Noha keletkezése óta megoszlanak róla a vélemények, ma már a Magyar Értéktár része – 100 éves a székely himnusz

2022. május 22. – 15:24

Noha keletkezése óta megoszlanak róla a vélemények, ma már a Magyar Értéktár része – 100 éves a székely himnusz
100 éves a székely himnusz film képkockája – Fotó: Derzsy András és Jorgopulos Jannis

Másolás

Vágólapra másolva

100 évvel ezelőtt csendült fel először, és bár sokan vitatják, mára már a jobboldali kultúrpolitika legitimálta: nincs olyan rendezvény, legyen az sportmérkőzés, elnökiktatás a budapesti Országházban vagy hivatalos politikusi látogatás egy székelyföldi faluban, ahol obligát módon ne csendülne fel. A székely himnusz napján a dal keletkezését és százéves pályafutását foglaltuk össze.

Igazi himnusza a magyarságnak természetesen csak egy van, hangsúlyozták mindig a himnusz-ügyben megszólaló szakértők, az „Isten, áldd meg a magyart”. Ez a nagybetűs Himnusz. Méltó társa az angolok klasszikus „God save the Queen...”-jének vagy Haydn „Gott erhalte...”-jának, amely ma — új szöveggel — Németország himnusza. Vannak azonban más népénekek is, amelyeket a magyarok széles rétegei himnusznak kijáró áhítattal énekelnek. Ilyen például a „Boldogasszony anyánk...”, amely a Kölcsey-Erkel remekmű születése előtt szinte minden magyar közös éneke volt.

A székelyeknek évszázados történelmük során nem volt külön himnuszuk. Amíg az erdélyi rendek egyikeként társadalmilag különálltak, föl sem vetődött ennek szükségessége, az újkorban pedig, amikor megjelentek a nemzetek, a székelyek politikailag betagolódtak a magyarságba, így még kevésbé kellett nekik saját himnusz. Amit székely himnuszként énekelnek, a „Ki tudja, merre...” kezdetű ének, a nemzetrész Trianon utáni tehetetlenségtudatát fejezi ki, azt a szorongató érzést, hogy rajtuk már csak Csaba király és Isten segíthet. Emlékeztetőül: „Ki tudja, merre, merre visz a végzet, / göröngyös úton, sötét éjjelen. / Segítsd még egyszer győzelemre néped, / Csaba király a csillagösvényen. / Maroknyi székely, porlik mint a szikla / népek harcának zajló tengerén. / Fejünk a hullám százszor elborítja, / ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt, Istenem!”

László Ferencet, a kivételes tudású és műveltségű kolozsvári muzikológust a 2000-es évek elején kérdezték arról, hogy „mi az igazság” a székely himnusz körül. László Ferenc úgy vélekedett:

„a dal negatív ellendarabja az olyan hiteles, nemzetépítő alkotásoknak, mint például Tamási Áron Ábel-trilógiája, amely Erdély elcsatolása után éppen, hogy a székelyek örök életrevalóságát, alkalmazkodási készségét, lebírhatatlanságát hirdette.”

Hogyan lett egy kantátából székely himnusz?

Szőts P. Zsuzsa a Korunk folyóiratban foglalta össze a szóban forgó dal keletkezéstörténetét, az alapos történeti áttekintőből kiderül, az úgynevezett himnusz nem is a Székelyföldön keletkezett, hanem Budapesten. Mind szövegírója, a székelyudvarhelyi születésű Csanády György, mind zeneszerzője, az Oravicabányán született Mihalik Kálmán olyan magyar volt, aki az impériumváltozás után nem vállalta a kisebbségi sorsot, hanem áttelepült az anyaországba. Csanády Budapesten a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének egyik alapító tagja lett. Az irredenta szervezet nyilvános bemutatkozásának egyik emlékezetes alkalma 1922. március 26-án volt a Budai Vigadóban, ahol védnökséget vállalt Horthy Miklós, Bethlen István és Teleki Pál is. A SZEFHE célkitűzéseit az egyesület által fenntartott Új Élet című újságban olvashatták annak idején az érdeklődők: az alapelveket Incze Antal fogalmazta meg tekintettel a nemzetiségi, közösségi feladatokra, János Áron közgazdász vállalt felelősséget az anyagi lét megteremtéséért, Kolosváry-Borcsa Mihály pedig a „politikamentes nemzetvédelem” eszme kidolgozására vállalkozott. Kolosváry-Borcsa egyébként a két háború közti időszakban elismert sajtópolitikus lett, az Imrédy-kormányban vállalt sajtóigazgatói munkája miatt 1946. december 6-án a Népbíróság halálra ítélte és kivégezte.

