„Most is nosztalgiával gondolok azokra az időkre, amikor nem volt egy szabad estém” – a 80 éves Széles Annával beszélgettünk

2022. augusztus 27. – 10:48

frissítve

„Most is nosztalgiával gondolok azokra az időkre, amikor nem volt egy szabad estém” – a 80 éves Széles Annával beszélgettünk
Cecily szerepében Mihály Pállal, Stief Magdával és Nagy Dezsővel Oscar Wilde: Hazudj igazat! komédiájában. Rendező: Horváth Béla, 1970 – Fotó: Kolozsvári Állami Magyar Színház Facebook oldala

Másolás

Vágólapra másolva

Már háromévesen színpadon állt, soha nem szeretett volna más lenni, mint színész, mégis szinte egy nagyváradi gyárban maradt dolgozni. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola diákjaként lett ünnepelt sztár, onnan jutott el a Cannes-i vörös szőnyegre. Népszerűségét azóta sem tudta megközelíteni egyetlen erdélyi magyar színésznő sem, karrierjét szinte a magazinok címlapján is végig lehet követni. Szerepelt filmekben, romániai és magyarországi rendezők egyaránt felfedezték maguknak, de a színpadon is sikeres volt. Karcsú termete, szőke haja, hatalmas, mosolygós kék szemei szinte predesztinálták a naiva szerepekre, sokszor hőbörgött is emiatt. Kolozsvárról 1989-ben áttelepedett Budapestre, de az egykori közönsége soha nem felejtette el Széles Annát, legutóbb a Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF) kapott életműdíjat. A héten ünnepelte 80. születésnapját, ebből az alkalomból idéztük fel vele az elmúlt évtizedeket. Rögtön kezdjük is az egyik legnagyobb sikerrel, az 1965-ös Cannes-i Filmfesztivál vörös szőnyegével.

A Cannes-i Filmfesztivál kapcsán merült fel legutóbb ismét a neve, mert az Akasztottak erdeje bemutatója után az R. M. N. idei vetítésén fordult elő ismét, hogy egy erdélyi magyar színésznő felvonulhatott a fesztivál vörös szőnyegén. Ön miként emlékszik vissza Cannes-ra?

Másodéves főiskolai hallgatóként játszottam az Akasztottak erdejében. Igaz ugyan, hogy ez már a harmadik filmem volt, de nekem ez volt az első külföldi utam. Nagyváradon születtem és ott voltam gyermek, Marosvásárhelyen jártam főiskolára, illetve Bukarestben meg Brassóban forgattuk például az Akasztottak erdejét, de külföldön addig még nem jártam, még Magyarországon sem. Képzelheti, hogy milyen érzés volt egyből egy ilyen helyre eljutni. Előbb Cannes-ban jártunk, majd Monacóba, Nizzába és Párizsba is átmentünk. Hihetetlen élmény volt. Ha azt mondják vörös szőnyeg, akkor mindig az az érzés jut eszembe.

A delegáció tagja volt a nagyszerű Gina Patrichi színésznő, akivel barátnők is voltunk, sajnos ő már nincs köztünk. Arra emlékszem, hogy luxuskörülmények között laktunk, és rengeteget nevettünk. Ott volt Victor Rebengiuc, illetve Liviu Ciulei is. Elkísérte őt Clody Bertola, aki az akkori felesége volt. Erre azért emlékszem ilyen pontosan, mert találtam az egyik nap egy fényképet, amelyen a bemutató előtt megyünk a főbejárat felé.

Arra is emlékszem, hogy a zsűri tagja volt Olivia de Havilland, aki ugye az Elfújta a szélben Clark Gable-lel játszott. Már akkor is legendának számított. Ott volt Robert Hossein, aki azt mondta rólam, végre itt van az új Maria Schell. Ez voltam én. Körülvettek, kényeztettek.

Amikor bejelentették, hogy Ciulei nyerte a legjobb rendezés díját, azt sem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk.

Az egyik korábbi interjújában ezt a filmet nevezte karrierje egyik csúcsának.

Mindenképp a legemlékezetesebb szerepem, bár terjedelemben nem volt nagyon nagy szerep. Ilonát játszottam, Rebreanu az ő sorsának az ábrázolásával egy egész generáció tragikus sorsát mutatta be. A csodálatos, tiszta szerelmét Bologa hadnaggyal megsemmisítette a háború. Ilona a film elején még egy fiatal, serdülő lány, aki a végére a bánat súlya alatt meggyötört asszonnyá válik. Ezt a szerepet eljátszani nagy, de szép feladat volt számomra. Ciulei-jel nagyon könnyű volt együtt dolgozni, mert szinte a szemével szuggerált. És a filmje, minden ember számára bárhol is éljen, nagyon aktuális volt akkor is, és talán most is.

