Így mulattak elődeink a 19. századi Kolozsváron – Helytörténeti sétán jártunk

„A lépésszáma ma mindenkinek ki fog jönni” – biztattak a 100 évvel ezelőtti szórakozási lehetőségeket feltérképező séta útvonalát ismertetve a szervezők, akikkel Kolozsvár belvárosában találkoztunk. A Korzo Egyesülettől Újvári Dorottya és Barazsuly Viktória Adrien művészettörténészekkel a Deák Ferenc utcai szökőkúttól indultunk városnéző túránkra.

Első állomásunk alkalmával azonban még a Deák Ferenc (Eroilor utca) utcában maradtunk, hisz a szökőkúttól a Heltai (Cipariu) tér irányában, pár tíz méterre található az egykori Kolozsvári Casino székhelye, amelyet – a sétatéri tó mellett található épülettel ellentétben – valóban kaszinóként is használtak.

Az 1700-as évektől kezdve olvasókörök alakultak meg, ezekből nőttek ki később az egyesületek és kaszinók. Kolozsváron a harmincad házban alakították ki a város első ilyen intézményét, a Kolozsvári Casinót, helyszínt biztosítva ezzel a különböző szociális hátterű emberek érintkezésére.

A fehér épület ma kevés jelét mutatja annak, hogy egykor szebb időket is megélt és tömegek látogatták, nem is akárkik, hanem főleg a nemesek. S még mielőtt kaszinó lett volna, azelőtt is fontos szerep jutott neki, még harmincad házként kereskedelmi vámházként működött. Manapság sokan úgy sétálnak el előtte, hogy észre sem veszik, hisz az egyetlen biztos jele annak, hogy itt valamikor kaszinó működött, az az épület tetején lévő KC (Kolozsvári Casino) jelzés.

Kaszinózás alatt viszont nem feltétlenül a szerencsejátékra kell gondolni, noha kártyázni is lehetett az épületben. A kaszinóban összegyűlő polgárság felső rétegei és a nemesek (kizáró jelleggel férfiak), rendszerint üzleti ügyeket intéztek itt, miközben „kulturáltan szórakoztak”. Ez utóbbinak egy jele, hogy a kolozsvári kaszinó 4-5 ezres könyvtárral büszkélkedhetett és a bécsi újságokat is megtalálták itt a kaszinó tagjai. Illetve, már az 1800-as évek végére külön dohányzótermet alakítottak ki benne, hogy a dohányzókat leválasszák a többiektől. Ehhez az urak egyébként már valamelyest szokva is voltak, hiszen akkoriban sem az utcán, sem beltéren nem volt illő nők jelenlétében dohányozni.

A nemesség központjaként működő kaszinó mellett a polgárságnak is megvolt a maga törzshelye: az 1840-es években a később Kolozsvári Körként ismert Polgári Társalkodó is elindult Kolozsváron. Termeit a Mátyás király szülőházával szomszédos Tauffer-házban rendezték be, de székhelyük átmenetileg a Bánffy-palotában volt. Ennek kezdeményezője Tauffer József kereskedő volt, aki a Kolozsvári Casino tagságából kilépve hozta létre az intézményt, amelyben könyvtár szintén működött. Annak idején többen is úgy gondolták, hogy az „úri” kaszinó riválisa kívánt lenni az új intézmény. Ezt azonban már akkor közleményben cáfolták a „szabadelvű” polgári társalkodók, mert ha a társaság nem is, de a céljaik szerintük közösek voltak.

Nemcsak a magyar színházat, de a bálozókat is a Farkas utcában kellett keresni.

A kaszinók világából a Farkas utcába, az Egyetemiek Háza elé vezettek át kalauzaink, hogy a 19. századi bálokba is betekintést nyerjünk. Itt azonban, amit látni kellett volna, azt már a földdel tették egyenlővé. Az egykor pompás és élettel teli kolozsvári kőszínházról (valamikori Nemzeti Színház, amelynek a helyébe épült az Egyetemiek Háza) így már csak képeket láthattunk.

Az első magyar kőszínház tavaly lett 200 éves, ennek apropóján még egy előző korszakban Gál László kollégánk készített képösszeállítást, illetve mutatta be a történetét.

A Farkas utcai magyar kőszínházban az 1821-es színházavatót követően nem csak az állandó társulat tagjai, de az arisztokraták is színpadra léptek, a színi előadások mellett pedig az épület koncerteknek, operaelőadásoknak és báloknak is a helyszíne volt.

