Vida Gábor: Túlságosan hasonlítunk a románokra, és száz éve képtelenek vagyunk ezt elfogadni

Vida Gábor író volt Veiszer Alinda e heti vendége (a teljes interjút itt nézheti meg némi támogatásért), aki többek között a Látó irodalmi folyóirat főszerkesztője (eddig két tárcája is megjelent a Transtelexen, amiket itt és itt tud elolvasni).

A beszélgetés elején a műsorvezető a szakálláról kérdezi Vidát, aki egyik könyvében arról írt, hogy ha véget ér Ceaușescu diktatúrája, akkor arcszőrzetet fog növeszteni. Az író elmondta, hogy iskoláskorában sokat zargatta egy rendőr, aki pikkelt rá, és állandóan azzal szórakozott, hogy borotválkozzon meg, mert nem egyezik az igazolványképével a kinézete; emiatt egyébként gyakran késett le vonatokat.

Az író kitért arra is a beszélgetésben, hogy vallásossága miatt nem zaklatták, mert Romániában a kommunista hatóságok nem bántották a neoprotestáns szektákat, főleg nem a magyarokat tömörítőket, mert azok a történelmi egyházaktól vonták el a hívőket. A Jehova tanúit viszont nem kímélték, mert ők nem voltak hajlandóak hadseregbe lépni.

Ezután az erdélyi magyarság 56-os szerepéről beszélnek, ugyanis egyik írásában Vida azt írja, hogy 1956-tal jelenlétük végérvényesen kiesik a magyar történelemből. Ezt azzal köti össze, hogy szerettek volna sokat tenni, de nem tudtak, ugyanakkor sok embert letartóztattak a román hatóságok, és egészen pimf dolgokért hihetetlen megtorlások voltak, a forradalmat ürügyként használva, hogy bárkit kapcsolatba hozzanak azzal, akit el akartak lehetetleníteni, vagy likvidálni akartak egyéb közéleti szerepe miatt.

Egy Gyulán piacozással töltött fél napot leszámítva az író lényegében 20 évesen járt először Magyarországon, amikor Budapestre ment négy napra, és térképpel elnavigált a Lánchídig. Ezenkívül volt egy kissé borvirágos este, amikor felbátorodtak egy barátjával, hogy elegük van a diktatúrából, és átjönnek a határon, de végül ahogy elfogyott a bor, kissé kijózanodva, a zöldhatár közelében, egy kukoricatarlón rádöbbentek, hogy tulajdonképpen nem is komoly az a szándék, hogy Magyarországon telepedjenek le, és azóta sem akart ideköltözni.

Beszéltek arról is, hogy milyen érzés volt az 1987-es brassói felkelés idején fegyveres szolgálatban lenni, ahol két tárral álltak őrségben. Végül nem volt incidens, mert egy nagyon rátermett tiszttel voltak, aki mindenkit megkért, hogy senki ne töltse csőre a fegyverét, de ahogy az író mondja,

a géppisztoly rossz tanácsadó, hatalmi érzése van az embernek, az nem egy fényképezőgép. Amikor kiadják a tűzparancsot, nagy csend van, majd ahogy az első ember meghúzza a ravaszt, elsül az összes többi fegyver is.

Vida sok publicisztikájában ír a magyarság és románság viszonyáról, ezzel kapcsolatban a műsorvezető megkérdezte, hogy melyik hazájához hű, amire Vida azt mondja, hogy ő csak román állampolgár, és egyre inkább vállalható ez a Románia hazaként. Az egyik dédapja romániai juhász volt, így elvan ezzel a többrétegű identitással. Azért tartja fontosnak kimondani több helyen, hogy nincs magyar igazolványa, és nem akar kettős állampolgárságot, mert megsértődött, hogy az ukrajnai és moldovai románok szinte rögtön kaptak állampolgárságot és útlevelet, míg a magyar társadalom húsz évig várt. Most meg már mindegy, mert európai állampolgár, oda megy, ahova akar.

Volt egy megvilágosodó jellegű pillanat az életében, Eugen Uricaru A barbárokra várva könyvének fordítása közben, amikor rájött, hogy mi, magyarok miért nem fogjuk soha megérteni a románokat.

Túlságosan hasonlítunk rájuk, de száz éve képtelenek vagyunk ezt elfogadni.

Romániának a huszadik században van négy olyan nagy sorsfordító eseménye, amiben egy politikai kisebbség hoz egy politikai katonai döntést, és az ország népe nem egy kiizzadt kétharmaddal, hanem 90 százalékos mellszélességgel mellé áll, amivel Románia kül- és belpolitikában köröket ver Magyarországra a huszadik században.

A beszélgetés végén arról kérdezi a műsorvezető az írót, hogy a traumahalmaz, ami az írót éri, hozzájárult-e a korábban védjegyének is számító és számtalanszor megírt dadogásához. Mára ez nem annyira észrevehető, ami annak köszönhető, hogy sokat dolgozott különböző praktikákkal, de leginkább önmaga elfogadása, elfogadtatása segítette ebben. Elmesélte, amikor egy Ionesco-darabban a dadogó professzort kellett volna játszani, nem tudta imitálni a dadogást.