Holokauszt-túlélő: gyűlöletbeszéddel kezdődött, tömeggyilkosságba torkollott, ideje a szavakat gyógyításra használni

Holokauszt-túlélő: gyűlöletbeszéddel kezdődött, tömeggyilkosságba torkollott, ideje a szavakat gyógyításra használni
Klein András – Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Másolás

Vágólapra másolva

Klein András akkor döntötte el, hogy megírja családja történetét, amikor úgy érezte, hogy Romániában ismét erősödni kezd az antiszemitizmus. Szerinte kifejezetten aggasztó, sőt, félelmetes érzés volt ez, mivel a huszadik század első felében is szavakkal kezdődött a folyamat, ami zsidóellenes törvényekkel, listázással, emberek összegyűjtésével és haláltáborokkal, azaz a holokauszttal végződött. De nem állt meg a szavaknál, miután családtörténete románul és magyarul is megjelent, most kiállítást is szervezett. Tanúságtételként.

Az Erdélyi Néprajzi Múzeumban egy olyan kiállítás látható, amely két, a Mogilev-Podolszki tábort túlélő művésznek az életművét mutatja be. A Klein Ernő intarziaművész és Gottlieb Rózsa festőművész közötti összekötő kapocs a nyolcvan éves Klein András fényképész, aki évtizedek óta azon munkálkodik, hogy a koncentrációs és haláltáborokat megjárt családtagjainak történetét megörökítse.

Október 9-e a romániai holokauszt emléknapja - 1941-ben ekkor kezdődtek a bukovinai deportálások. A kezdettől fogva nyílt és brutális erőszakot hirdető romániai antiszemitizmus szinte teljesen megsemmisítette a 800 ezer lelket számláló romániai zsidó közösséget. A holokauszt nemzetközi emléknapja január 27-e, ekkor szabadították fel az auschwitzi koncentrációs tábort, ám e dátum mellett szinte minden európai országnak megvan a maga külön holokauszt-emléknapja is, hiszen a holokauszt korántsem csupán német jelenség volt: Magyarország és Románia önálló, „nemzeti” antiszemitizmusa legalább olyan régi gyökerekre tekinthet vissza, mint a német – s nem egyszer sokkal nyíltabb és brutálisabb is volt annál.

Épp ezért, Klein András úgy érzi, hogy minden alkalmat meg kell ragadni, és beszélni kell arról, ami történt, mert egyre többen vannak olyanok, akiknek alig vannak ismereteik arról, hogy mi zajlott a második világháborúban: nem hallottak a náci haláltáborokról, nem tudják, hol van Auschwitz, és nem tudják, mi történt ott. A majdnem nyolcvan éve felszabadított haláltáborok túlélői közül egyre kevesebben vannak életben, akik még közvetlen forrásként elmondhatják, milyen volt valójában.

„Már nem vagyunk túl sokan, akik beszélhetnek, és bár egyre kevesebben vagyunk, de a hangunk még hallatszik, ezért fontos, hogy minél gyakrabban elmondjuk, mi történt”

– mondta el a Transtelexnek Klein András, aki a kiállítás szinte minden napján ott lesz a múzeumban, és iskolás csoportokat fogad, akiknek elmeséli családja és saját történetét.

A mogilevi táborban született gyermekek négy túlélője közül az egyik Klein András

A Dnyeszter-parti Mogilev-Podolszkban 1942 áprilisának első éjszakáján jött világra egy újszülött. Klein Rózsi egy fiút szült, barátnője, Fanny Weissbrod bábáskodott mellette. A gettóban akkor már több mint 15 ezer zsidó élt, a deportáltakat elhagyott házakba, lakásokba szállásolták el, egy-egy fűtetlen szobában 6-10 ember élt összezsúfolva, Kleinék, Ernő és felesége, Rózsi a Gottlieb családdal laktak egy parányi kis helyiségben. Nekik is volt egy gyermekük, az egy évet már betöltött Katica. Klein Rózsinak nem volt teje, Andráskát először krumplihéjból szorított lével itatták, aztán Gottlieb Rózsika megsajnálta a kisfiút, mellére emelte és megszoptatta. A mogilevi táborban naponta haltak meg gyerekek tucatjai, a tífuszjárvány, az alultápláltság folyamatosan szedte áldozatait. Klein András megmaradt.

