„Minden költőt legalább háromszor kell újraolvasni”

A József Attila – Visszhangok címet viselő költői est jó ürügy volt arra, hogy a költőóriásról szóló beszélgetés kapcsán a hallgatóság bepillantást nyerjen Balla Zsófia, Báthori Csaba és Markó Béla költői világába, műhelytitkaiba, friss és régebbi verseikből halljon egy párat, és időnként jókat nevessen. Igen, egy olyan irodalmi soirée volt, ahol bőven voltak vidám pillanatok is. Aztán döbbenetes erejű versek szolgáltatták az ellenpontot. A verseket nem tudtuk elhozni, de legalább abból a virtuóz intellektuális beszélgetésből, amelyben fel-felbukkant a „fülkefényben” József Attila, megpróbálunk valamit felvillantani. Ti könyököljetek és olvassatok.

Háromnapos nemzetközi konferenciát szervezett a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézete, a József Attila Társaság, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság és a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet Egy (közép)európai… József Attila és a romániai kultúrák címmel. A tudományos előadásokat nem hallgattuk meg, bár a kortárs irodalmár szakma olyan nagyágyúi adtak elő, mint Tverdota György, Boka László vagy a történészek között Gyáni Gábor. A kolozsváriak közül pedig Balázs Imre József, Berszán István, Bányai Éva. Azonban arra a költői estre, amelyet szintén József Attila kapcsán szerveztek, és amelynek meghívottjai Balla Zsófia, Báthori Csaba és Markó Béla költők voltak, már benéztünk. Már csak azért is, mert őket együtt látni-hallani hamisítatlan irodalmi élménynek számít, és ezt lehetőleg nem szabad kihagyni. Boka László és Balázs Imre József vezették a beszélgetést, amely sziporkázó, sokszínű volt és a költők személyes József Attila élményétől a saját műhelytitkaik megosztásán, versfelolvasásokon keresztül, számtalan világirodalmi kapcsolódással gazdagítva egy káprázatos kétórás utazást jelentett a hallgatóság számára.

Mindenkinek van egy személyes József Attila története, kapcsolata

A személyes kapcsolódás volt az első kör témája, illetve az, hogy miért megkerülhetetlen József Attila költészete: az ő verseit megszeretheti a gyerek is, mivel költészetének vannak olyan rétegei, amelyek közvetlenül megszólítanak mindenkit, kamaszt és felnőttet egyaránt. Persze művészetének egyetemes dimenzióit, mind jobban mélyülő, központosodó erővonalait, monumentális komolyságát csak később fogja fel az olvasó.

Balla Zsófia szerint minden költőt legalább háromszor kell újraolvasni, ugyanis másképp szól a fiatalokhoz, másként a felnőtthöz, az élet végességével szembesülő idősödő ember pedig teljesen más hangsúlyokra figyel.

Markó Béla is egyetértett ezzel, és bevallotta, hogy az ő fiatalságát József Attila határozta meg. „Nem vagyok rajongó alkat, az iskolában például azok a kérdések idegesítettek a legjobban, hogy ki a kedvenc költőnk, ki a kedvenc íróm. Bajban is voltam, mert hát, ugye, kellett válaszolni ezekre a kérdésekre, és nehezen sikerült. A kivétel József Attila volt. Tehát míg például Petőfi Sándor magatartáspélda volt, költőként nem tudtam úgy rajongani érte, mint József Attiláért rajongunk mindannyian. Bizonyos értelemben József Attila egy mérce, és azt szoktam mondani rosszindulatúan és haragomban, hogy én azokkal az emberekkel tudok kommunikálni a saját környezetemben, akik tudják azt, hogy József Attila nem két keresztnév” – fogalmazott félig viccesen, félig komolyan Markó.

