Bodor Ádám: Nem szeretem a magasztos Erdély-képet, nekem még Tamási Erdélye is túlzottan idealizált

Hány Kolozsvárja van Bodor Ádámnak? Én legalább hármat számoltam össze, de lehet több is van. Az egyik a börtön előtti gyerek és ifjúkor Kolozsvárja, a másik az egyre nyomasztóbb diktatúráé, a harmadik pedig a forradalom utáni város volna.

Pont most, hogy újra Kolozsváron vagyok, az jutott eszembe, hogy az én városképeim nem mindig függenek össze Kolozsvár történelmi fordulópontjaival, de nem köthetők magánéletem eseményeihez sem. Akkor sem, ha most például egy teljesen más látvány fogad, mint mondjuk tizenöt évvel ezelőtt. Persze tudnám a város megélését korszakokra tagolni, de inkább csak szigorúan magánéleti szempontok szerint, amelynek nincsenek mások számára érvényes konzekvenciái. Amikor gyerekként a Görögtemplom utca és a Majális utca környékén, majd később, iskoláskorban, eszmélni kezdtem, Kolozsvár, mint személyiség, urbánus jelenség érzelmileg is egyre fontosabb lett. Nem volt világváros jellegű hely, mégis falai közül stílus, méltóság, európaiság áradt. Polgárok lakták, mindegy, hogy magyarul vagy románul beszéltek, a képet tarkította a többezres egyetemi diákság – ezek együttesen megszabták Kolozsvár hangulatát.

Egyébként az itt eltöltött négy és fél évtized alatt Kolozsvár képe folyamatosan változott, az idő múlásával más és más arcát mutatta, ami árnyalta a hozzá való viszonyomat. Egészen addig, amíg egyszer csak észrevettem, nem lesz nehéz innen elmenni.

Távozásomkor egy reménytelen korszakban egy reménytelenül lepusztult, méltóságától megfosztott várost hagytam itt, tele szomorú, szakadt, gondterhelt emberekkel, amit ma látok, az egy élettel teli, mozgalmas, mégis nyugalmat árasztó környezet. De mi tagadás, lépten-nyomon érzékelem a távolságot, ami érzelmileg már elválaszt tőle.

Gyerekkorom, fiatalságom Kolozsvárhoz köt, bár volt egy rövid időszak, amikor Budapesten laktunk. Édesapám ’42-’44 között az Országos Pénzügyi Központ elnökeként ingázott a fővárosba, aztán a háború vége felé – bizonyára ehhez a frontvonal közeledése is hozzájárulhatott – mi is kiköltöztünk Budapestre, úgy, hogy az itteni lakásunkat megtartottuk. Persze, mire a békekötést követően hazaköltöztünk, a házat széthordták – ebben gondolom nemcsak a bevonuló szovjet katonák, hanem a szemfüles szomszédok is közreműködhettek. Amikor 1946-ban hazatértünk, üres házat találtunk, de ennek ellenére nagyon kellemes időszak emléke él bennem. Kielégítő ellátás volt, az ostromlott város, a budapesti romhalmaz és nélkülözés után itthon béke, nyugalom fogadott. Mindaddig, amíg a politikai rendőrség, a Securitate a szomszédunkba nem telepedett. Ekkor kiürítették a mellettük lévő házakat, nekünk is el kellett költöznünk.

Mennyire volt multikulturális az akkori város?

A nagyjából egyenlő arányú magyar és román jelenlétet a diákság színesítette, az egyetemeken és a művészeti főiskolákon jelentős számú német ajkú fiatal is tanult. Esténként a belváros megtelt a fiatalsággal, a Főtér nyugati és a déli oldalán a diákok sétáltak, végig a Deák Ferenc utcán, le egészen a Román Operáig, magyar, román és német szót egyaránt lehetett hallani. Ez a nyelvi, esetenként viselet- és magatartásbeli tarkaság a város társadalmilag elfogadott, természetes látványát jelentette, ha nem is igen volt közvetlen átjárás a különböző kultúrák között. Számomra egy életre kihatóan meghatározó volt, hogy a tágabb otthont egy ilyen színes etnikai környezet jelentette ahol, ha voltak is kitapintható válaszfalak, hiányzott közöttük a feszültség. Ez a másság, a diverzitás nyilvánossága volt.