„Édesapám szászrégeni születésű, de fiatal korában Kolozsvárra került. Megismerkedett édesanyámmal, összeházasodtak, jó megértésben és nagy szegénységben éltek együtt. 1940-ben, amikor Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, úgy döntöttek, nem várják be, hogy itt is bevezessék a zsidó törvényeket. Bukarestbe mentek, ahol édesapámnak egy lánytestvére élt. Azt is lehet mondani, hogy cseberből vederbe kerültek, mert abban az időben kezdődtek el a nagy pogromok a román fővárosban is.”

A szülők portréja és esküvői fotója a családi albumban – Fotó: Tóth Helga / Transtelex
A szülők portréja és esküvői fotója a családi albumban – Fotó: Tóth Helga / Transtelex

A családi történet részleteit egy kolozsvári tömbházlakásban idézi fel a nyolcvanéves nyugalmazott fényképész, aki többször újrakezdte életét. Transznisztria után a család hazatért Erdélybe, itt nőtt fel, itt vette kezébe a fényképezőgépet, és itt vette feleségül Kohn Erzsébetet. Fiatal felnőttként úgy döntött, hogy nem éli le bezárva az életét, ha már egyszer a sors kivezette a gettóból. Alijázott. 20 év múlva Izraelben érte a hír, hogy Románia ismét szabad ország lett. Gondolkodás nélkül visszatért, mert úgy érezte, hogy még dolga van itt.

Súlyos mondanivalót hordoznak a legbanálisabbnak tűnő családi emlékek is

Életútjának minden fordulata történelem. Ezt ő is tudja, ragaszkodik minden fényképhez, tárgyhoz, levélhez. Családregénnyé gyúrta össze a Kleinok, Berlák, Kohnok krónikáját: korabeli fotók, levelezőlapok tanúsítják, hogy a románul és magyarul is megjelentetett könyv, a Lea – családom története minden mozzanata valós eseményekről számol be.

„Az a tény, hogy azokban a kegyetlen időkben is megszülethettem és életben maradhattam, valóságos csodának számít. Mindössze négy olyan gyerekről tudok, akik Mogilevben jöttek a világra és túlélték a borzalmas éveket. Én a holokauszt túlélője vagyok és el kell mondanom mindent annak érdekében, hogy a történtek tagadását megakadályozzuk. És azt, hogy hasonló tragédiák megismétlődjenek”

– jelenti ki Klein András, aki az interjúra készülve elővette a legféltettebben őrzött tárgyi emlékeit: az édesapja által a táborban készített fatárgyakat, fényképeket, leveleket, igazolványokat. Van miből válogatni, a szoba valóságos múzeum, a falakat borító festményekről is kiderül, hogy a családi hagyatékból származnak, vagy épp családtagok munkái. Egy üveges szekrényben Klein Ernő, az apa intarziái. Az aprócska fadobozok, fényképkeretek nemcsak az egykori műbútorasztalos szépérzékéről tanúskodnak, hanem arról a végtelen alázatról is, amellyel megmunkálta az anyagot, amely túlélte őt.

„Édesapámnak 140 munkáját a Népművészeti Múzeumnak adományoztam, mert úgy értékeltem, hogy jobb, hogyha egy múzeumban vannak, és nem a családban szanaszét, mert így biztosabban megmaradnak, fennmaradnak, a család történetével együtt. Klein Ernő emléke és a munkája is. Nekik ajándékoztam, és a mostani kiállításon be lesz mutatva egy pár darab. Gottlieb Rózsa festményei, rajzai is, amit én örököltem, szintén a múzeumba kerültek. Ez az első alkalom, amikor a két művész, a két ember, akinek többek között az életemet köszönhetem, egy kiállításon szerepelnek” – mondta el Klein, a kikészített emléktárgyakat, fényképeket rendezgetve maga előtt.