Báthory Csabáról tudni kell, hogy egy óriási, monumentális vállalkozásban lefordította József Attila összes versét németre. Ez a kötet 2005-ben jelent meg, a költő születésének centenáriuma alkalmával. Éppen ezért minden szót, minden költői képet, minden toposzát a költőnek behatóan tanulmányozta. Nem a véletlen műve József Attila egyetlen sora, szava sem, hangsúlyozta, és József Attila versbéli pontosságáról mesélve, példákkal illusztrálta, hogy mennyire ragaszkodott a költő a valóság hű tükrözéséhez. Az, hogy „a rakodópart alsó kövén ültem”, nem véletlen, József Attila fontosnak tartotta a helymegjelölést. Egy másik versében amikor a Babits Mihállyal való találkozását írja le, minden körülményt megismerünk: S ha már szólok, / hát elmesélem, / – villamoson/ egy este a Széna téren/ találkoztunk. Kalapot emeltem…” Ez a részletgazdag, egzakt helyzetleírás Báthori Csaba szerint nagyon fontos, mert – többek közt – ez is feledhetetlenné teszi a József Attila-i „nehéz hűséget". Ennek kapcsán Báthori megemlítette azt is, hogy volt egy meg nem valósult álma: olyan albumot szeretett volna összerakni, amely tartalmazza az összes fontos budapesti helyszínt, amely megjelenik József Attila verseiben.

Szavak, mondatok – miből, hogyan építkezik a költő

A személyes József Attila kapcsolódások felelevenítése után Balázs Imre József arról kérdezte a meghívottakat, hogy mi a viszonyuk költőként az anyaghoz, amellyel dolgoznak, azaz a nyelvhez, a szavakhoz, mondatokhoz. Azért jutott ez eszébe, magyarázta Balázs, mert a beszélgetésre készülve, bizonyos szövegek újraolvasása megerősítette benne azt az érzést, hogy voltaképpen mindhármuk József Attila módján értelmezik ezt a kapcsolatot.

Balla Zsófia meglátása szerint, a költőknél foglalkozási ártalom a megfelelő szavak keresésével eltöltött élet. Legtöbben nem szeretnek erről a folyamatos keresésről, küzdelemről beszélni; arról, hogyan találják meg azokat a nyelvi elemeket, amelyeket aztán szinte kisajátítanak, és az életmű megszületése során alkotói védjegyükké válnak.

József Attilának is van néhány ilyen alapszava, tette hozzá Báthori Csaba, és erre építi aztán az egész mondanivalóját. Eszmélet, lassan, lassúság – ezek például abszolút alapszavak a József Attila-i műben.

Markó Béla bevallotta, hogy nála ez korról korra változott, és máig keresi a legmegfelelőbb, legfontosabb szavakat. „Egyébként én azt vallom a vers nyelvéről, hogy el kell felejtenünk azt, hogy vannak versbe való szavaink és versbe nem való szavaink, miközben nem vagyok híve annak, hogy közönségessé tegyük az irodalmi szöveget, de azt hiszem, hogy ha funkciója van a versben, akkor minden szó oda való lehet. És a mai költőnek az egyik nagy kihívása, hogyan viszonyul a köznyelvhez, és hogyan viszonyul ahhoz a költői nyelvhez, amelyet az elődjeitől kapott” – jelentette ki Markó.

Ezt követően Petőfi nyelvezetére tért ki, elmondván, hogy a 19. századi költőt olvasva időnként rácsodálkozunk, mennyire érthető ez a szöveg még ma is, mennyire nincsenek archaikus fordulatok benne, nem érezzük avíttnak, porosnak. Erre két magyarázat van, fejtette ki Markó, az egyik az, hogy Petőfi akkora költő volt, hogy tulajdonképpen megelőlegezte a magyar nyelv jövőjét, az előrehaladását. A másik magyarázat azonban sokkal érdekesebb, és ő erre hajlik, árulta el Markó Béla, éspedig az, hogy

„annyian, és úgy olvastuk azóta is a magyar irodalom legfiatalabb zsenijét, hogy nem tudott elavulni, versnyelve beépült a mindennapi nyelvünkbe.”