Voltak-e kedvenc helyei a városon belül?

Természetesen, elsősorban a Házsongárd, a gyönyörű, vadregényes botanikus kerttel, a Görögtemplom és Majális utca, a környék, ahol laktunk, ahol világra jöttem, a lejtő alatt a Farkas utca, az egyetemmel, hangversenyteremmel, gimnáziumokkal, kollégiumokkal. Mivel gépkocsiforgalom akkor gyakorlatilag nem létezett, a Majális és a Görögtemplom utcában tanultam meg síelni, ami aztán egy életre szóló szenvedéllyé vált. A környék fiataljaival, iskolatársakkal, a szomszéd román gyerekekkel kijártunk a Bükkbe, a Rókadombra, Kisbányára.

Ennek a talán gondtalan, szinte derűs időszaknak elég korán vége szakadt, komorabb idők következtek. Édesapámat letartóztatták, elítélték, nem sokkal később engem is, egy ideig Kolozsvárból is csak a rácsokon túli valószínűtlen emlékkép maradt. Tizenhetedik életévemben voltam – nagyon érzékeny kor ez az ember életében. Ilyenkor szív magába mindent, ami a későbbiekben meghatározóvá válik, ekkor kezd kiteljesedni az identitása, kezd kapcsolódni emberekhez, természethez, társadalomhoz, történelemhez – saját késztetéseihez. Én pedig pont ekkor egy szál ingben, rövidnadrágban – a Radnai-havasokban értek utol – bevonultam egy elnyomó rendszer politikai börtönébe…

A börtön szagában mondja, hogy ahhoz, hogy valaki író legyen, nem árt, ha történik is vele valami. Nos, a két évi börtön, amely eredetileg öt lett volna, gondolom, épp egy ilyen történés volt.

Már a börtönben arra jutottam, ha egészségesen, maradandó sérülések, lelki törések nélkül, erkölcsi integritásomban kerülök ki, akkor az ott szerzett tapasztalatok révén szert teszek valami rendhagyó tudásra.

A mai napig úgy érzem, hogy a benn töltött évek meghatározóak voltak számomra. Amikor kiszabadultam, és a nővérem megkérdezte, rémes volt-e odabenn – attól tartott, belerokkantam a börtönévekbe – azt válaszoltam, nem adnám semmiért ezt a két évet. Nem értette. Más sem értette volna.

Persze később sem attól lettem író, hogy lecsuktak, de ebben a „szakmában” nem árt, ha ez ember az élet kevésbé kedvelt másik felébe közelebbről is betekinthet. Sosem jutott eszembe, hogy a börtönről írjak, mégis máig úgy érzem, hogy ez az extrém tapasztalat számomra egy plusz identitást, külön morális öntudattal gazdagított, ami aztán végigkísért, meghatározóan kihatott világnézetemre, gondolkodásomra.

Ez a fordulat, mármint az, hogy letartóztattak, és ezáltal hirtelen érvénytelenné vált minden, amihez addig tartottam magam, elvesztettem azokat az igazodási pontokat, amelyek addig körülvettek, arra késztetett, hogy átértékeljem addigi ismereteimet, legfőképpen a helyet, ahol élek. Talán ezzel egy időben eldőlt bennem más valami is – tekintsük akár ösztönös kompenzálási szándéknak –, amivel magam sem lehettem tisztában, de kétségtelen, elmélkedésre késztetett…

Milyen világot talált, amikor kijött? Mennyire változott meg a világ időközben? Két év nem nagy idő, de ha valaki teljesen el van zárva a külvilágtól, akkor egész biztosan érzékeli a törést az azelőtt és az azután között.