A SZEFHE egy irreális történeti múltat hangoztatott, ennek szellemében a csoportok „nemzetségekbe” tömörültek, a székely rendtartástól függetlenül adták a címeket: lófő, öreg lófő, góbé, gyalog székely elnevezéssel. A hazatérést a mitikus történeti mondahős személyével hozták kapcsolatba és Csaba királyfi csodáiban bízva hirdették a visszatérésbe vetett hitet. A megalakulás után évenkénti „májusi nagyáldozatot” szerveztek, amelyet leggyakrabban a Zugligetben, a Disznófő vendéglő feletti tisztáson tartottak. A nagyáldozat ceremóniájához, rítusához hozzátartozott a hun-magyar-székely rokonság eszméjének hirdetése, a Hadúr előtti tisztelgés, a Nap, a Tűz és a Föld előtti tiszteletadás. A kimondott, megfogalmazott cél az erdélyi magyarság összetartozás-tudatának ébrentartása, megerősítése volt.

A „Ki tudja, merre...” ennek a sajátos szertartásnak volt egyik zeneszáma, akkor még Kantáté címmel. Maga Csanády, a SZEFHE alapítója, a rituálék szervezője és a dalszöveg szerzője így írt erről 1940 után, amikor a visszacsatolt Észak-Erdélyben már az iskolákban is kötelező tananyaggá tették a himnusszá avanzsált műdalt: „Akik nem ismerték, pogányságnak, fehérlóáldozásnak csúfolták ceremóniánkat. Ez ellen sohasem védekeztünk, mert sohasem beszéltünk róla. Titok volt, s meg tudtuk tartani a titkot. Az az egy-két rigmus és ének, ami nyilvánosságra került, névtelenül bolyongott a világban. Így jutott haza Erdélybe a Nagyáldozat Kántáté nevű, tehát zsoltárnak készült éneke is, és lett belőle otthon a Székely Himnusz.”

1946 után azonban ismét betiltották Magyarországon és Romániában is, és ezáltal felerősödött a folklorizálódási folyamata. A szájhagyomány módosította itt-ott a szöveget, és a dallam sem egészen az ma, mint amelyet Mihalik Kálmán a húszas évek elején komponált. Az apró különbségek között érdemes felfigyelni arra, hogy a hetedik sornak háromféle verziója van: a „Fejünk a hullám százszor elborítja”, vagy „Fejünk az ár ezerszer elborítja”, vagy „Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja”. És azt is fontos tisztázni, hogy Csanády sohasem írta le a „Ne hagyd elveszni Erdélyt” kifejezést. Ez elsősorban az amerikai magyarok körében terjedt el, és tény, hogy ma általában így éneklik.

Sem Kányádi, sem Tamási Áron nem rajongtak a „székely himnuszért”

Egyébként a nagy tilalom éveiben sem örvendett osztatlan sikernek a székely himnusz. Kányádi Sándor jegyzett le egy 1962-es történetet, amikor Budapesten Tamási Áronnal és az ágyúöntő Gábor Áron egyenes ági leszármazottjával találkozott. Beszélgetésük során, írja Kányádi „a Székely himnusz is szóba került. A szövegét mindhárman silánynak véltük. Zavaros, képzavaros. Záróra előtti vagy inkább utáni kesergőnek való. De ha már a nép ajkán megszokottá vált, ahogyan Arany János mondaná, nem kell bántani. (Különben is, kinek volna mersze ujjat húzni a nekikeseredett vigaszt keresőkkel, kivált mostanában. Tehetem hozzá, így utólag.) Áron bácsinak az volt a véleménye, és mi osztoztunk benne, hogy ennek a mi több nemzetségből, törzsből összeállt, egyazon nyelven élő népünknek egy himnusz bőven elég. Az, amelyik így kezdődik: Isten, áldd meg a magyart..., s tegyük hozzá, ott, ahol van, és felekezetre való tekintet nélkül.” Kányádi visszaemlékezésében azt is leírja, hogy Tamási halálakor a budapesti búcsúztatáson – a szervezők mit sem tudva a székely írónak ennek a lesújtó véleményéről –, mégiscsak betervezték azt a repertoárba: „beütött a mennykő. Budapesten a farkasréti búcsúztatásnál székelyruhás hölgyek kara énekelte a székely himnuszt.” Nem így történt azonban az író szülőfalujában: „Ami a lelkieket illeti, csodálatos volt. Kilenc pap temette, a farkaslaki tisztelendő búcsúztatta méltón, még egy kicsit meg is bírálta fehérnépek iránti túlbuzgóságáért. Ma is hallom, ahogy a népe énekelte: Istenem, Istenem, mért hagytál el ingemet.”

Hosszan lehetne folytatni azoknak a személyiségeknek a felsorolását, akik próbálták felhívni a figyelmet arra, hogy nem egy olyan szerzeményről van szó, amelyet valóban himnusznak lehetne nevezni. Többek között a Csíksomlyón született Fodor Sándor, a csíkszeredai Ferenczes István költő, vagy a Székely Nemzeti Múzeum egykori igazgatója, Kónya Ádám helytörténész.

