Akar maga lenni Winnetou?

2022. szeptember 10. – 10:22

frissítve

Akar maga lenni Winnetou?
Egy csoport apacs indián harcost ábrázoló festmény, akik egy amerikai lovassági őrjárat megtámadására készülnek 1885 körül Arizonában – Illusztráció: Ed Vebell/Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Édes Néném, az a hír járja, hogy a németek dicső és gazdag országában be akarják tiltani a Winnetou-ról szóló könyvet. Valakinek valamilyen baja támadt a regénnyel, a hőssel, a szerzővel, a mondanivalóval, a narratívával. Nekem pedig szólt valaki, hogy mint ősrégi erdélyi magyar indián, emelném fel tomahókomat vagy békepipámat, szólnék oda már, hogy meg vagytok ti húzatva, édes öcséim?! Hát meg vagytok, dikk. Klasszikussá vált irodalmi alkotások ellen hadakozni csak a hülyék szoktak, akik istennek képzelik magukat.

Mert vannak azok a jó ügyek, amelyekért mindent; vannak azok a jó ügyek, amelyekért mindent, ám azért mégsem; vannak azok a jó ügyek, amelyekért lehetne, de inkább nem; és vannak azok az ügyek, amelyek nem kerülnek semmibe, de nagy a ricsaj körülöttük.

Ez most ilyen ricsajos dolog, nézze nekem el. Hogy kinek térül meg, arról később.

Winnetou egy tehetséges, de balfék indián, akinek az apját meg a húgát még a regény első harmadában agyonlőtték, sok hőstettet hajtott végre, hogy igazi indiánbosszút álljon a gyilkosokon, azután őt is agyonlőtték – nem is tudom, hogy mit kezdett volna vele a regényíró, ha nem. Rezervátumba mégse vonulhat, mint Geronimo, akinek az énekeit ma is hallgatni lehet. Winnetou halálával egy egész ügy kerül veszendőbe, nem is merül fel többet az irodalomban, hogy az összes indián, ha össze tudna fogni, kiűzték volna mind egy szálig a fehéreket Amerikából, Old Shatterhand-et is, vagy őt mégsem, de Trumpot egész biztosan.

A történet alapjában a jó és a rossz küzdelméről szól, mi a jó oldalon állunk, de a rossz mindig erősebb, fehérek vagyunk, magunk ellen tartunk tulajdonképpen, ilyen a kolonialista romantika. A regényíró dolga, hogy a szövegben az igazság diadalmaskodjék – mint Miss Marple. Az angolszász pop-kultúrában mindig a jónak kell diadalmaskodnia. Ám ehhez mi már túl sok Dosztojevszkijt olvastunk.

Mi a baj? Karl May teremtett egy fiktív Amerikát és egy fiktív indián világot

Nem utolsó sorban egy Xantus János nevű magyar emigráns honvédtiszt feljegyzései nyomán, fenemód hasonlít a Bódy Gábor filmjében szereplő figurára, aki térképész, és végül kiesik egy hintából, őt viszont Ambrose Bierce egyik novellájából ismerjük. Nem, Old Shatterhand nem volt magyar.

Az irodalom már csak ilyen, elhisszük, amit az írók írnak, lelkesedünk, azonosulunk, aztán kiderül, hogy hülyék vagyunk, mégsem a jó oldalon állunk. Mert jön valaki, és megmondja, hogy mi a jó, és mi a rossz.

Mert ő nem érti, hogy a regényben és a filmben kell jónak is lennie, meg rossznak, nem azért, mert az apacsok, a delavárok vagy a sziúk jók vagy rosszak, hanem kell ilyen szerep, és a szereplőt definiálni kell, mintha azt mondanám, hogy német vagy francia vagy fehér vagy lila.

Mert például ha dakoták vagy kommancsok lennénk, hogyan tudnánk különbséget tenni az angol, az ír és a magyar bevándorlók között? Mert ha például egy holland bevándorló nagyon gonosz, akkor minden holland az? A magyarok, tudjuk, mindig jók voltak. A német is. És a paunik vagy a csejennek? És mikor? Ha egymást ölték, akkor ki volt a jó, és ha összefogtak a varjúk (nem a madarak, hanem egy másik indián törzs) ellen, akkor hogy is van ez? Tudom, ez a kérdésözön messze túlfut egy indiánkönyv keretein, csakhát egy jó indiánkönyvben ezek a dolgok a helyükön vannak.