Ja, hát inkább én változtam, nem a város és a társadalmi környezet. De nem jelentett sem különösebb törést, sem megrázkódtatást. Ismerős helyre tértem vissza. Az viszont igaz, attól fogva számomra már minden más ábrázatot nyert. Ahogy visszaemlékszem, az első napokban körülnéztem, nagyjából mindent a helyén találtam, kisétáltam a botanikus kertbe, a Fellegvárra, eveztem egyet a sétatéri tavon, este szemlét tartottam a korzón. Találkoztam ismerősökkel, volt, aki köszönt, olyan is, aki barátságosan megölelt, volt, aki elfordult.

Kiderült, nem csak én érzem másnak magam, hanem mostantól valóban egy más minőséget képviselek, a szónak a jó és rossz értelmében, amihez spontán viszonyulnak is.

Pár nap „pihenő” után elszegődtem munkásnak a Tehnofrig gépgyárba, mert meg kellett élni valamiből. Közben számolnom kellett azzal is, hogy hamarosan besoroznak, és abban az időben a katonaság számomra három év munkaszolgálatot jelentett volna. Menekülési útvonalnak a teológiát szemeltem ki, mint egyetlen felsőfokú intézményt, ahova esélyem lenne bejutni. Édesapám meg a magam politikai hátterével, más egyetemre nem vettek volna fel. Valóban hamarosan besoroztak, ám egy sikeres fogyókúra és meggyőző alakítás nyomán mindjárt alkalmatlannak minősítettek, és fel is mentettek.

A teológia elvégzése után három évig levéltárosként működtem, a lelkészséget egy percig sem éreztem hivatásomnak. Annak ellenére, hogy hívő családból származtam, bennem ez nem fért meg, korán elszállt. Lehet, a börtön is hozzájárult, de egyébként is eleve más adottságokkal jöttem a világra. Elütöttem a szüleimtől, akik meghatározóan a hagyományos polgári értékek tiszteletében éltek. Én is mindmáig polgári értékekben gondolkodom, de azokat ösztönösen lazábban, a szellemi szabadság árnyalataiban értelmezem.

Kényszerű munkahelyeken eltöltött néhány év után – a levéltárnokság után a betevőt egy másoló-fordító irodában „gépírókisasszonyként” kerestem meg –, első kötetem megjelenésekor a független, kötetlen életmódot választottam. Kockázatos döntés volt, egy könyv átfutási ideje például nem néhány hónap, hanem jópár év volt.

Nem siették el a dolgokat.

Nem. Az írói tevékenységet, pályát, érvényesülést meghatározó korabeli kereteket – cenzúra, tervgazdálkodás, egyebek – nehéz lett volna megkerülni. Évekbe telt, amíg első kötetem megjelenhetett, viszont annyi honoráriumot kaptam érte, 11 vagy 12 ezer akkori lejt, amennyit én egy év alatt a szövetkezetnél kerestem.

Akkor fel tudott mondani a gépírókisasszonykodásból.

Így történt. Környezetem lépésemet borúlátóan fogadta, magam is sejtettem, kockázattal, bizonytalansággal teli évek következnek, de akkor is a kötetlenséget választottam. Nagyon szerényen, gyakran kínos kölcsönök terhével, meg tudtam élni az írásból, szövegeim rendre és kivétel nélkül megjelentek. Az persze előfordult, hogy amikor az ország vezetője fontos bejelentéseket tett, vagy éppen Kolozsvárra látogatott, a nevem által jegyzett írás kimaradt az éppen esedékes Utunk lapszámból. Szilágyi István főszerkesztőhelyettes befolyásával, hatáskörével élve minden írásomat átnyomta. Ha ő akkor nincs abban a pozícióban, és történetesen nem értékeli művészi szándékaimat, nem tudom, miként alakul írói sorsom, életem.

Könyveiből nem a városi miliő köszön vissza, hanem egy teljesen más világ. Miért teremtett egy új világot?