Aztán a magyar nyelv egy másik virtuóza is említésre került, éspedig Szabó Lőrinc, aki az egyik legpatetikusabb versformát, a szonettet köznyelvivé tudta tenni. Miközben teljes mértékben tiszteletben tartja a szonett szabályait, köznyelvi lendülettel tud megszólalni ebben a keretben, és ez minden költő számára nagy kihívás – fejezte be gondolatát Markó Béla, kijelentve, hogy az utóbbi időben a magyar mondatot csodálja egyre jobban, hogy azt hogyan kezelik a költők, hogyan viszik be a versbe, hogyan viszik át egyik sorból a másikba, a harmadikba.

Balla Zsófia az előtte szólók gondolatmenetét folytatva kifejtette, hogy véleménye szerint a költők fontos szavai tulajdonképpen költészetük alapmotívumait, legfontosabb toposzait jelölik, és természetes, hogy az ezekért való megküzdésre rámegy az életük. „Gondoljunk Flaubert-re, aki egy életen át kereste a „mot juste” -öt, a megfelelő szót. Híres volt tökéletességre törekvő stílusáról, és arról, hogy kerülte a pontatlan, homályos kifejezéseket” – hívta fel a figyelmet Balla Zsófia, aki a magyar költők közül Tandori Dezsőt emelte ki, „az őrületes virtuozitással gyártott hatalmas versanyagát”.

Balla Zsófia azt is elárulta, hogy számára a fű meg a tenger olyan szavak, amelyek mindegyre felbukkannak költészetében.

„Tudniillik egy szó is számtalan megfejthetetlen, nagy titkot takar, ami a költőt állandóan kísérti, nyugtalanítja; ami kifejez valamit a létezésből, annak a nagyságából és veszendőségéből. Mindenkinek más oka van arra, hogy valamely szót miért részesít előnyben, miért tér vissza hozzá. Az alapszavak ritkán változnak meg, vagy tűnnek el teljesen egy költő szótárából. Életünk végéig kísért a szóban rejlő titok, az a megfoghatatlan mondanivaló”

– vallott saját művészetéről Balla Zsófia, hozzátéve, hogy szerinte az egyik legnagyobb művésze ennek, hogy a szavak mit jelentenek, Shakespeare volt.

A nyelvváltás és az irodalom kapcsolata

Báthori Csaba Rilke nevét említette, mint egy olyan költőt, aki utolérhetetlen intenzitású költészetet tudott hazájától távol, teljesen idegen nyelvi közegben létrehozni, miközben egy bőrönddel járta végig Európa hoteljeit. Mikor megkérdezték a költőtől, hogyan őrizte meg nyelvének tisztaságát, akkor ő azt válaszolta, hogy pontosan az emigráció segítette ebben, mert őt inkább az zavarta volna, ha napról napra szembesülnie kellett volna anyanyelvének romló állapotával.

Nagyon furcsa válasz ez, hívta fel a figyelmet Báthori Csaba, mert mi magyarok azt gondoljuk, hogy ha valaki nyelvet vált, akkor azon nem képes színvonalas irodalmat művelni. Pedig a világirodalomban sok példa van erre, fejtette ki, és néhány példát is említett Joseph Conradtól kezdve Arthur Koestleren, Samuel Becketten vagy Ionescun, Cioranon keresztül el egészen a magyar származású Agota Kristofig, aki hatalmas sikert aratott azzal a sajátos stílussal, amelyet épp azáltal alakított ki, hogy még nem birtokolta teljesen a választott nyelvet.

A nyelv maga – minden nyelv – mindannyiunk számára idegen, vakondokok vagyunk benne, csak néha-néha láthatjuk meg a napvilágot, hívta fel a figyelmet Báthori Csaba.