A regényíró az általa kitalált világban pontosan tudja, ki kicsoda, és miért az, elfogadjuk tőle, hogy ki a jó, ki a rossz, és miért

Ez az ő dolga, ez a felelőssége, ha ezt nem tudja stílussal hozni, akkor nem győz meg az általa bemutatott világ. Ha Karl May és J.F. Cooper nem tudna koherensen mesélni, ha nem volna ura és gazdája annak a világnak, amely vagy úgy volt, vagy sem, de amíg olvassuk, elhisszük és igazodunk hozzá, akkor nem sírnánk a hősök halálakor, és nem öltött volna indiánruhát annyi kisfiú az elmúlt évszázadban. A szöveg hatással volt ránk, és mi szerettük, rajongtunk az íróért, a hőseiért, és olykor sikerült órákon át mozdulatlanul ülni, mert a hősök ezt tudták. Itt a baj, édes Néném.

Aztán megjelentek az új kisfiúk, akik már nem akarnak, mert nem is tudnak indiánok lenni, az ő problémájuk az, hogy tessék lenni szíves ezt az egészet eltörölni, mi nem ilyen játékot és nem ilyen lovat akarunk, méghogy mozdulatlanul ülni...

Mi majd ki fogjuk jelölni a magunk normái szerint, hogy ki a jó és ki a rossz, hogy mit mondhat a jó és mit a rossz, mely szavakat lehet a szájába adni, és kinek. Mi tudjuk. Ha meg is tudnák írni, fel se merülne, hogy bármilyen könyvet be kell tiltani. Akkor írnának egy jobb, igazabb és hitelesebb könyvet, ahogy Clint Eastwood is csinált új típusú western-filmet. De az új kisfiúk nem tudják megírni és leforgatni az újat, nekik nem ez a dolguk.

És akkor jön a nemzeti, a keresztény, a jogvédő, a zöld, a feminista, az állatvédő, a magyar, a hottentotta, az oroszpárti, az ukránhívő, és a mindegykicsoda, ám abban közösek ők, hogy be akarnak tiltani valamit, mert...

Persze az irodalom ehhez túl nagy falat. Karl May regénye tulajdonképpen egy fércmű, de tud valami nagyon fontosat, nevezetesen azt, hogy van igazság, és az embernek a földi létben az a dolga, hogy azt megkeresse, vagy legalább is próbálja megkeresni. Van a földi léten túl is valami. Cooper is tudja ezt, meg Jókai, Thomas Mann és Dosztojevszkij vagy Hemingway és Rejtő Jenő. Az új kisfiúk már nem akarnak ilyesmit, ők nem szeretnének Nemecsek Ernő lenni, sem Unkasz, sem Bornemissza Gergely.

Az új kisfiúk nem akarnak hősök lenni, vízbe ugrani, abroszt magukra rántani, meg óriás. Nekik nem megy a játék és nem akarnak játszótárs lenni. Az új kisfiúk hatalmat akarnak vízbeugrás, abrosz, egervára, indián és tomszójer nélkül. Be kell hát tiltani a hősöket, hogy az új kisfiúkat ne zavarják. Inkább leszünk antihős, csak ne kelljen csinálni semmit. Itt a bibi, édes Néném. Legyen mindenki antihős, és legyünk egyformán hülye.

A történelem azzal ér véget, hogy az új kisfiúk már nem értik, hogy máskor, máshol valami másként volt. Nekik ez intellektuálisan sok. Fukuyama bácsi nem tévedett olyan nagyot, csak az érvelése hamis, a szándék viszont nemes.

Ha betiltják a Winnetout, azzal tulajdonképpen jót fognak tenni az új kisfiúk a világnak. Mert ha valamit betiltanak, óriási reklámértéke lesz, ezer és ezer ember fogja felkapni a fejét: mi van? Persze az új kisfiúk ennél okosabbak, nem csak betiltani akarnak, hanem rossz hírét kelteni mindannak, ami őket zavarja, most a rasszizmus egy ilyen szó, amivel bárkit és bármit inkriminálni lehet: Mark Twaint, Jack Londont, Ernest Hemingway-t, William Faulknert, a Biblia 287 anonim szerzőjét, és Gárdonyit, persze, mikor lecigányoztatja Sárközit. Fogadjuk el, hogy mindenki rasszista, kivéve az új kisfiúkat. Ez a másik bibi, édes Néném. Hogy ki a rasszista, azt én mondom meg. Vigyorognak az új kisfiúk, ez a mondat is örök. Ez is csak a hatalomról szól.