Nem döntés kérdése, inkább késztetésé, ez az alkotó autonómiájának és indíttatásainak az evidenciája. Életem alapélménye, érzelmeim, meghatározó kötődéseim helye Erdély volt, a börtönnel, személyes kapcsolataimmal, a Kárpátokkal, a síelésekkel egyetemben. Ettől később sem akartam, nem is tudtam volna megszabadulni. Én ennek a helynek köszönhetem, hogy egyáltalán író lettem.

Még síel?

A Covid előtt volt utoljára síléc a lábamon, most már erről is le kellett mondanom. A hegyekbe azért télen-nyáron most is kijárok.

Visszatérve a természetélményhez, azt már említette, hogy letartóztatása is a Radnai-havasokban történt, tehát akkor is épp egy hegyi túrán volt.

Társaimmal iskolás kortól kezdve rendszeresen kijártunk a Bükkbe, a Papok völgyébe, a Rókadombra – mára ezeket a helyeket kezdi bekapni a város –, aztán Kisbányára, eleinte családostól, később többnyire magányosan a Radnai-havasokba. Utóbbi Erdély és Máramaros vízválasztója – amint az ember a hegygerincről letekint észak felé, egy más színekben tündöklő világ tárul a szeme elé. Engem örökre rabul ejtett.

Amikor már íróként egy Kelet-Európai modellben kezdtem gondolkodni, és a fikció térsége egy természetközeli helyre került, ennek a tájnak az elemei éltek tovább. Közöttük tudtam otthonosan mozogni, és abban a társadalmilag, morálisan és kulturálisan periférikus közegben találtam meg alakjaimat. Egyébként, hadd tegyem hozzá, valóságos, személyes találkozásokból, vagy a falusi kocsmák hangulatából nem sok maradt meg bennem, de a fokhagyma, a DDT, a pálinka, a petróleummal kezelt padló szaga a helyről mindennél többet mondott. Pár éve Kárpátalján ugyanez a szag fogadott. Egy fontos helynek – mondjuk, a perifériának – markáns szaga van.

Onnan tekintve a kolozsvári családi ház a kalotaszegi varrottasokkal, a könyvtárral, amelyben ott sorakoztak az Erdélyi Szépmíves Céh halinaborítású kötetei, a református egyházi énekekkel aláfestett vasárnapi délelőttök illúziónak, távoli, süllyedő szigetnek tűnt. Mint ahogy az is volt.

Nemcsak arról van szó, hogy egy elszigetelt helyszínnel ismerkedünk meg, hanem kimondottan a határ, a szögesdrótok világa ez. Aki valaha is élt a vasfüggöny mögött, az magában hordja egy életre ezt a tapasztalatot.

Nem tudom. Azt hiszem, nem mindenki. Nem kizárt, mindez csak kevesek számára maradandóan meghatározó: Kelet-Európa közérzetéről, labilitásáról beszélek. Európának ez a fele, nem csak jelképesen, de fizikai valóságában is szögesdróttal, sorompóval lezárt területet jelentett a táj kellékeinek járulékos erkölcsi hozadékával, amelyek jobbára megszabják a kiosztott szerepek mozgásterét, uniformizálják a viselkedésformákat.

Tulajdonképpen kissé fájó felismerés, hogy pont a szülőföld közelében érezhettem meg a peremvidéket, annak minden elesettségét.

De tegyem mindjárt hozzá, ellentmondásosságának minden szépségét és emberi melegét is. Mi sem természetesebb, ha szövegeimben soha nem kívánkoztam el innen.

A Sinistra körzet fordításai kapcsán kérdezték meg öntől, hogy mit érthet ebből a nagyon fura világból egy portugál vagy kínai olvasó. És akkor ön azt válaszolta, hogy a magyar olvasók közül sem értik sokan.

