Meghalt Jean-Luc Godard, a francia új hullám legendás rendezője

Elhunyt Jean-Luc Godard, a francia új hullám legendás rendezője 91 éves volt. A svájci-francia származású rendező olyan filmekkel vált ismertté, mint a Kifulladásig, az Éli az életét, a Bolond Pierrot vagy az Alphaville.

A családja körében a svájci otthonában halt meg a 91 éves Jean-Luc Godard, a francia új hullám egyik legismertebb képviselője.

A Libération információi szerint a filmrendező maga döntött arról, hogy nem akar tovább élni. „Nem volt beteg, egyszerűen csak elfáradt” – erősítette meg a lap értesüléseit egy Godard családjához közel álló forrás. „Ezért úgy döntött, hogy befejezi az életét. Ez az ő döntése volt és fontos volt számára, hogy ez kiderüljön” – tették hozzá.

Godard jogi képviselője ugyanakkor az AFP hírügynökségnek azt mondta, több betegségben is szenvedett, ezért döntött az eutanázia mellett.

Godard 1930-ban született Párizsban, francia-svájci családban, és négyéves korától Svájcban is élt. A háború után visszatért Párizsba, és ekkor köteleződött el a film mellett. Pályafutását filmkritikusként kezdte, és élesen bírálta a francia filmművészetet, amely szerinte a bevett konvenciókat helyezte előtérbe az innovációval és a kísérletezéssel szemben. Válaszul ő és a hasonlóan gondolkodó kritikusok saját filmeket kezdtek készíteni, amelyek a francia mozi mellett a hagyományos hollywoodi konvenciókat is megkérdőjelezték. Godard először az 1960-as Kifulladásig című filmjével kapott globális elismerést, ezzel segítve az új hullám térnyerését.

A BBC pontokba szedte, hogy melyek voltak Godard legszámottevőbb újításai. Többek között ő mondta, hogy egy jó filmhez elég egy lány és egy pisztoly. Ezt bizonyította 1960-as debütáló filmjével, a Kifulladásiggal (À Bout de Souffle). A lány, Patricia, kapcsolatba keveredik egy kisstílű bűnözővel, Michellel, aki menekül, mert lelőtt egy rendőrt. A lány elárulja őt, és a rendőrök agyonlövik az utcán.

A Kifulladásig egy krimihez hasonlított, de mint sok más művében, a cselekmény itt is csak egy keret volt Godard számára, hogy felfedezze a kultúrát, kísérletezzen a képpel, és megvizsgálja magát a filmet is. A film azonnal nagy hatást váltott ki, elismerést és hatalmas bevételt hozott a csekély költségvetés ellenére. Közel 60 évvel később a filmet most már klasszikusként ismerik el, de az energiája mindig megdöbbentő.

Godard volt az, aki vállaltan felrúgta a konvenciókat: a Kifulladásig egyik legradikálisabb eleme a jump cut néven ismert vágási technika kiemelkedő használata volt. A Godard előtti és utáni filmkészítés nagyrészt a sima vágást részesíti előnyben, hogy a folyamatos idő illúzióját keltse. Ezzel szemben a Kifulladásigban Godard a felvételen belül vágott, így az idő látszólag előreugrott.

Godard egész pályafutása során játszott a filmkészítés nyelvtanával, átírta a forgatókönyvet, a Kifulladásigot valós helyszínen forgatták, kézi kamerákkal úgy, hogy Godard aznap írta a forgatókönyvet, és a forgatás közben adta át a szöveget a színészeinek. Ez egy újabb szakítás volt a hagyományokkal, a drága, stúdiók által gyártott filmek ugyanis szoros forgatókönyvektől, nagy stáboktól és forgatókönyvírástól függtek.

Sok filmjében alkalmazta ezt a módszert, gyakran felbosszantva ezzel sztárjait, akik úgy jelentek meg a forgatáson, hogy még nem tudták, mi lesz a szövegük. Godard és újhullámos kortársai úgy tekintettek az igazán nagyszerű filmekre, mint amelyekre rányomja bélyegét a rendező víziója – és mi lehetne jobb módja a film irányításának, mintha menet közben találod ki a filmet.

Az 1960-as években készültek a leghíresebb és legnézettebb alkotásai, az általa „neorealista musicalnek” nevezett 1961-es A nő az nő (Une femme est une femme) című filmtől az 1965-ös Alphaville című disztópikus sci-fin át az 1967-es Week-end című fekete komédiáig, amelyben Emily Bronte-ot felgyújtják.

Hatása a kortársaira és a következő nemzedékekre óriási, túlzás nélkül forradalmasította a mozgóképes formát a narratívával, a folytonossággal, a hanggal és az operatőri munkával való kísérletezéssel. Legtermékenyebb és legmeghatározóbb korszaka a hatvanas évek volt, a Kifulladásigtól egész az 1967-es Weekend című filmjéig tartó időszak, ezt követően azonban Godard militáns, szélsőbaloldali ideológia mentén kezdett filmeket készíteni. A ’68-as diáklázadások hatására maoista elveket valló rendező munkái ebben a korszakban sokkal politikusabbak, szándékosan provokatívak lettek.

A nyolcvanas évektől aztán Godard visszavette a politizálásból, de így is szélsőséges és csak rá jellemző stílust képviselt, mellyel az újhullámos kollégáival is szembefordult. Filmjei azonban ekkor már tényleg a kísérletezésről szóltak, és nem jutottak el a nagyközönséghez. A rendező haláláig hű maradt az elveihez, és nem volt hajlandó engedményeket tenni a közízlésnek.

A rendező élete során tiszteletbeli Oscar-életműdíjat, Arany Pálmát, Arany Medve, Arany Oroszlán és tiszteletbeli César-díjat is kapott, valamint kitüntették az Európai Filmakadémia életműdíjával is.