A farsangi idény legelőkelőbb báljait tartották a Nemzeti Színházban. Ekkor viszont a társasági érintkezésnek még szigorú szabályai voltak, rossz szemmel nézték például, ha a bálteremben a hölgyek hosszasan fel-alá járkáltak, és a legyező mögött kuncogni sem volt illő.

Ezeket a szabályokat, és még sok mást, a korabeli urak és hölgyek illemtankönyvekből és családtagoktól sajátították el. És hogy mit nem volt szabad, de hogyan lehetett kicselezni, azt kicsit később, egy másik helyszínen tudhattuk meg a korzósoktól. De előbb az egyszerű és álarcos bálokról meséltek, amelyek sokkal puccosabbak és kötöttebbek voltak, mint például a táncestélyek. A pompát pedig igyekeztek kimaxolni. Volt, hogy a bálokra külföldről rendelt citromfákat hoztak, és olyan bál is bőven akadt, ahol kézzel hajtott szökőkutakkal kedveskedtek.

Az álarcos bálokon belül a dominó bálok voltak a felkapottabbak, amikor egy köpeny nyaktól talpig eltakarta a bálozókat, elvileg azért, hogy legalább a farsang idejére a társadalmi különbségeket el tudják vele fedni. Így olyanokkal is érintkezhettek, akikkel amúgy a szabályok – a rangjuk miatt – nem engedték meg. Ez elméletben működött, és filmek egész sora mutatott be a dominó bálokon szerelembe eső szegény és gazdag párokat. A gyakorlatban viszont a dominó anyaga könnyen felfedte álarcos viselőjének státuszát, így ez nem feltétlenül valósulhatott meg.

Száz év távlatából még érdekes lehet, hogy nők csak a 16. év betöltése után mehettek bálozni, és akkor is csak idősebb női kísérővel (gardedámmal). A férfiaknál nem a kor, hanem a tánctudás határozta meg báli jelenlétét. A táncfelkéréseket a nők kis, táncrendes füzetekbe jegyezték le. A megígért táncot visszamondani sértésnek számított, a felkérést viszont vissza lehetett utasítani, fáradtságra hivatkozva. Ilyenkor viszont a tánc helyett a hölgynek valóban pihennie kellett, különben a lerázást sértésként könyvelték el.

A szervezők ügyeltek rá, hogy „petrezselymet senki ne áruljon”, azaz lehetőleg senki ne maradjon kérő nélkül. Az első tánc családtagoké, rokonoké, a második a kiszemelté, szerelméé volt, a többi táncot pedig „a csapongó kedv” dirigálta.

Ahogyan azt is, hogy a hölgyek fogadták-e udvarlóik illendő és nem illendő flörtjét a táncok során.

A szerelmet, a találkára igent vagy nemet pedig nonverbális jelekkel tudták kiszemeltjük tudtára adni, hogy a gardedámok észre ne vegyék őket. Ehhez a kesztyűt vagy legyezőt a megfelelő helyre kellett helyezni. De egy hirtelen kinyitott legyezővel azt is tudták jelezni a férfiaknak, hogy a társaságuk untatja őket. Ezekről a titkos jelekről már a Néprajzi Múzeum, az egykori Redut mögötti kis utcában kaptunk egy kis ízelítőt.

Maga a Néprajzi Múzeum épülete a belvárosban, az Unió (Memorandumului) utcában látható, a Főtértől északnyugatra. Sajnos látogatásunkkor zárva volt, így csak pár lesifotót lőhettünk az udvaráról. Történetünk szempontjából pedig azért volt érdekes, mert a Néprajzi Múzeumban szervezték a legszínvonalasabb bálokat, és hangversenyeket is tartottak itt a 19. században.

A Redut elnevezés egyébként a francia vigadó, táncterem jelentésű redoute-ból származik. A bálok a vigadó nagytermében voltak megtartva, ami a városi elit báljainak legrangosabb színhelyévé vált. Maga Liszt Ferenc is játszott az épületben az 1800-as évek végén. Érdemes még megemlíteni, hogy ez az az épület, ahol 1848-ban az erdélyi országgyűlés itt mondták ki az uniót Magyarországgal. (Erről bővebben itt lehet olvasni.)