Ez azzal függ össze, amiről előbb beszéltem. Már csak azért is, mert a diktatúra évtizedeit mindenki másként, más körülmények között élte meg, volt, aki nagyon megszenvedte, míg mások meggyőződés nélkül, rezignációval, ha nem éppen közönnyel. Így végső soron elképzelhető, hogy affinitásainak köszönhetően több érzékenységgel közeledik szövegeimhez olyan olvasó, akinek soha semmi köze nem volt ehhez a térséghez, mint az, aki bár itt élt, nem vett tudomást egzisztenciális pozíciójáról – képzetéből hiányoznak az emberi méltóság feltételei.

Mostanság látom, hogy a közelmúlt képe majdnem teljesen elmosódott az egy-két nemzedékkel fiatalabbak emlékezetében. Igaz, a posztszovjet korszak olyan technológiai újdonságokkal lepett meg, és vett körül, hogy könnyű volt a múlt terhes örökségét levetkőzni és feledni. Furcsa tapasztalatom, irodalmi példák is azt mutatják, hogy amikor a közelmúlt gyászos korszaka kerül szóba, már csak lebutított képekkel, a diktatúra közhelyszerű kliséivel találkozom. Persze, aki nem élte át lelke legmélyén, nem is igen képes megidézni. Egyébként kérdéses, hogy a gyorsan változó körülmények sodrásában mit tudunk egyáltalán múltunkkal, gyökereinkkel kezdeni.

Közhelyes, de számtalanszor elhangzik, hogy ha nem ismerjük a múltat akkor hajlandóak vagyunk megismételni ugyanazokat a hibákat. Igaznak tartja-e?

Így is, úgy is, ha ismerjük, ha nem, megismételjük. Nem vagyunk egyformák – az emberben egyébként is megfér a kettős természet, hol ennek, hol annak enged. Ilyen tekintetben az emberi erkölcs az utóbbi évezredekben nem sokat változott, mindössze a technológiák állapotának köszönhetően eszközei korszerűsödtek a konfliktusok megoldására: mostanra például gázkamrák meg tömegpusztító fegyverek képében. Oda jutottunk, hogy már egyenesen kérkedés tárgya, hogy egyetlen gombnyomás elég akár egy egész földrész elpusztítására. Pillanatnyilag éppen itt tartunk...

Ezzel gyakorlatilag azt mondja, hogy a kelet-európai térség problémáit nem a különböző totalitárius rezsimek okozták, ezért nem is tudunk kilábalni belőle, hiába élünk idestova több mint 30 éve demokráciában. Semmi sem fog változni?

Tényleg, mintha azok a rezsimek errefelé fészkelnének. A kelet-európai térség egy sűrű bozót, polgári mentalitással, a demokrácia eszmei kelléktárával áthatolhatatlan. Mifelénk is elég nehéz feltápászkodni a diktatúra örökségéből, mintha a végére már kicsit meg is szoktuk volna. De egy polgári otthon kényelméből és biztonságából nézve tényleg néha úgy tűnik, Kelet-Európa sorsa – és nem árt röpke pillantást vetni az Urálon túlra is – történelmileg tragikusan determinált. Nagyon, de nagyon más világ az, nem is nagyon tudjuk, nem is nagyon akarjuk megérteni. Ezért néha az a látszat, mintha arrafele a társadalomban több hajlandóság lenne az önkény elviselésére. Holott ez nem igaz! Akkor mégis mi van?

Úgy tudom, hogy a kitelepülés után évekig semmit nem írt, és aztán megszületett a Sinistra körzet.

Így van, általában nem sietem el a dolgaimat. A Magvető könyvkiadó lektor-szerkesztőjeként kényelmes állásom volt, egy darabig nem is igen éreztem különösebb késztetést. Kolozsváron a rendszeres publikálásból éltem, kicsit bele is fáradtam, a kötelező heti penzum túl rutinossá teszi az embert. Budapesten rendezettebb körülmények között éltem, nem kényszerültem a rendszeres publikálásra. Attól még író maradtam. El is kezdett motoszkálni bennem a Sinistra ötlete, épp kezdtek kitárulni a térségei, amikor egy autóbaleset heteken át tartó önkívületbe, többhónapos lábadozásba kényszerített. Amikor magamhoz tértem, jobb híján újra eltöprengtem a dolgaimon. De már akkor a családon kívül a Sinistra volt az első gondolatom.

