogja fel, és nem a saját Istenével folytatott napi, mindig kockázatos kimenetelű küzdelemnek. Hívő ember nem félti az Istenét, a vallásos ember igen. Hinni számomra azt jelenti: félelem nélkül belépni a tűzbe. És hallgatni Isten hallgatását.

Nagyon élveztem, hogy vannak ilyen a mára utaló, mai témákra visszavezethető szókapcsolatok, hivatkozások a regényben. Például azt írta, hogy „mi voltunk az egyetlen szivárványcsalád a lágerben”. Felnevettem ennél a mondatnál.

A nyelv kifordítása mindig feladata az írónak. Annak a megmutatása, hogy nem mindig tudjuk, hogy miről beszélünk. Engem hét éven át, amíg apám a börtönben volt, két tüneményes nő nevelt: az egyik, Nényu egy mellénk szegődött angyal volt, a másik meg az édesanyám.

Mind a kettő szerelmes volt, és mind a kettő valaki másba. Az édesanyám apámba volt szerelmes, Nényu pedig a saját elhívásába. Elképesztő szeretettel szeretett bennünket. Anyám persze Isten és a férje között egy szerelmi háromszögben élte le az életét, ezt a Júliában írtam meg. Nényu például lenyűgöző következetességgel törekedett arra, hogy egyenlőképpen osszon el mindent közöttünk, a mindig éhes hét gyermek között. Metsző humora, feltétel nélküli szeretete velünk marad, felmérhetetlenül sokat kaptunk tőle. Nélküle anyánk sem élte volna túl azokat az éveket. A kommunista idők egyik ragyogó szentje volt, legalábbis én így gondolok rá.

Anyját hite, a gyerekei iránti szeretete erősítették, gondolom. Az a szelíd hajthatatlanság, amelyről Visky Ferenc kapcsán beszélgettünk, az anyját is jellemezte. Olyan érzésem volt olvasás közben, mintha folyamatosan egy misztikus köd övezné Visky Júlia alakját, mintha nem evilági volna a törékeny testalkatú, hétgyerekes papné.

Bizonyos értelemben számomra nem is evilági volt. És meg is maradt nem eviláginak, hiszen nekem sokáig csak ő volt a szülőm. Hét és fél éves koromig édesanyámon keresztül láttam a világot, és az édesanyám történetei révén ismertem édesapámat. Ami azt jelenti, hogy nem ismertem őt mindaddig, amíg nem kerültünk testközelbe egymással. A testközelségnek különös értelme lett számomra, a hangot, az összelélegzést, az érintést, a tekintet semmi nem tudja pótolni. Egy arc elsötétedése és kivilágosodása – ennél nincs jelentősebb esemény. Nekem ebből nem volt részem az apámhoz fűződő viszonyomban, csak nagyon későn.

Anyám arcának fényei és árnyékai viszont rávetültek a világra, és persze rám is. Kemény és következetes asszony volt. És nádszál-törékeny. Olykor még az apámnál is sokkal keményebben képviselte azt, hogy

ami történik velünk, az a mi utunk, amin haladva önazonosan élhetünk, tehát végig kell járnunk. És ha ezzel a boldog önazonossággal élünk, akkor még radikálisabban leleplezzük azt a pusztító rendszert, ami körülvesz bennünket, és amely üldözi még a gyermekeket is.

Több tanú elmeséléséből tudom, hogy amikor kihirdették az ítéletet, ő ott volt a többi feleséggel együtt a peren, és amikor az asszonyok körülötte kétsége estek és hangosan sírtak, anyám azt mondta nekik, ne a földi ítéletre figyeljenek, a kirótt súlyos börtönbüntetésekre és a vagyonelkobzásra, hanem arra az ítéletre, amit ebben a pillanatban az égben is meghoztak. Az időnek egyedül Isten az ismerője. És neki lett igaza: mind a 22 személy, akit apám perében ítéltek el, túlélte a börtönt, és nem annyit ült le, mint amit a jogerős ítélet rögzített.