A kétnyelvűség, az anyanyelvi közegen kívüli alkotás kapcsán Báthori Csabát saját tapasztalatairól is faggatták az est házigazdái, ugyanis, Báthori mintegy két évtizedet töltött Ausztriában. Ennek apropóján a költő elmondta, hogy József Attila költészete számára az emigrációban sem kopott meg, és amikor elhatározta, hogy lefordítja verseit, akkor eldöntötte azt is, hogy a fokozatosság elvét fogja követni: a korábbi versektől halad a későbbiek felé, mintegy magát is megérlelve a nagy kihívásokra.

„Furcsa tapasztalatom volt, hogy a korábbi, "adys" verseit József Attilának könnyebben fordítottam. Fontos volt továbbá, hogy beláttam: az egyenértékűség legnagyobb veszedelme a rímkényszer, a formai gondosságot tehát nem a sorok végén kell gyakorolni. A rím erőltetése helyett a versek egyéb formai jegyeit kell figyelembe venni.” Báthori Csaba arra is rávilágított, hogy a nagy gondolati versekben kapóra jött a német elvontság. Az Eszmélet második szakaszával illusztrálta ezt, amely így kezdődik: "Kék, piros, sárga, összekent / képeket láttam álmaimban / és úgy éreztem, ez a rend – / egy szálló porszem el nem hibbant." Itt ez az el nem hibbant ige jelentette a fő-fő nehézséget, vallotta be Báthori, hozzátéve, hogy a német nyelv segítségére sietett. Abban ugyanis az elmozdulást és a meghibbanást ugyanazzal az igével ki lehet fejezni: verrückt werden, sich verrücken. Úgyhogy, némi keresgélés után sikerült megoldania ezt a szöveghelyet. Most németül így hangzik a négy sor: "Bilder – blau, rot, gelb wie Geschmier – / sah ich in meinen Träumen rollen, / und wähnte gar, das sei die Ordnung hier – / im Flug war nichts verrückt, kein Pollen."

Markó Béla a nyelvváltás témaköréhez kapcsolódva kifejtette, hogy szerinte egy poéta, ahányszor formát vált, nyelvet is vált. Saját magán is tapasztalta ezt, hiszen írt több kötetnyi haikut, szonettet, időmértékes versei is vannak. Markó a 19. század elejének izgalmas periódusára is felhívta ennek kapcsán a figyelmet, amikor Kazinczyék nem nyelvet váltottak, hanem nyelvet teremtettek, és Kazinczy hónapokon, éveken át dolgozott egy szonetten, majd kiküldte a tanítványoknak, hogy besöpörje a dicséreteket, amiért sikerült megalkotnia a magyar szonettet. Bár a történelmi hűség kedvéért hozzá kell tenni, hogy Faludy Ferenc volt az első magyar költő, aki szonettet írt.

„Egyébként ami a mestereket illeti, mondta Markó, szerintem nem költők vannak, hanem költészet van, magyar költészet van, és a költők egymás vállán állnak.”

Ezt a gondolatmenetet folytatva kifejtette, hogy az irodalom nem fejlődés, hanem gazdagodás. „Mögöttünk vannak a tegnapiak és a tegnapelőttiek és így tovább. József Attiláról beszélünk, nagyon markáns, nagyon erős költő, de ha belegondolunk, például már Csokonainál is megjelenik az a költői kép, hogy ’a semmi ágán’. Mi József Attilából tudjuk, hogy ’a semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog’, és számunkra ez sosem fog megváltozni” – jelentette ki Markó, és egy másik példát is fölhozott, az inog-jázminok rímpárt, amelyet elsősorban József Attilánál figyel meg mindenki, azonban fellelhető Adynál és Kosztolányinál is. A költő ezzel arra szerette volna felhívni a figyelmet, hogy egymásból építkeznek, merítkeznek az alkotók, és ez a magyar költészet folyamatos gazdagodásához vezet.