Már 3-4 évesen színpadon állt Nagyváradon. Mindig is színésznő szeretett volna lenni?

Soha nem szerettem volna mással foglalkozni. Nosz Bandi bácsi gyerekszínházában szerepeltem először, a Piroska és a farkast adtuk elő. Természetesen az ő kislánya játszotta Piroskát, én pedig három évesen a nagymamát. Azóta tudom, hogy van a világon protekció, de azt is, hogy epizódszerepben is lehet nagy sikereket elérni.

Széles Anna 1966-ban – Fotó: Szalay Zoltán / Fortepan
Széles Anna 1966-ban – Fotó: Szalay Zoltán / Fortepan

Ettől kezdve én már nem gondoltam arra, hogy más szeretnék lenni, mint színész. Olyan magától értetődő volt számomra. Az anyukám nem örült, félig viccesen mondta is, hogy akkor majd majd csak cigarettázni fogsz, illetve piros körmöt festeni. Megígértem neki, hogy soha nem fogom ezeket csinálni, és ezt a két dolgot szépen be is tartottam.

Attól is féltett anyukám, és ettől már komolyan, hogy nem fogom bírni ezt a pályát, illetve nem vagyok alkalmas erre a pályára, mert ahogy ő fogalmazott, nincs könyököm. Nem tudok harcolni. Megfigyelte, ha az óvodában, a kórusban vagy az iskolában az első sorba tettek, mert kicsi és törékeny voltam, akkor két perc múlva már nem látszottam, mert az élelmesebbek elém álltak. Azt mondta, ezt a pályát nem lehet így csinálni. Igaza is volt, de szerencsémre mégis érvényesültem.

Pedig már a főiskoláért is meg kellett harcolnia, hiszen nem vették fel elsőre.

Másodjára már nem is mentem volna, de mielőtt Marosvásárhelyről visszautaztam Nagyváradra, behivatott Szabó Lajos igazgató, és azt mondta, várjuk Anikó jövőre. Egy fél mondattal meg utánam szólt, hogy addig menjek el egy gyárba dolgozni és legyek munkásnő. Tényleg elmentem gyárba dolgozni, és nem egy fűtött irodába, hanem egy műanyag babákat gyártó üzembe. Lemondtam már a színészetről, de Szabó Lajos írt egy levelet anyukámnak, hogy küldje a kislányt. Csak később esett le, azért mondta, hogy dolgozzak, mert az iratokban jobban nézett ki az, hogy Széles Anna munkásnő, mint egy földbirtokos lánya.

És akkor rögtön a mélyvízbe került, mert még első évben kiválasztották egy filmszerepre…

Minden évben jött egy küldöttség Bukarestből, hogy tehetséges embereket fedezzenek fel. A tanáraink mondták, hogy azért ne nagyon éljük ebbe bele magukat, mert eddig minden évben jöttek, de még soha nem vittek el senkit. Felmentem a színpadra, morogtak valamit, de nem értettem. Az egyik ember, egy erdélyi származású kitalálta, hogy mi lehet a bajom, és odakiáltotta nekem, hogy mosolyogjon már. Úgy megörültem annak, hogy megértettem, elkezdtem nevetni. Ezt lefotózták. Ezután hívtak próbafelvételre, ami sikerült. Így kerültem be az első romániai színes, szélesvásznú filmbe, a Tengerparti vakációba. Vígjátékról lévén szó, a kor legnépszerűbb komikus színészei játszottak benne, és arra találták ki, hogy a román tengerpartot népszerűsítse. Például egy akkor épülő hotelben laktunk.

A főiskolán felkészítették a filmes szerepekre is? Ilyen jellegű képzést kaptak ott?

Dehogy kaptunk! A főiskolán a színpadra készítettek fel. A filmezésben különben is az volt a lényeg, hogy természetes legyen az ember, spontán, tudjon koncentrálni, és legyen teherbíró képessége. Nekem például a Tengerparti vakáció forgatásán minden reggel hajnalban kellett kelljek, mert vittek, hogy tanuljak meg vízisíelni. A másik két kolléganőm aludhatott nyugodtan. Most már nagyon örülök, hogy megtanultam, mert megvan az a felvétel, ahol vízisíelek ebben a filmben.

A filmekkel járó népszerűséget hogyan fogadta?

Jó volt a természetem, nem szállt a fejembe a dicsőség.