Van egy szerelmi szála is a történetnek, nagyon sokat beszél az anyjának a szépségéről is a könyvben, illetve arról a biblikus szerelemről, ami közte és az apja között volt, és amely mellett az anyja kitartott, annak ellenére, hogy gyakorlatilag éveken keresztül nem tudott semmit a férjéről, miközben a lágerben folyamatosan közeledni próbáltak a férfiak, többen feleségül is akarták venni.

Többek között az akkor szintén a lățești-i lágerben raboskodó Nicolae Balotă bölcsész is, nekünk gyerekeknek Nicu bácsi, aki nagy hírű irodalomtörténész lett később. Rendkívül finom lelkű ember volt, sokat segített rajtunk, Aurel Păunával versengve tanított románra, hogy végre értsük, mi folyik körülöttünk. Felfoghatatlan számomra, hogyan és miért kellet a Securitate kivételesen termékeny besúgójává válnia a '70-es években. Vajon miért veszítette el a saját szabadságába vetett hitét és bizalmát, és miért fogadta el egy szabadság megvonó rendszer által felkínált aranyketrecet? A román emigráció és a Szabad Európa Rádió munkatársainak a besúgójává lett, ennek fejében utazhatott Nyugatra, míg végül Franciaországban maradt. Talán azért is tett házassági ajánlatot anyánknak, hogy mélyen hívő görögkatolikus módjára még többet segíthessen rajtunk. Egyszer csak zuhanni kezd az ember. Felfoghatatlan.

Az egyik megtartó erő a férje iránti szerelem lehetett, amelynek a testiségéről is sokat ír. Miközben két mélyen vallásos emberről van szó, akik a Bibliát úgy használják, mint mások a főzőskönyvet, a testiséget is magától értetődő természetességgel élik meg.

Mert az is. A kettőt nem lehet elválasztani egymástól, egymást erősíti tulajdonképpen a kettő. És a regénynek ez a szerelmi szála, ennek a kibontása számomra nagyon fontos volt, és szép feladatként nehezedett rám, mert csak arra tudtam gondolni, miközben kutattam az anyagokért a családi archívumban, és a testvéreimet faggattam emlékeikről, hogy igen, úgy mentek el, mint egy valahogy időskort megért Rómeó és Júlia. Rómeó visszatér a száműzetésből, és bár iszonyatos megpróbáltatásokon estek át, mindketten élnek.

Nem tudta megölni a gyűlölködés rendszere őket, neki a szerelmükbe kell belehalniuk. Amikor édesanyám elment közülünk, mintha szó szerint érte jöttek volna az angyalok, ő kinyújtotta a kezét feléjük, mint aki pontosan tudta, hogy hova megy. Ez az utolsó képünk róla, ezek a kinyújtott boldog karok.

Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Hamarosan azután édesapám bejelentette, hogy édesanyám után akar menni. 87 éves volt akkor, és bár a hallása megromlott, szelleme pengeéles maradt, jó volt vele beszélgetni vagy pusztán a közelében lenni. A dupla ágyon mellette, anyám hideg ágyrésze tele lett könyvekkel. Anyám, a könyvek és a végtelen beszélgetés – ez volt az ő élete. Bejelentése után két hónap sem telt el, és anyám után ment. Többször bocsánatot kért tőlünk, amiért így döntött. Nehéz volt megbocsátani neki. Kérte, hogy fogadjuk el a számunkra elfogadhatatlant. A lányai voltak mellette végig, ők kísérték el a halálba, nagy ajándék.

A regény is felsorakoztat jó néhány ilyen ókori görög tragédiának is beillő történetet, és olyanok is vannak, amelyeknek kimondottan megvan a bibliai párjuk. De az időkezelése is olyan a Kitelepítésnek, hogy az olvasó szinte látja a szereplők körül hömpölygő kronoszt. Talán attól is van ez, hogy a Biblia és annak szereplői, annak időtlensége fontos helyet foglal el a történetben.

A Biblia a nyelvem. De nemcsak a nyelvemmé vált, hanem átitatta a világhoz vagy az időhöz való viszonyomat. A regény formáját is a Biblia adta, nem kezdődik nagy betűvel és nincs pont a végén, így próbálja meg beleírni magát a bibliai elbeszélésbe. A regény, a mindenkori, annak a kísérlete, hogy az ember történetét, mint jelentéssel bíró elbeszélést mondjuk el. És noha a Biblia nem folyamatos elbeszélés, hanem különböző időkben, történeti szituációkban és kultúrákban keletkezett könyvek gyűjteménye, mi mégis folyamatos elbeszélésként gondolunk rá.

