Háborús levél

2022. április 09. – 10:56

Háborús
levél
Fotó: Dmitrij Leonov / EyeEm / GettyImages

Másolás

Vágólapra másolva

Édes Néném, a minap mondtam az éppen gyűrűző események kapcsán, hogy amennyiben a jelen háborúskodás minket is elérne, akkor én harcolni fogok, jobb a fronton esni el, mint az aggmenházban. Petőfi a megmondhatója ennek.

Attól tartok, édes Néném, hogy jövő ilyenkor az oroszok a Prut vonalán fognak állni, és a munkácsi orosz helyőrség Debrecenbe fog átjárni ebédelni, vagy Nagybányára. Ezen az én harciasságom és elszánásom ugyanúgy nem tud változtatni, mint a román vagy a magyar katonai vezetés. A retek és a gáz árfolyama szépen emelkedik, minden termelő és értékesítő módfelett örül ennek, hadsereg pedig, hogy a történelmi szent határokra kiálljon, nincs, egyesek szerint ez jó, mások szerint fizetni kell majd érte sokat.

Mi lesz itt még, azt én megmondani nem tudom, mert ha visszanézek tavalyi vagy korábbi előrejelzésekre, semmi jó nem vált valóra. Véget ért ugyan a járvány, és elkezdődött a háború, bár sokan még akkor is megegyezést jósoltak, amikor becsapódtak az első rakéták. Szakértők szerint Putyin elvtársnak is csak az a baja, hogy nem szerette az anyukája. Komoly szakértők szerint tárgyalni kell. Szakértők szerint minden jóra fordulhat még...

Szakértőkről az jut eszembe, amit Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni írt 1938-ban: a pesszimisták Ausztráliában vannak, az optimisták Dachauban (oldalszámot nem tudok). 1940-ben, például elindult egy magyar különítmény megsegíteni a hős finneket, csakhát a magyarok nem tudtak sízni, pedig akkor még erősek voltak a rokonsági érzületek, a Donnál viszont nem volt elég síléc, ahogy annyi minden más hibádzott. A finnek utolsó emberig harcoltak, mint most az ukránok. Ez mindenkit meglep, pedig szóltak.

A szakértőket meg szokta lepni a valóság, mert nekik az túl egyszerű.

Minden nép, amely tartós orosz (szovjet) megszállás alatt volt, féli azt. Ezért a német kereskedik véle – amíg a pénzt elfogadják, nem bántanak. A magyar barátkozik velök – milyen erősek vagyunk együtt! A székely tudja, hogy Sztálin adott autonómiát – most is így lesz. Az ukrán gyűlöli, mert őszinte. A román tudja, hogy az orosszal a hátában, a Nyugattal kell jóban lenni a magyar ellen – a múlt században ez bevált. Az orosz magasról… Emlékszik még azokra a csúnya etnikai viccekre, amelyeket ma már tapintatból nem szoktunk mondani, nehogy valaki megsértődjék? A németek majd ellenállnak; a magyarok behódolnak; a székelyek menekülnek; a románok át fognak állni, mint mindig. Magyar is vagyok, székely is vagyok, román felmenőim is vannak, ilyen az én kétharmadom. A következő életemben geopolitikai szakértő szeretnék lenni.

Ezért kérdeztem, édes Néném a minap, hogy ha nagy baj lesz, akkor majd fog-é nekem küldeni szendvicset és meleg zoknit a frontra?

Próbáltam humoros lenni. Kéd azt válaszolta, ne harcoljak, hanem békítsek, nem lesz semmi baj! Igaza vagyon Kédnek, éhes ember csendesebben harcol, és ha fázik a lába, gyorsabban szalad a baj elől, majd csak megmelegszik. Az is pusztán a véletlen műve, hogy a minap előtaláltam az internet bugyraiból (bugyi szavunk ebből ered) egy régi román katonanótát, amire sokat masíroztam, pedig akkor be volt éppen tiltva. Megvan ez a beások folklórjában is, olyan régi, a népzenei összefüggéseket nem értem, vagy a beások tanulták a katonáktól, vagy a katonák a beásoktól, pazar nagyidai hangulatom támadt (ez nem PC, de igaz). Szerintem az öregapám is masírozott még rá a román király hadseregében, pedig tiszta magyar volt. A másik nagyapám viszont, a székely, aki román eredetű, Horthy Miklós katonája volt, ott szebb nótákat tanítottak, pattogóbb a ritmus, kimértebb a díszlépés. Mindketten visszakapták egyszer Erdélyt – csak szólok, hogy ez már volt. A harctéren nem találkoztak, kötve hiszem, hogy ki tudtak volna egyezni, utolsó töltényig védték a hazát, de hogy velem mi lesz, arra nem gondolhattak.