Hozzájárult ez a népszerűség ahhoz is, hogy a kolozsvári magyar színházhoz került, ami akkor is az ország egyik vezető intézménye volt?

Senkálszky Endre tudatosan választotta ki a tagokat, akiket a színházába akart vinni, tudta, hogyan szeretné fiatalítani a színházát, és négy társammal együtt engem is leszerződtetett. Rendszeresen megnézte az előadásainkat Marosvásárhelyen, és kiválasztott néhányat, akikkel az államvizsga után elbeszélgetett. Így kerültünk Kolozsvárra: Stief Magda, Nagy Dezső, Mihály Pali, Higyed Imre és én.

Hogyan fogadta önt a társulat?

Jó volt, hogy nem egyedül jöttem. Egyedül bekerülni egy ismeretlen társulatba, ismeretlen városba, nagyon nehéz lett volna, de öten voltunk fiatalok.

Mondták, hogy nekem nehezebb lesz, mert akkor én már elég ismert voltam. Tényleg úgy is vártak, hogy aha, ő az, aki már játszott filmben, de vajon megállja a helyét a színpadon is. Bár én ezt akkor nem nagyon fogtam fel, nem lettem gátlásosabb tőle. Önbizalmam volt is, meg nem is. A társulat barátságosan, megértően és segítőkészen fogadott.

Az alkatából kifolyólag is főleg naiva szerepeket osztottak önre. Olvastam egy 1987-es interjút, ami A színésznő bemutatója után készült, ebben úgy tűnik, hogy szívesebben játszott volna valami mást. Mennyire zavarta, hogy főleg naiva szerepeket osztottak önre?

Hőbörögtem is eleget miatta, ami nagy butaság volt. Mi mást oszthattak volna rám, amikor fiatal, vékony és szőke is voltam, de az évek múltával azért vágytam érettebb nőket, bonyolultabb karaktereket is játszani. A fizikumomnál fogva akkor azok a szerepek voltak nekem valók. Én viszont sokszor hordtam fekete parókát, szemüveget, mindig változtatni akartam magamon, nehogy beskatulyázzanak. Mai szemmel ezt már megmosolyogtatónak tartom.

A színésznő eladást akkor csináltam, amikor már tudtam, hogy áttelepülök Magyarországra, és méltóképpen szerettem volna elbúcsúzni a közönségemtől. Nem feltétlen olyan szerepekből állítottam össze, amit szerettem volna eljátszani, de a színház nem osztotta rám, hanem olyan darabokból választottam, amik színésznőkről szóltak, mert tudtam, hogy általuk magamat is kifejezhetem. A bánatomat, a kételyeimet, a gyötrelmeimet: összességében a színészsorsot.

Judit szerepében Nagy Dezsővel, Héjja Sándorral és Katona Évával Földes Mária: A hagyaték c. vígjátékában. Rendező: Szabó József, 1968 – Fotó: Kolozsvári Állami Magyar Színház Facebook oldala
Judit szerepében Nagy Dezsővel, Héjja Sándorral és Katona Évával Földes Mária: A hagyaték c. vígjátékában. Rendező: Szabó József, 1968 – Fotó: Kolozsvári Állami Magyar Színház Facebook oldala

Három férfi kollégám segített ebben: Nagy Dezső, aki a legjobb barátom is volt, Sata Árpád, akit szintén nagyon szerettem, mint színészt, illetve Ille Ferenc, aki egy idősebb korosztályhoz tartozott, már nincs közöttünk. Szabó Ágnest kértem meg, hogy rendezze. Úgy éreztem, szükség van egy külső szemre is, egy kontrollra. Szerintem egy szép előadás született, egy olyan, amiben őszintén elmondtam magamról is sok mindent.

Szeretném megemlíteni, hogy nagyon köszönöm a kolozsvári színháznak, hogy ilyen szépen megemlékeztek a 80. születésnapomról. Büszke vagyok arra, hogy a színház örökös tagja lehetek. Meghatódtam. Amikor az embernek születésnapja van, akarva-akaratlanul visszatekint az elmúlt évekre. Eszembe jutnak az emlékek, az elért eredmények és a kihagyott lehetőségek. És ki merem mondani, hogy kiegyensúlyozott volt az életem, szép és gazdag pályát tudhatok magam mögött, és magánemberként is jól érzem magam.

Mi volt az oka annak, hogy végül áttelepült Magyarországra?

Azt akartam, hogy a fiam előtt nyitva álljon a világ.

Ekkor már ismerték önt Magyarországon, hiszen rengeteg filmben játszott. Ez hogyan történt?