Mit mondanak a számok?

A személyes emlékek a nagy történelmi panorámának könyörtelen számadatainak tükrében válnak igazán megrázóvá. A romániai holokausztot kutató történészek szerint az 1930-as népszámláláskor Romániában 756 930 zsidó lakos élt, ami a Szovjetunió és Lengyelország után a harmadik legnagyobb zsidó közösség volt Európában. Körülbelül 200 ezer zsidó élt Besszarábiában, 90 ezer Bukovinában és 150 ezer Észak-Erdélyben; a többiek az Ókirályság (Munténia és Moldova) valamint Dél-Erdély lakosai voltak. Károly király uralkodásának végén, 1940 augusztusában, egy hónappal Ion Antonescu tábornok hatalomátvétele előtt, Ion Gigurtu kormánya szigorú antiszemita törvényeket vezetett be, amelyeket nyíltan az 1935-ös nürnbergi törvények ihlettek. Ez a jogszabályt az Antonescu-Sima és az Antonescu-kormányok továbbfejlesztették. 1941. június 29-én és 30-án, egy héttel a Szovjetunió elleni háború kezdete után, egy Európában példátlan pogrom söpört végig a jászvásári zsidó közösségen. Több mint 14 000 zsidó vesztette életét a városban a román hadsereg és a helyi rendőrség által kezdeményezett és felügyelt mészárlások során.

A román katonai közigazgatás azonnal internálta az összes besszarábiai és bukovinai zsidót tranzittáborokba és gettókba, ahol a román csendőrség jelentése szerint csak 1941 nyarán és őszén 30 ezer besszarábiai zsidó halt meg. Ezek a tranzittáborok és gettók rövid életűek voltak: 20 ezer csernovici néhány száz besszarábiai zsidó kivételével mindkét tartomány teljes zsidó lakosságát 1941 őszén deportálták a Dnyeszteren túli területekre (a célállomások: Bogdanovka, Domanovka, Mogilev). 1944 szeptemberében az 1941-ben és 1942-ben Dnyeszteren túlra deportált több mint 120 ezer romániai zsidóból mindössze 51 volt még életben. A Klein család a túlélők között volt.

A menekülő út is a koncentrációs táborba vezetett

A szászrégeni Klein Ernő egy kilencgyermekes családban született, az asztalos mesterséget édesapjától tanulta. Annyira értette a fa megmunkálását, hogy amikor a Horthy-uralom elől Bukarestbe menekült feleségével, ott is pillanatok alatt talált munkát. Rózsi már nem volt ilyen szerencsés, őt még takarítónőnek sem vették fel, amikor kiderült róla, hogy zsidó. 1941-re azonban Bukarest is veszélyessé vált, felerősödtek a zsidók iránti bántalmazások, zsinagógákat, üzleteket gyújtottak fel, lakásokat raboltak ki, embereket öltek meg. Ebben a helyzetben egy dornavátrai cipészbarátjuk unszolására eldöntötték, hogy tovább mennek. Becsomagolták kevéske holmijukat és felültek a dornavátrai vonatra. Végzetüket azonban nem tudták elkerülni: több ezer zsidóval együtt – köztük volt cipészbarátjukat is egész családjával – Transznisztriába hurcolták.

Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Az út egy részét tehervagonokba összezsúfolva tették meg, a többit gyalog. Több ezer zsidó lelte halálát a táborba vezető úton. Azokat, akik elestek, megverték vagy lelőtték, másokkal a fáradság vagy betegségek végeztek. Megfosztották őket pénzüktől, ékszereiktől, csak a legszükségesebb ruházati cikkeket tarthatták meg. Az úton istállókban, vizes szalmára kuporodva pihentek éjszakánként. Hideg, novemberi esőben érkeztek meg Mogilevbe, ahol Gottlieb Elemérrel, Rózsával és azok kislányával, Katicával kerültek egy fűtetlen szobába. A beteges Klein Rózsi akkor négyhónapos terhes volt.

„Nehéz elképzelni, és nekem nagyon-nagyon nehéz lelkileg is, mikor ezt mesélem, és arra gondolok, hogy mit bír ki egy nő akkor, amikor egy új életet hordoz. Nem tudom másképp fogalmazni. Édesanyám gyenge fizikumú, vékonyka, nagyon beteges asszony volt. És megtette ezt az utat állapotosan. Megérkeztek Mogilevbe, egy ukrán városkába, ahol a németek rendeztek egy gettót, amely azonban román felügyelet alá került. Bár átmeneti gettó kellett volna legyen, az ide vezényelt embereket nem vitték tovább. A deportáltak között volt ugyanis egy Jagendorf nevezetű mérnök, aki korábban a Siemensnél dolgozott, a moldvai Dorohoiból deportálták, és az ő ötlete nyomán a mogilevi zsidó deportáltakat munkára fogták. A településen volt egy gyár, ahol korábban mezőgazdasági gépeket gyártottak, újra beüzemelve azonban akár a hadiiparnak is fontos termékeket lehetett volna ott előállítani. A román hatóságoknak tetszett az ötlet, így a mogilevi foglyok megszabadultak attól, hogy tovább küldjék őket a haláltáborokba” – idézte fel a szüleitől hallott történetet Klein András, hozzátéve, hogy a Jagendorf nevezetű mérnök mintegy tízezer deportáltat mentett meg ezzel az ötletével. A munkacsoportokba beválasztották édesapját, Klein Ernőt is, valamint a lakótársukat, Gottlieb Elemért. Romániában hosszú ideig mit sem tudtak arról, hogy mi történt a mogilevi táborban, Sigfried Jagendorf hőstette csak azután vált ismertté, miután 1997-ben megjelent A mogilevi csoda című könyv román fordítása.

A négy felnőtt és a két gyerek egy kétszer háromméteres szobában laktak. Gottlieb Rózsának volt teje, tudta táplálni kislányát, és Andráskát is megszoptatta, azonban a rendszeres élelmiszerek közé a krumpli és murokhéjak tartoztak, amiket a kantin szemetéből kukázta ki a férfiak életük kockáztatásával, vagy az ukrán kertekből ellopott cukorrépa, ami szintén rizikós volt, akárcsak a tiltás ellenére való fagyűjtés, hiszen tűz nélkül megfagytak volna. Klein Ernő mindenféle munkát elvállalt az ukránok háza táján: kertásást, pöcegödör takarítást, mert ezért is élelmet kapott cserébe.

A körülöttük lévő emberek pesszimizmusa ellenére, akik meg voltak győződve, hogy életük ott ér véget, a koncentrációs táborban, a két fiatal család, Kleinék és Gottliebék a túlélésre rendezkedtek be. 1943 augusztusában Gottlieb Rózsának és Katicának sikerült megszökniük a táborból. Átúszták a Dnyesztert, hátrahagyva Elemért, aki csak később tudott megszökni.

A háború után Kolozsvárra visszatérő Gottlieb család egyébként az 1980-as években emigrált Németországba, Kleinékkal soha nem szakadt meg a kapcsolatuk, végig jó barátságban maradtak. Gottlieb Rózsa a felszabadulás után végezte el a Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem festészeti szakát, Mohy Sándornak volt a tanítványa, Incze Ferenc, Fülöp Antal Andor, Karácsony Emmy inspirálták a kolozsvári periódusban. Már 90 éves is elmúlt, amikor Kölnben papírra vetette visszaemlékezéseit. Klein András ezt olvasva szembesült azzal, hogy a nagyra tartott művész nemcsak családi barát, hanem egy olyan ember, akinek az életét köszönheti.