A kávéház, ahol a Közvélemény lakott

„Hol étkezik? Hol issza meg a pikoláját? Hol lakik ön? A New York szállóban, ahol pompás a konyha, kitűnő a cigányzene és kellemes a kávéház”

– ezzel a szöveggel hirdette magát a kolozsvári New York kávéház (később Continental szálloda), amelyet a helyiek az egyszerűség kedvéért, Nyevónak neveztek. A Jókai/Napoca utca és az Egyetem/Universității utca (azaz a főtér) sarkán álló műemléképületben kávézó, vendéglő és szálloda is működött. Első szintjén bálokat is tartottak. Sört is mértek benne, amiről a korabeli lapok azt írták, hogy a pincéjében kapható a város legjobb söre.

Amiért viszont a mostani alkalommal szóba került a kalandos életű, gyönyörű épület az a kávéházi jellege volt.A korabeli kávéházak megítélése változó volt, pártolóikkal ellentétben egyesek minden bűn eredőjének tartották. Az ellenzőinek pedig vélhetőleg az sem tetszett, hogy az 1800-as évek végétől az első világháborúig rohamosan fejlődtek ezek az intézmények és egyre több lett belőlük (6 kávéházból 16 lett a világháborúig). Ez Kolozsvár népességének megkétszereződése miatt alakult így: 1890 és 1910 között 35 ezerről 60 ezerre nőtt a város lakossága.

Miért is voltak ennyire megosztók az egykori kávéházak? Nos, erre talán egy magyarázat lehet, mégpedig az, hogy a kávéházakban lehetett megtudni a legszaftosabb pletykákat (amelyekből aztán a hírek is íródtak). Ezen kívül a múlatni vágyó társaság itt dorbézolt, ivott, verekedtek és békült ki, itt gyűlt össze a színész, a költő, az író, s az újságíró is, de még sokan mások. Itt volt a nyilvánosság, az agora, a fórum.

Maga volt tehát a „fertő”, egy bizonyos szemüvegen keresztül, és más szemmel nézve nem sokban különbözött a mai kor kocsmáitól. Na meg egy korabeli újság, a Közvélemény is a kávéházakban „lakott”, azaz az újságírói is ide jártak ihletért.

Hangák helyett „hangyák” a Sétatéren

Innen a Sétatérre haladunk tovább, amelynek története a 19. század elejére nyúlik vissza: területe ekkor még sokkal nagyobb volt. 1812-ben tört magának utat itt is a társasági élet, amikor egy kis területen ételt és italt kezdtek el árulni. Ezután a helyiek itt sétálhattak a hangás, fás és bokros sétatéren. Ebben az időben Európa-szerte alakulnak ki a városokban parkok, mert a vezetőség felismeri, hogy a lakosság jólétének is használ, illetve divatossá is válik.

A Sétateret a helyiek hangás berek helyett sokáig „hangyás bereknek” nevezték, nem feltétlenül azért, mert sok lett volna a hangya, de a szájhagyomány így kívánta.

Az 1820-as években sétányokat alakítottak ki és további fákat ültettek a parkban. Volt lövölde, biciklipályák, hintózási lehetőség, valamint majálisozás is. 1834-ben bált is szerveztek, illetve ha a cirkusz nem a Heltai téren húzta fel sátrait, akkor a sétatéren tartották meg az előadásokat. Ilyenkor verekedések is kialakultak, amikről a helyi lapok előszeretettel beszámoltak.

Ugyanakkor egy tűzijáték-készítő cukrászmester raktára is itt volt a Sétatér színház felőli sarkán, aki tűzijátékkal szórakoztatta a kolozsváriakat, egy velencei akrobata közreműködésével.

Sétánk végén még egy kaszinó?

Utunkat a sétatéri tónál zártuk, ahol ismét Pákey Lajos neve hangzott el. A tó ugyanis régen kiváló szórakozást nyújtott a korcsolyázók számára, de korcsolya bált is szerveztek itt. Pákey pedig korcsolyapavilont álmodott meg ide, amit elsőre talán nem mindenki tudná belőni, hogy hová is építettek fel, mert általában kioszkként szokták emlegetni. A másik tóparti épületet ma kaszinóként emlegeti, annak ellenére, hogy kaszinó soha nem volt benne.

A Sétatéren a tervezőnek továbbá a szökőkutat köszönhetik a kolozsváriak. S ha már a tónál tartunk, érdemes megemlíteni, hogy nyári estéken, a lámpások fényében lehetett itt csónakázni, ahogy manapság is lehet – igaz, hogy csak nappal.