Sok mindenért sajnálhatjuk a székelyeket, de legjobban talán az egyre több politikai rendezvényen is elhangzó székely himnuszért Ennél biztosan jobbat érdemeltek - írta még 2006-ban Dobszay László zenetörténész, Széchenyi-díjas népzenekutató, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára. „Nehéz elképzelni magyartalanabb dallamot. Mindaz – ritmus, dallamvezetés –, amit Kodály, Bárdos és mások annak idején úgy tanítottak, hogy ellenkezik a magyar zenei hagyománnyal, mint egy állatorvosi lóban, mind együtt megtalálható benne” – fejtette ki a szakember a véleményét, hozzátéve, hogy szerinte „ez az, amire azt mondják: tömény giccs”.

A civilben karmesterként is tevékenykedő Dobszay azért írta meg 2006-ban a véleményét, mert akkoriban vált a jobboldali rendezvények állandó mozzanatává a dal szerepeltetése. Dobszay – esztétikai kritikája mellett – az ellentmondásokra, hiányosságokra is rámutatott. Az eredeti szöveg „Segítsd még egyszer győzelemre néped, Csaba királyfi csillagösvényen” részénél szerinte „nem világos, hogy a győzelmet ő itt fogja-e megadni, vagy vezetésével emigrálunk a Tejútra”. Továbbá, míg a Bibliában és a költészetben a szikla a szilárdság jelképe, addig a szövegben a sziklának „az a tulajdonsága, hogy porlik”. „Ez a porló szikla a maroknyi székely. De ha csak maroknyi, akkor nem volt-e törvényszerű Trianon és Erdély elvétele?” – tette fel a kérdést a tudós. Végső konklúzióként arra is rákérdezett: ha a székely himnuszt Magyarországon „az erdélyi magyarsággal való összetartozás kifejezésének tekintik, felvethető: hol a felvidéki, a kárpátaljai vagy a vajdasági, vagy éppen a burgenlandi himnusz? Egyébként a székelyföldi származású Vári Attila író is ezt a véleményt osztja: „Szívrepesve lesem, hogy egy kvietált katasztrófavédő megírja végre a várva-várt palóchimnuszt, egy postatiszt özvegye ősi mandolinra hangolva a hajdúhimnuszt, s aztán jöhet az Őrség, Hetés, s talán előbb-utóbb egy pesti széplélek összveszerzi (sic) a moldovai csángóhimnuszt is.”

Az értő kritikák ellenére a kultúrpolitikai döntés az volt, hogy beemelik a dalt a Magyar Értéktárba, erről 2022 januárjában döntött a Hungarikum Bizottság.

„A Székely himnusz mindennapjaink szerves része, gyakran nem is tudatosítjuk magunkban az értékét. Ezért is örvendek annak, hogy a munkánk eredményeként bekerült a Magyar Értéktárba, hisz ezzel arra késztet bennünket, hogy egy percre megálljunk, és elmondjuk magunknak és másoknak is: gazdagok vagyunk mi, erdélyi magyarok, mert van egy magyar himnuszunk és egy székely himnuszunk. A kettő békésen megfér egymás mellett, mindkettő a szívünkhöz szól, az egymásba fonódó identitásainkat írja le. A közelgő népszámlálás kapcsán különösen fontos, hogy megértsük: erdélyi magyarok vagyunk mindannyian, sokféle regionális identitásunk – így a székely is – csak erősebbé tesz bennünket közösségként. Remélem, hogy mihamarabb Hungarikummá is válik!” – mondta Hegedüs Csilla, az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság elnöke.

„A Székely himnusz – a címer és a zászló mellett – ma már megkerülhetetlen jelképe a regionális önazonosságunknak. Keletkezése és utóélete is legendás, túlélt rezsimeket, divatokat, és egyre megerősödve tört fel a székely nép élni akarásának jelképeként. Kiemelt nemzeti értékünk, ott a helye akár a Hungarikumok között is” – fogalmazott a javaslatot benyújtó Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke.

A Csanády György által kantátának szánt, és időközben nemzeti jelképpé vált dalnak a kultúrpolitikai funkcióját vizsgálva azt lehet mondani, hogy a Horthy-korszak magyarságképét erősíti fel. Ne feledjük: ez a szerzemény a Horthy-rendszerben volt először és utoljára hivatalos tananyag, azóta tartja magát a köztudatban. Természetesen nemcsak kultúrpolitikai okai vannak, hogy a „ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” a Trianont sirató kocsmai nótázástól, a politikailag terhelt egyházi eseményektől, a falunapos cintányéros térzenétől az Országházig és a Magyar Értéktárig jutott. Horthy reneszánsza mellett az a felismerés is ösztönzi a kanonizálását, hogy a dalnak erős, mobilizáló hatása van: a székelység állandó harcban áll a megmaradásért, nem ért véget a háború, a megpróbáltatások sora, minden nap egy újabb küzdelem. A kanonizálás azt is jelzi, hogy a nemzeti konszenzussal elfogadott Himnusz és Szózat mellett most már a székely himnusz is fölkerült a nemzeti imák közé.

Támogasd a Transtelexet!

Az erdélyi közösségnek saját, független lapja csak akkor lehet, ha azt az olvasótábora fenntartja. Támogass minket akár alkalmi jelleggel, ha pedig teheted, állíts be rendszeres támogatást!

Támogatom!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!