A lágerből a múzeumba – Klein Ernő munkái

Kleinék nem szöktek meg a táborból. Ernő hol a vasúti híd javításánál, hol a helyi öntödében dolgozott, de szabadidejében olyan fatárgyakat is készített, amelyeket a katonákkal, ukránokkal élelemre tudott cserélni. A családi értéktárban megmaradt néhány darab abból, amit ott faragott ki: apró fényképalbum, fanyelű nagyító, tükörkeret. De ezenkívül csinált fapapucsot, iratok tárolására szolgáló kis dobozokat, cigarettatartót.

Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Fotó: Tóth Helga / Transtelex

1944. április 13-án a Mogilev-Podolszki tábort a szovjet hadsereg felszabadította. Klein Ernőt és a többi deportált férfit, akik megfelelő erőnlétben voltak, azonnal „önkéntesen” besorozták és Tamb vidékére vitték a frontra. Klein Rózsa, aki egyedül maradt kisgyerekével, Bandikával, megpróbált ez ellen tiltakozni, azonban mindhiába. Végül Csernovicba utazott, azzal a feltett szándékkal, hogy ott várja be, amíg férjét szabadon engedik, azonban egy Kolozsvárról érkezett hír miatt rettenetes lelkiállapotba került: akkor tudta meg, hogy családtagjai közül szinte senki nem élte túl a háborút. Mivel egymást érték az Észak-Erdélyben végbement borzalmakról szóló hírek, az anya elhatározta, hogy hazautazik: megkapta az engedélyt, és 1945. május 4-én megérkezett gyerekével Kolozsvárra, ahol megtudta, hogy szüleit, férje apját és három testvérét, illetve más rokonokat, barátokat, szomszédokat Auschwitzba deportálták, ahonnan soha többé nem tértek vissza, csupán a fiatalabb férfiak menekültek meg.


„Visszatértek a fiúk, mert nem Auschwitzban voltak, hanem munkaszolgálaton. És a munkaszolgálatosok közül, aki nem esett el más okok miatt, a legtöbb tulajdonképpen életben maradt. Azok nem lettek deportálva. Tehát a fiúk visszatértek. Nagyszüleim, unokatestvérek, azoknak a gyerekei satöbbi, satöbbi, ilyen nagy család volt. Közülük egyetlen egy ember tért vissza, édesanyám húga, Lea” – elevenítette fel a Berla család fájdalmas történetét Klein András, hozzátéve, hogy ezért döntött úgy, hogy az ő nevét emeli ki a családtörténeti könyvének címében.

„Nekem személyes emlékeim nincsenek erről a periódusról. Se a koncentrációs táborban töltött évekből, sem a kolozsvári hazatérésből nem emlékszem semmire. Mindazt, amit eddig elmeséltem, a szüleim, rokonaim által velem megosztott elbeszélésekből tudom. De annyiszor elismételtem már ezeket a dolgokat, hogy olyan, mintha valóban a legapróbb mozzanatra is emlékeznék. Az én első személyes emlékem 1946-ból való. Egy óvodát látok magam előtt, ahová beírattak, és ahol megtanultam magyarul és románul.

Édesapám még nem érkezett meg a szovjet katonaságból, ott azonban már készültek valami ünnepi műsorral a győzelem napjára, és engem, kis deportált gyereket bíztak meg azzal, hogy a sor elején vigyem a piros zászlót. Ez az első emlék, amit nem tudok elfelejteni, annyira, hogy éjjel-nappal, akármikor, látom pontosan azt az örömöt, ami abban a gyerekben volt, azt a büszkeséget, hogy ő egy csomó más gyerek előtt megy a zászlóval. Fényképem is van a pillanatról, de az akkor átélt érzéseket is pontosan fel tudom idézni.”