A harmadik bibi, édes Néném, a szex

Ha még emlékszik a Winnetou című opuszra, hát ott szex nincs. Old Shatterhand borzasztóan szerelmes a Winnetou húgába, oszt annyi. Az utolsó mohikán c. regényben is Unkasz borzalmasan szerelmes a Cora Monroe nevű fehér lányba, ebből az érzeményből sem lesz semmi. Nem lehet, relation impossible. Ám képzelje csak el, ha lehetne. Dugnak a tábortűznél a pokróc alatt, jön a reggel, jön a harc és jön a halál. Az új filmekben ez így van (Little Big Man – Dustin Hoffmann játszik benne). A család és letelepedés egy másik műfaj, másik típusú western, mint a honfoglalás meg a sok gyerekes családmodell. Karl May és Cooper még az ártatlanság korában mesélik a maguk történeteit, ők jó 19. századi írók. Náluk férfi és nő, akik nem házasok és nem rokonok, társaságban hat lábnyira állnak egymástól (social distancing – ha még emlékszik a járványra, innen van a mértékegység, Margaret Atwoodtól tudom).

Az indiánkönyvekben a szex, ha nem is könnyű, hisz többnyire elérhetetlen, végtelenül egyszerű, mondhatni funkcionális. De aki erőszakot tesz asszonyon, gyereken, azt lelövik, mint egy kutyát. A lótolvajt is. Nincs vita és enyhítő körülmény.

Az Ótestamentum is analóg kezelést javasol ezekre a viselkedési zavarokra, bár ott ló kevés van. Ott is mindenki falun lakik, nincs inkognitó meg fölösleges pszichologizálás. Elhiheti nekem, édes Néném, egyetlen indiánkönyvben sem akadtam olyan szerelmi kapcsolat nyomára, mely ne a szigorú viktoriánus elvek alapján történt vagy dőlt volna dugába, mást ott és akkor író nem írhat. Jókainál sem következik ebből semmi, őt sem olvassuk már. A klasszikus regény szerelmi tekintetben meglehetősen konzervatív, vannak ugyan francia szerzők abban a korban is, akik nem annyira, de ők egy másik dolgozat témája lesznek.

Ha viszont sokat ül az ember nyeregben, mindegy, hogy ló vagy bicikli, másként gondol a farkára, és főként mást érez. Meg se haragudjék, édes Néném, de leszállni olykor nagyobb perverzió, mint felülni. A többi már fantázia kérdése.

Az új kisfiúk erre azt szokták mondani, hogy macsó vagyok, mert ők anatómiát sem olvasnak, nekik az is derogál, pedig a nők is lovagolnak meg bicikliznek, ajaj (Scarlett O’Hara). És még írnak is, mint például Liselotte Welskopf-Henrich. Az Elfújta is indexen van, vagy lesz hamarosan.

Winnetou ezekről nem sokat elmélkedett, én is önkényesen térek el a rögeszméim által jelzett ösvényekre. Viszont egy időben azon voltam, hogy mindent elolvassak az indiánokról, amit nem a regényírók, hanem az antropológusok hordtak össze. Mit is mondhatnék? Mint amikor Jókai román juhászait vetem össze azokkal, akiket személyesen ismerek, olyan érzéseim támadtak.

Az író a mondataival illúziót teremt, olykor ez a látszat meggyőzőbb, mint a tapintható valóság

Az író felelőssége, hogy mire használja a látszatot. Az olvasó felelőssége, hogy a látszatot szeresse, de ne adja fel a valóságot miatta. Megsirattad Winnetout, mert érzékeny szívű vagy, azután ha felszáradtak a könnyeid, vegyél kézbe egy másik könyvet. Te vagy a hős mindig, és te vagy az antihős is, amikor oda érkezel. Ha tudsz azonosulni, akkor jó. Ha nem tudsz, a könyv megtanít.

De ha nem tudsz, meg nem is akarsz valamivel vagy valakivel azonosulni, az nem jelenti azt, hogy be kell tiltani.

A betiltás egyfajta gyilkosság.

Mondja meg ezt az új kisfiúknak, édes Néném. Mert ha mégis betiltják a Winnetout, akkor a drezdai múzeumban egy éjszaka megjelenik majd egy árnyék, leakasztja szegről az ezüstszeges puskát vagy a Henry-féle ismétlő karabélyt, pedig a valóságban nem is léteztek, és 44-ben porig égették a várost múzeumostúl. Az árnyék ezzel nem törődik. Elindul majd megkeresni az új kisfiút, aki nem tud, nem mer, nem is akar hős lenni, de végül elcseni az apu ismétlő pisztolyát, és lead egy sorozatot az osztályban, vagy benyomja a botkormányt egy repülő pilótafülkéjében, hogy róla is tudomást vegyen a világ. Ő mégis csak szeretett volna hős lenni, de nem tudta, miként. Nem ismeri Winnetout, aki pontosan elmagyarázta, hogy nőkre és gyerekekre nem lövünk, mert nincs egyenlőség. Freud Zsigmond bácsi szakállára mondom ezt, édes Néném, vagy a Jung Károly Gusztávéra. Uff.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!