Ez lett aztán az igazi, megkerülhetetlen Bodor Ádám-mű, ugyanakkor a műfajváltás könyve is, bár megoszlanak a vélemények, hogy valóban regény-e a Sinistra körzet, vagy novellafüzérről van szó.

Tekintsük regénynek, ha úgy tetszik, novellafüzérnek, mindegy. De végső soron, a novellákat egy összefüggő eseménysorozat fogja össze: a fejezeteket azonos helyszíneken azonos alakok népesítik be, nincs okunk nem regénynek tekinteni, akkor sem, ha ezek önállóan is megállják a helyüket. Ehhez kapcsolódóan említem meg, hogy a regény 13. fejezete például a Holmi folyóirat novellapályázatára készült – meg is nyerte –, miközben szervesen része a Sinistra történetének.

40 éve él Magyarországon, Budapest a bevallása szerint azonban sosem jelentett ihletet. Miért? Nem érzi magát jól a magyar fővárosban?

Erre most mit mondjak? De igen, jól érzem magam, vagyis nem rosszul, bár sokáig hiányzott Erdély közvetlen meghittsége, már rég Budapest az otthonom. Igaz, Erdélyben eltöltött évtizedek után ihletet már nem jelentett. Közben már Kolozsvár, Erdély sem az, ami volt. Tudomásul kell venni, hogy a környezetünk tempót váltott, gyorsabban változik, mint szeretnénk. Kicsit megváltozott a város személyisége, helye, szerepe életünkben, a mindennapokban – kezd tőlünk elidegenedni. Bármerre járok, ezt tapasztalom. Akárcsak a mai Budapest, Kolozsvár sem a bennszülött kolozsváriaké, a lakosság kicserélődött, folyamatosan cserélődik, már inkább a beköltözötteké, ennek a dinamizmusnak az érzelmi vonatkozásaival. Mindkét helyről kihalt az a polgárság, amely a tulajdonképpeni civitast jelentette. Amikor kilépek az utcára, itt is, ott is közöny, idegenség vesz körül.

Ez az idegenség, kívülállás abszolút bodorádámi sajátosság: a szövegeit sem lehet rokonítani másokéval, nincsenek nagy elődei, példaképei a magyar irodalomban, ha pedig Márquezt kezdik el emlegetni a regényei kapcsán, kimondottan ideges lesz. Íróként Kolozsváron is kilógott a sorból és ez Budapestre költözve sem változott meg. Tudatosan alakította ezt így?

Magamat tudatosan nem alakítom, csak adottságaimnak engedelmeskedem, így leginkább saját alkatomnak, tulajdon elvárásaimnak kívánok megfelelni.

Erdélyi évtizedeim alatt is azért lógtam kicsit ki a sorból, mert próbáltam az irodalom terén meggyőződéseimhez hű maradni. Nem titkolhattam, hogy nekem más az Erdély-képem, amint az az irodalmi hagyomány és a társadalom részéről elvárható volt.

Ennek a devianciának az okai összetettek, de a börtön után nem tudtam elfogadni sem a hagyományokhoz kötött polgári gondolkodás kereteit, sem azt, amit a kommunista diktatúra kínált számunkra.

Erdély ilyen vagy olyan irányú, esetleg idillikus bemutatása nem fért össze az általam megismert látvánnyal, de azzal az érzelmi töltéssel sem, amit számomra a szülőföld jelentett. Eleve tartottam minden magasztos Erdély-képtől, még a Tamási-féle világot is helyenként túlzottan idealizáltnak éreztem, holott ő az Ábel-történettel már búcsúzott: tudta, itt valami végképp megváltozott.