Épp Brassóban magyarul forgattam egy mesefilmet, Elisabeta Bostan rendezésében, Az örök fiatalság birodalma címmel, amikor Markos Miklós rendező felhívott. Egy tévéfilmben figyelt fel rám vagy tévés szereplésem látta, és utána eldöntötte, hogy neki erre az arcra, személyiségre szüksége van. Biztos nehéz volt elintéznie, de ragaszkodott hozzám, és így kerültem be az első magyar filmembe.

A Pokolrév a tanácsköztársaság idejét idézi, ezért mostanában nem vetítik, de én voltam a főszereplője, Pille Máriát játszottam. Galambos Lajos kisregényéből készült a szövegkönyv, az is volt a címe, hogy Mit tudtok ti Pille Máriáról? Komoly színészekkel voltam körülvéve, az epizódszerepeket is olyan ismert színészek játszották, mint Páger Antal vagy Dajka Margit. Nagy élmény volt az egész, akkor jártam először Magyarországon. Éltek rokonaim Nyíregyházán, de gyerekkoromban nem volt módunk menni, utána meg már a vakációkban forgattam.

A Film Színház Muzsika 1972-es címlapja az Irgalom bemutatója után – Forrás: Azopan Fotóarchívum
A Film Színház Muzsika 1972-es címlapja az Irgalom bemutatója után – Forrás: Azopan Fotóarchívum

Nagy szerencsém, hogy játszottam a Németh László regénye nyomán írt, hétrészes tévéfilmben, az Irgalomban. Olyan színészek voltak a partnereim, mint Töröcsik Mari, Mensáros László, Haumann Péter, Váradi Évi meg Szirtes Ádám. Az egyik szerelmemet Oszter Sándor játszotta, míg a másikat Harsányi Gábor. A barátnőm szerepét Venczel Vera kapta. Ilyen nagy, általam csodált színészekkel játszottam, és ezért nívódíjat is kaptam.

Mennyire volt más magyar filmekben szerepelni?

A rendezőkkel Romániában sem volt semmi bajom. Magyarországon talán azt vettem észre, hogy egy kicsit szervezettebbek. Felkészültebb volt a stáb, és mintha több pénzből is tudtak volna gazdálkodni. Az is lehet, hogy azért éreztem így, mert tudták, hogy én mindig haza kell térjek, mindig vissza kell menjek Romániába, mert előadásaim voltak a színházban, ahol játszani kellett, és nem töltöttük az időt hiába, ment a munka.

Ha kapna most egy felkérést, mondjuk egy filmszerephez vagy egy színpadi alakításhoz, akkor azt még elvállalná?

Nem vagyok benne biztos. Nem azért, mert nem vágynék rá, mert nem szeretném, és nem is attól félek, hogy illúzióromboló lenne, mert 80 évesen az ember már olyan, amilyen, hanem az egészségügyi állapotom miatt. Amikor a Bessenyei-díjat kaptam, ki kellett menni a színpadra, mert volt egy műsorunk. Belekezdtem a monológba, amivel készültem, és éreztem, hogy elszédülök. Szerencsére a színpadon volt egy zongora, amihez egy kicsit megtámaszkodhattam. Akkor elhatároztam, hogy az volt az utolsó fellépésem. Most nem tudom azt mondani erre a kérdésre, hogy igen, elvállalnám, de azt sem, hogy biztosan nem.

Nem én mondom először, de rájöttem én is, hogy nem a hírnév, nem a siker, nem a pénz a legfontosabb az életben, hanem az egészség és a szeretet. Most lekopogom, de még nagyjából egészséges vagyok, és a szeretet életben tart. A fiamról és az unokáimról beszélek, akikkel nagyon harmonikus a kapcsolatom. Az ő szeretetük biztonságot és célt ad az életemnek. Őértük akarok még fiatal maradni, amennyire lehet.

A színészet egy olyan pálya, hogy vannak hullámvölgyek és hullámhegyek, és mindig készenlétben kell állni, újabb követelményeket kell magunkkal szemben állítani. A színész sohasem juthat el a megnyugvás állapotába, hanem újra és újra meg kell küzdenie azért, hogy bebizonyítsa, helye van a pályán, a reflektorfényben. Remélem, hogy az életem során sikerült ezt bebizonyítani.

Az igazat megvallva, most is nosztalgiával gondolok azokra az időkre, amikor nem volt egyetlen szabad estém sem. Vagy a színpadon, vagy a kamerák előtt álltam. De jó érzés az is, hogy akik játszani láttak, azt mondják, nem felejtettek el.

A színésznővel a 2018-as TIFF-en is beszélgettünk, amikor életműdíjjal tüntették ki:

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!