Pedig még csak nem is folyamatosan olvassuk – a szüleim mindketten következetesen folyamatosan olvasták! –, hanem töredékesen, szakaszokat és fejezeteket emelve ki belőle. Engem szenvedélyesen izgatott ez a forma, az ti., hogy miként lehetne egy olyan könyvet írni, ami egyszerre folyamatos és töredékes. Ami az időnek a folyamatosságát és fragmentáltságát egyszerre érzékelteti.

A regényben a folyamatos számozás adja meg az idővonalat, és a külön álló szakaszok a töredékességet... A bibliai forma az időt nem pusztító fogságnak, hanem a beteljesülés szabadságának mutatja. Eredetileg minden fejezetet külön számoztam, de kiderült, hogy ez szétdobja a könyvet és csaknem olvashatatlanná teszi. A fejezetek valódi helye a könyvben sokáig bizonytalan maradt, ezért aztán mindegyre át kellett írnom a fejezetek ritmusa szerint a könyvet, de ez egy boldog törődés volt, nem siettettem, mert a könyv nem is engedte, hogy siessek. Fel kellett adnom azt a célkitűzést, hogy befejezzem a könyvet, engednem kellett, hogy a könyv szabadon fejezze meg önmagát.

A formához kapcsolódva provokálnám egy kicsit. Én például nem érzem feltétlenül regénynek a Kitelepítést. Van, amikor ilyen teljesen szabadvers áramlása van a szövegnek, de számos eposzi kelléket is fölvonultat, maga a történet egésze is értelmezhető ebben a kulcsban. De lehetne a színház is, a dráma is benne van…

Én a dráma és a vers felől érkeztem ennek a könyvnek a megírásához, és persze, nagyon is benne van az, amire a vers meg tud tanítani: a képi fogalmazásra, vagy annak a bátorságára, hogy magára hagyjon az ember egy-egy szilánkos sort, és felkínálja az olvasónak, hogy az ő képzelete fejezze be a mondatot. A dráma pedig a dialógusok feszességére tanított meg, ami talán megint csak fölismerhető ebben a könyvben.

A könyv műfajának az eldöntése nem az én dolgom. A regény definíciója a regény maga. Szeretném azt gondolni, hogy az olvasó, bárhol nyitná is fel a könyvet, egyetlen pőre szakasz elolvasása valami egészben részesítheti őt és elvezeti a regényegészhez.

Arról már tudunk, hogy trilógiának tervezi, tehát a történet nem ér véget a Kitelepítés elbeszélésével.

A második könyvről már elég sokat tudok, sőt, mondhatni, hogy az hamarabb készen volt, mint az első, de most, hogy az első megszületett, kiderült, hogy elölről kell kezdenem, mintha semmit nem írtam volna meg belőle. Most még a Kitelepítés túl közel van hozzám, a mondatai maguk mellett tartanak. Csak abban vagyok biztos, hogy ezt a megtalált formát nem folytatom.

Úgy is hivatkozott erre a műre, mint a szabadság trilógiája. Ebben az első kötetben a szabadság hiányával és az ezen belül megélt szabadsággal, a már említett önazonos élettel szembesül az olvasó. Mi következik? Új korok „új szabadsága” vagy szabadsághiánya? Többféle szabadság van?

Íróként ezt elsőrendűen nem filozófiai kérdésként élem meg, hanem feladatként. A harmadik könyv alapanyaga például az ezernégyszáz oldalt kitevő titkosszolgálati iratanyagom lenne. Ahogyan ebben a régióban bántak a titkosszolgálati iratokkal, mutatja, hogy tulajdonképpen a szabadság megnyerésének a kérdése nem pusztán nagypolitikai kérdés, hanem ezt a munkát nekünk is el kellene vagy kellett volna végeznünk.