Ezt az utolsó töltényes mitológiát szeretném Kédnek szétmagyarázni, mert látom, hogy békében és kövérségben elnyugodott szakértőink ezt sem értik. Pedig ideje volna már komolyan venni Ottlik Gézát, nem csak stilisztikai szempontokból, bár a nyelv mindig szebb, mint a valóság. Sajnos a katonát a reguláris hadseregben arra képezik ki, arra nevelik, idomítják, hogy a parancsot végrehajtsa, azzal ne vitatkozzék, a halálfélelmét is győzze le. Az elmúlt 250 év alatt az európai kultúra ezt a pedagógiát tökélyre fejlesztette, fiúgyermektől mindenki elvárja, hogy ne féljen, vagy ha mégis, akkor csendben, erről szól a sport, a futball, a tantárgyverseny, az egész teljesítmény központú civilizációnk. A tábornok is egy katona, és a vezérkari főnök, ő is csak parancsot teljesít, nem tud lemondani, mint egy miniszter, leváltják, és mehet a frontra vagy a sittre.

Magában az ember viszonylag kismértékű önfeláldozásra hajlandó, megosztja a szendvicsét vagy odaadja fél zokniját. De tömegben az ember ugyanolyan hülye, mint a futballszurkolók – életét és vérét a hazáért... Általában nem szerette az anyukájuk, ezért szokták őket a rohamrendőrök vízsugárral és könnygázzal nyugtatni: sírd ki magad, fiam! Egyedül csendben hazamennél, de nem vagy egyedül, ha le akarsz lépni, a havereid ütnek agyon. Ez a hadsereg. Lehet neki adni szendvicset és meleg zoknit, akkor se mehet haza. Pisilni is csak úgy szállhat ki a tankból, ha ezt engedi a parancsnok. A bestialitás a jólneveltség egyik formája. Ezt is láttuk már. Őrizzen meg mindenkit a fennvaló egy felbomló hadseregtől, mert az bizony nem a béke.

Még van egy kellemetlen hírem, édes Néném: a katonák jelentős része élvezi azt, amit csinál, szereti a repülőjét, a tankját, a rohampuskáját és a pisztolyát, szereti azt, hogy lő és robbant – hatalmi érzés, bizony. Nevezik ezt a filozófusok pozitív szabadságnak is, amikor mindent szabad, amit lehet. A katonát arra képezik ki, hogy legyőzze az ellenséget, ne kérdezzen, ne gondolkozzék, vagyis csak annyit gondoljon, amennyi a parancs végrehajtásához kell. Ezen túl őt felelősség nem terheli. Az ellent megtörni és legyőzni istennek tetsző cselekmény, már ha van isten, ha nincs isten, megteszi a morál. A katonák ezzel azonosulnak, ez nem szerep, hanem identitás. Anyánk sem csak anyaszerepet játszott. Ha mégis, akkor sokat és nagyon sírtunk.