Furcsa lesz ezt most megérteni, de itt említem meg, én a diktatúra körülményei között is, látszólag a vesztes pozíciójában, tulajdonképpen egy ellenséges közegben kezdettől fogva minden félelem, kötöttség nélkül, felszabadultan tudtam írni.

Hogy miért? Lehet találgatni, de sorsom és társadalmi pozícióm ellentmondásossága tartogat erre magyarázatot. Egykori politikai elítéltként a kommunista hatalom pontosan tudta, hogy ki vagyok, részemről mire számíthat, így nem volt takargatnivalóm, ez pedig felszabadítóan hatott egész magatartásomra. Ez az én privát kiváltságom volt: a tisztázott viszonyok között művészileg szabadnak érezhettem magam. Nem tüntettem vele, csak a korabeli elvárásoknak csendben és ösztönösen nem tettem eleget. Taszító kivételektől eltekintve mások sem nagyon, de nekem „mentségemre” ott volt a priuszom, amely felmentett minden szerepjátszás alól.

Eközben látványosan kívül maradtam abból, amit irodalmi életnek szokás nevezni – nem jártam „eseményekre”. Nem esett nehezemre – irodalmi rendezvényekre ma sem járok, kerülöm az ilyen szakmai díszfelvonulásokat. Ebből adódóan rendhagyóan magányos is voltam, a magány szabadságával és kiszolgáltatottságával.

Utóbbira példa, amikor Mészöly Miklós Kolozsváron járt, és jelentkezett, hogy bekukkantana az Utunk szerkesztőségébe, engem gyorsan hazaküldtek – épp ott kávézgattam –, mert nem illettem a képbe. Nem is vettem nagyon zokon. A vegyes emlékű Szőcs István egy publicisztikájában meg is írta rólam – közhírré téve –, hogy magáníró vagyok, aki kerüli, illetve kivonja magát a közösségi életformából. Hát tényleg. De hát az író egyébként is magányos lény, amit megteremt, az a magány pillanataiban születik.

Sokat beszélgettünk a gyerek- és fiatalkoráról, illetve arról, hogy a második világháború után kibontakozó diktatúra, hogyan hatott életére, pályaválasztására. A szomszédos Ukrajnában most épp háború zajlik, és ismét azzal kell szembenéznünk, hogy az ember, bizony, „sárkányfogvetemény”. Legutóbbi novelláskötete, a Sehol utolsó szövegének a cselekménye is egy atomrobbanás után zajlik. Összeomolhat-e a civilizációnk?

Persze, miért is ne, a probléma kulcsa emberek kezében van. Ebből adódóan a történelmi események láncolata sem racionális érvek dialektikájában alakul. Egyébként a tavalyelőtt megjelent, Sehol című kötetemből példaként említett novella – ha szabad minősítenem –, nem egy kataklizma víziója, inkább végzetes emberi kiszolgáltatottságunk, tehetetlenségünk balladája.

Szóval, figyelmesen körülnézve, a kortárs történelmi események között szemlézgetve, a természeti környezetünkben végbemenő folyamatok kontextusában egyre kevesebb okunk van a bizakodásra, nem látszanak garanciák végzetes őrültségek elkerülésére, néhány tendencia inkább egyenesen a reménytelenség képzetét erősíti. Hogy lassacskán fizikai és szellemi környezetünk alakulása matematikai precizitással óhatatlanul valaminek a vége felé mutat.

Lehet, tényleg, ennyi volt. Vagy rémképeinket csak a lét abszurditása, a feloldhatatlan ellentmondás hívja elő? Ha ez a lenne hát az ígéretes jövő, magánéleteket, unokáink sorsát tekintve ez kétségtelenül pech. De egyébként? Mert miközben tudjuk, micsoda pompás dolog ezen a csodálatos bolygon néhány derűs és acsarkodással teli múlékony évtizedet eltölteni, azért a végén az örök titok fölött is eltöprenghetünk: morális, kulturális, civilizációs entitásként mi a fenét keresünk ebben a lelketlen univerzumban?