Még semmit nem tudok a harmadik könyvről, csak azt, hogy bele kell lépnem ebbe a lehetetlen örökségbe. A titkosszolgálati örökség másképpen mondja el a történetünket, és persze az egyház történetét is, és másképpen mondja el a cenzúra történetét, vagy, tágabb értelemben, a kisebbségi társadalom történetét. Szabadságunk megnyerésének mindenképpen feltétele, hogy a saját történetünket a lehető legpontosabban mondjuk el. Boldogan és kíméletlenül.

Nemcsak áldozatok voltunk, hanem elkövetők is; nemcsak kifosztottak, hanem haszonélvezők is.

Egyik lengyelországi tanulmányi utam döbbentett rá, hogy a lengyel színház milyen nagy munkát végzett a titkosszolgálati anyagok performatív feldolgozása terén. Voltak nekem is gyönge és bátortalan kísérleteim, mindenképpen nagy munka vár rám. Hiszen főleg mellébeszélésekre emlékszem a tikosszolgálati múlt nyilvános fölvetéseiben, az ember olykor azt is érezhette, hogy a besúgók tulajdonképpen mások életének a megmentésére szánták el magukat és áldozatot vállaltak, és hogy ők voltak az igazi ellenállók...

És egyből fel is mentenek bizonyos szereplőket, ha megkapjuk a történetet, megkapjuk hozzá úgymond a használati utasítást is.

Pontosan, az ítéletet is megkapjuk, holott nem is kellene ítéletet hozni, hanem magát a történetet kellene föltárni. És az ítéletet, azt maga a társadalmi beszélgetés kellene, hogy meghozza. Én magam nem arra törekszem, hogy nagy leleplezésekkel álljak elő, hanem hogy átélhető történeteket mondjak el. Hogy valamilyen értelemben felszabaduljunk arra, hogy önmagunkról ne csak hőstörténeteket és ne csak lúzerségeink történeteit mondjuk el, hanem tegyünk kísérletet a tárgyilagos és önelfogadó beszédre.

Rövid, egyszavas címe van a könyvnek, dokumentumfilmes a hatása, amire a borító is ráerősít. A beszélgetésből kiderült, hogy még annyi mindenről szól ez a könyv, miért döntött mégis a Kitelepítés cím mellett?

Messze földön híresen rossz könyvcímeket adok, de ez talán mégsem tartozik azok közé. Amikor a könyv kezdte elnyerni végső formáját, láttam a vonaton Pest felé utazva a menekülő fiatal ukrán anyákat a gyermekeikkel. Fölidéződött számomra a mi kitelepítésünk, láttam magam gyermekként ismét a vonaton, láttam anyám arcát az ukrán anyák riadt, megalázott arcában. Hallani kezdtem első emlékeim hangfoszlányait, látni kezdtem a képeket, ahogyan ismeretlen helyre visznek bennünket, és anyám tehetetlen, mert mi éhesek vagyunk és főleg szomjasak, ő meg nem tud segíteni rajtunk. Láttam, ahogy ezek az ukrán nők arra tesznek kísérletet a kocsi folyosóján játszva, hogy ne a háborút közvetítsék a gyermekeiknek, hanem valami egészen mást.

Ott a vonaton, több mint ötven év távlatából felismertem, hogy a kitelepítés univerzális állandója az emberi történelemnek. A kitelepítés a társadalmi eugenika legkézenfekvőbb eszköze, új és új formában jelenik meg, miközben lényegileg ugyanaz marad. Átszövi a mindennapi életünket, felszámolja az intimitásunkat, kiszolgáltatja a gyermekeket, a gyöngéket, az időseket a leplezetlen emberi agresszió különböző, démoni kreativitást mutató formáinak.

Regényírás közben folyamatosan azt éreztem, hogy az ún. rendszerváltó nemzedék tagjaként inog alattam a föld, kifordított tenyérrel állok, a szabadság és a méltányosság, aminek a felépítésében bíztam, szertefoszlott, inog alattam a föld.

Az ukrán menekült anyákat és e gyermekeket nézve viszont arra kellet rájönnöm, hogy dehogy inog, észrevétlenül már ki is futott, a semmiben lebegünk máris. Fogjuk meg egymás kezét, ennyink maradt.