A katonát arra képezik ki, hogy embert öljön, és felhatalmazzák, hogy ezt megtegye, valahányszor kell, vagy erre parancsot kap. Ha látott rossz háborús filmekben gyalogsági kiképzést, akkor az éppen erről szól, a jelenet, amikor a szalmabábut szuronnyal kell döfködni és ordítani hozzá. Egyedül ezt az ember nem csinálja, csoportban még élvezi is. Nem kell szendvics, nem kell zokni, a végén jár mindenkinek egy pofa rum, és amikor a lucskos képéről leveszi a gázálarcot, elszív egy cigarettát. Rossz érzés, hogy sokkal hatalmasabb gépezet ez, mint amit el tudunk képzelni, a polgári szabadságok itt véget szoktak érni, letépi az ember a cigarettáról a rossz filtert, és eldobja a gyakorlótéren, a rák egye meg, vagy szedje szelektíven szét (össze)! Ha csak buta férfiak játszanának a tűzzel, akkor minden könnyebb volna, de okos férfiak is játszanak, újabban már a nőknek sincs megtiltva semmi, nő is lehet hadügyminiszter és vezérkari főnök. A valóságban viszont kevesebb szerep jut az antihősöknek, mint a moziban, és ugye Kéd sem szeretné, ha valamely kedves balfasz lenne a fodrásza vagy a fogorvosa, Pitkin vagy Svejk? A háborúban az antihősök hősökké válhatnak, erről szól a Hair, a halál csak ráadás, a zene jó, a didaxis engem zavar.

Tudja, édes Néném, nekem ettől a mostani háborútól rossz álmaim támadtak.

A járványtól nem féltem, talán mert a vírust nem értem, a puskagolyót, a repeszt, a légnyomást viszont ismerem, és láttam, hogyan ég a napalm – egy evőkanálnyival szemléltették a seregben. Megdőltek a civilizált világ optimista társadalom-elméletei, és a szakértők nem mondtak le. Annak viszont a magam csendes módján örülök, hogy Oroszhon-Anyácska semmiféle vonzó ideológiát nem tud most szolgáltatni a „rendszerkritikus” európai értelmiségnek, az unatkozó diákságnak, a jóléti klímapánikosoknak, az állatvédőknek, a vegetariánusoknak és a feministáknak – ha kihagytam valakit, szóljon!

A birodalom olyan, mint a mágneshegy a mesében, ezt ne felejtsük el, minden hülyét magához vonz, a spekulánsokat meg a rozsdát (Brodszkij versét, ha olvasta: Post Aetatem Nostram) Engem az oligarchák jachtjai nem nyűgöznek le, és nem érdekelnek a luxuskurvák, de foglalkoztat az, hogy miként él és mit dolgozik egy orosz tábornok, erről nem tudunk semmit, erről a szabad és nemzetközi sajtó sem tud – itt a baj. Meg fogják találni az új Zsukovot és Malinovszkijt, sajnos, kidolgozzák az új stratégiákat és taktikákat, a célkitűzés nem változik (Tolsztojt kell ehhez olvasni, nem Dosztojevszkijt). Sztálint is magához vette a pravoszlávok istene, és attól még a birodalom nem dőlt össze.

Az erő és nem a belátás fogja eldönteni, hogy kell-e még katona legyek, pedig sose vágytam rá, engem csak köteleztek, ahogy a nagyapáimat (Verbuválnak Szék városán, kötéllel...). Ha a világ boldogabbik és kövérebbik felének szóvivői és döntnökei elég erősnek fogják mutatni magukat, és eltökéltnek (mint például a finnek voltak anno), akkor az orosz határ a közeljövőben a Prut és valahol a Kárpátok vonalán megállapodik (si vis pacem para bellum – ha békét akarsz, készülj a háborúra). Ha nem lesznek elég erősek, sajnos harcolni fogunk.

Eltarthat ez néhány rövid vagy pár hosszú percig is. Igazi háborúban az utolsó töltény mindig nagyon közel van.

Ennek a mitológiának itt a vége, mert az ember és az anyag fogy, el sem lehet azt mondani, milyen gyorsan, a hit pedig, a lelkesedés az akció elejéhez szeret társulni, a vége sehol sem látszik, mint a menetoszlopnak régi filmekben. Ezért hát édes Néném, csomagoljon nekem szendvicseket és meleg zoknit, de főképp sok cigarettát, mert a háborúban nem az a legrosszabb, hogy lőnek, hanem a várakozás, amikor sokáig nem történik semmi, aztán úgyis csak meghalunk. Ha megint katonának kellek, rá fogok gyújtani, mint Albert Camus regényében a polgár, aki szenvedések árán szokott le, de megtudván, mire képes egy hidrogénbomba, vásárolt egy csomag cigarettát, Caporal, szerintem az volt. Rejtő Jenő műveiben is szívnak olyat.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!