A történettel együtt előkerül a fénykép is abból az albumból, amelynek borítója már a Népművészeti Múzeum kiállításán van.

Ezeket a történeket tovább kell adni

Klein András azt is elmeséli, hogy ezeket a történeteket nem gyerekként hallotta, ugyanis a deportáltak általában új élet kezdetén nem beszéltek arról, hogy mi történt Mogilevben, Auschwitzban, Buchenwaldban. Az új élet arról szólt, hogy minden optimizmusra, életerőre, ami még bennük volt, szükségük volt ahhoz, hogy tovább lépjenek, ezért nem akartak arról beszélni, amit maguk mögött hagytak.

„Meg, hogy lehet egy gyereknek ilyesmiről beszélni? És mi lett volna abból a gyerekből, hogyha gyerekkorában ilyen meséket hall, tehát inkább nem meséltek” – részletezte Klein András, hogy miért csak felnőtt korában szembesült ezeknek a történeteknek a mélységével, és hozzátette azt is, hogy sok olyan ismerőse van, akiknek családtagjai bár megjárták a lágereket, a gyerekek és leszármazottak csak a történelmi tényeket ismerik, és más beszámolókat, nem a szüleikkel megtörtént dolgokat, mert azok sohasem mesélték el azoknak a hónapoknak a történéseit. „Ismerek sok olyan embert, akik a második generáció tagjai, és csak annyit tudnak, hogy a szüleik lágerben voltak. És tudja, hogy mi történt a lágerben, abból, amit olvasott, amit látott a dokumentumfilmekben, de a szülei semmit nem meséltek el nekik. Ez egy olyan trauma, amit úgy látszik, hogy akarva, nem akarva magukba zártak az emberek. Nem tudtak beszélni róla” – meséli.

A láger és művészet között című kiállítás két olyan művész hagyatékát mutatja be, akiknek a sorsa a deportálás alatt fonódott össze, és akiket figyelemreméltó szolidaritás és hősiesség jellemzett. Klein Ernő fia, a láger ellenséges, embertelen környezetében született gyermek a fiatal anyaként a lágerbe kerülő Gottlieb Rózsa segítségével maradhatott életben, aki akkor szoptatta az újszülöttet, amikor annak erre szüksége volt. A Klein és Gottlieb család tagjai azon szerencsések közé tartoztak, akik túlélték a lágert, visszatértek és keményen dolgozva újraépítették saját életüket. Hagyatékuk, a kiváló kézműves tárgyak és a kimagasló művészeti alkotások szépérzékről, érzékenységről és tehetségről árulkodnak.

Klein András azonban beszélni akar a történtekről. „Én azok közé tartozom, akik úgy érzik, hogy kötelességük a tanúskodás. Hogy a fiatalabb nemzedékek is megtudják és meg is értsék, mi esett meg velünk. Ha mi, élők, mártírjainkat feltámasztani nem is tudjuk, éljünk legalább gyűlölködés és erőszak nélkül, hisz mindannyian emberek vagyunk”, mondta a kolozsvári fényképész, aki emiatt szervezte meg a kiállítást is, ahol nemcsak édesapjának, hanem az őt csecsemőként tápláló Gottlieb Rózsának is emléket állított.

Klein Ernő 1946-ban tért vissza Kolozsvárra. Először egy műhelyben, majd egy szakiskolában dolgozott, ott tanította a fiataloknak a mesterséget. Aztán 1952-től a Hallássérültek Speciális Iskolájának az oktatómestere lett. Bár egész életét a fa megmunkálása határozta meg, igazából nyugdíjazása után tudott teljesen szenvedélyének, az intarziának hódolni. Beiratkozott az Atelier 11 csoportba, több egyéni és csoportos kiállításon vett részt, és munkáit amatőr képzőművészek versenyein, iparművészeti kiállításokon díjazták.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!