Székely Csaba: Ha keresztényellenes vagy és ha meleg vagy, ezek a legsúlyosabb bűnök ma Magyarországon

Ezen a héten Székely Csaba erdélyi magyar író, drámaíró volt Veiszer Alinda vendége, akinek legutóbbi, Mária országa című darabját idén április végén mutatták be a Szegedi Nemzeti Színházban Alföldi Róbert rendezésében, és aki fontos szereplője az egyébként is meglehetősen kiterjedt erdélyi magyar kulturális közegnek. A teljes interjúban, amelyet egy jelképes havidíjért cserébe ezen a felületen lehet megnézni, Székely többek közt beszélt arról, hogy hogyan áll hozzá az íráshoz és a közéleti témákhoz, hogyan éli meg az erdélyiségét és a magyarságát, és ezek miatt milyen konfliktusai voltak, és arról is, hogy szívesen venne részt olyan kampányban, amely a vidéki előadások látogatását népszerűsíti.

A beszélgetésnek leginkább Székely erdélyisége adott keretet, már csak azért is, mert ahogy arra Alinda is rámutatott egy ponton, ebből eredhet az a közélet iránti érdeklődés, ami a drámaírót jellemzi. Ez az affinitás nem mindig volt meg benne, nagyjából tizenegy-tizenkét éve kezdett el foglalkozni a közélettel, előtte sok más emberhez hasonlóan ő is inkább úgy állt hozzá, hogy minek kell állandóan arról beszélni. Ma már inkább úgy gondolja, hogy kell róla beszélni, de inkább meg kéne vitatni a dolgokat, az éppen aktuális kormánynak pedig ezután a maga beállítottsága szerint választ kéne adnia a problémákra.

Ehelyett most párt- és embercentrikus az egész, ha két liberális beszélget, ők is Orbánról fognak beszélni, mert ő alakította ki a rendszert. Ő azt szeretné feltárni, hogy ez a helyzet hogyan alakult ki, a hatalom kérdése, az azzal való visszaélés érdekli, és később a Bánya-trilógia (Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz) kapcsán is hangsúlyozta, hogy ezért foglalkozik olyan témákkal, mint például a papi pedofília a Bányavízben. Szerinte egyébként ma ezt már nem vállalná be egyik magyar színház sem, mert az egyházról már nem lehet ilyeneket állítani. „Ha keresztényellenes vagy és ha meleg vagy, ezek a legsúlyosabb bűnök ma Magyarországon, és a legkevésbé súlyos meg a lopás, hazudozás és a korrupció” – mondta Székely.

Azt is hozzátette, hogy egyébként nem egyház- és keresztényellenes, csak a problémákról akar írni, még ha egyébként ezekkel szerinte nincs is sok értelme foglalkozni – mint mondta, nincs semmi eredménye, az emberek megnézik a darabot, jól szórakoznak, aztán hazamennek.

A melegekről külön is volt szó a beszélgetésben, az Öröm és Boldogság című drámájának kapcsán, melyben egy pedagógus azért vonja kérdőre egy társát, mert az megmutatta a Teljes napfogyatkozás című filmet a diákjainak (ez Paul Verlaine és Arthur Rimbaud barátságát és szerelmét mutatja be), majd ennek a tanárnak végül távoznia is kell. Amellett, hogy elhangzott, hogy ez egy Romániában ténylegesen megtörtént eseten alapul, az is kiderült, hogy Székely fontos kérdésnek tartja azt, hogy milyen ma melegként élni. Amikor ez a darab született, éppen tetőfokán volt a melegellenes hangulat, pedig az író szerint ha a gyűlölködők találkoznának melegekkel, vagy hozzájuk kapcsolódó tartalmakkal, lehet, hogy mást gondolnának.

Emiatt sokat pocskondiázzák is, hol súlyosabban, hol kevésbé, de ugyanígy rászálltak akkor is, amikor egy román politikus kiszúrta a Marosvásárhelyen is bemutatott Vitéz Mihály plakátját, amin egy Románia alakú flekken volt látható, megszórva pirospaprikával. „Írt egy nagyon dühös bejegyzést, hogy a magyar drámaíró honnan veszi a bátorságot, hogy a román történelemből gúnyt űzzön – ő biztosra vette, hogy azt a plakátot én készítettem. Ebből aztán lett egy nagy botrány, felkapta a román sajtó ezt az ügyet” – mondta Székely. Ez persze visszavezethető arra, hogy az író szerint a magyar közéletben szerinte van egy arrogancia, és minél nagyobb a hatalom, annál nehezebb ezzel szembeszállni, könnyebben beépül a nemzettudatba. Romániában pedig ez úgy néz ki, hogy a magyarok lenézik a románokat, pedig most civilizációs szempontból nincs is már különbség közöttük.

Persze ennek történelmi oka is van, és Székely hozzátette, hogy gyerekkorában ő is sokszor konfrontálódott a magyarsága miatt.

A román gyerekek ütötték, leköpték, lökdösték, beszóltak neki, amibe általában bele kellett törődnie. Persze nem mindig, erről egy történetet is elmesélt. Mint mondta, hatodikban egy időszakban rendszeresen osztályt kellett cserélniük más osztályokkal, és mikor vonultak át, a román srácok a sötétben gyomrosokat osztottak, kigáncsolták őket és beszólogattak nekik. Ez így folyt egy darabig, de egyszer elege lett belőle, és sztrájkot szervezett. „Először csak én mentem ki, kiültem a Maros-partra, és néztem a vizet, aztán visszamentem, kérdezték, hogy hol voltam, és mondtam, hogy nem megyek órára, amíg meg nem oldódik ez a helyzet” – mesélte Székely, aki először csak egyedül sztrájkolt, később azonban az egész osztály követte, ezzel pedig sikerült is megoldani a helyzetet.

Alinda kérdésére elmondta, hogy persze elképzelte a bosszút is, de később rájött arra, hogy az ember véleménye alakul, ha találkozik rendes emberekkel is egy bizonyos csoportból, és így már nem kollektív bűnösséget lát, hanem helyre rakja, hogy azok a gyerekek valószínűleg otthonról hozták ezeket a mintákat. Szerinte egyébként a románokat lenéző nacionalizmus is abból eredhet, hogy nem tudnak túllépni a korábbi sérelmeiken. A műsorvezető felvetésére, hogy ezek a tapasztalatok befolyásolhatták drámaíróként is, és tolhatták a közéleti beállítottság felé, Székely azt mondta, hogy ebben igaza lehet. Ezen a ponton derült ki az is, hogy az író sosem szégyellte a magyarságát, az erdélyiségére még büszke is, hazaszeretet pedig érez, de főként Erdély iránt, noha Magyarországot is a hazájának érzi.

Ugyancsak ide kapcsolódik, hogy Alinda kérdésére Székely elmondta, gyerekként elég közel volt a rendszerváltás környéki tüntetésekhez, az apja volt tüntetni, éjszakánként hallgatta géppisztolyropogást, és sokszor az erkélyről nézték a repülő golyókat. Azt is elmondta, hogy

a szülei annyira rendszerellenesek voltak, hogy kilencévesen írt egy Ceaușescu-ellenes verset, amit aztán elrejtettek otthon.

Élete első drámája is rendszerváltáshoz kapcsolódik, ahhoz, hogy mi történt azokkal, akik kiszolgálták a rendszert, majd később a magyarságukat kezdték el hangsúlyozni, de úgy érezte, hogy akkor még ez nem foglalkoztatta jobban, mint másokat. Ez a köpönyegforgatás szerinte ma is jellemző, ha a politikában éppen a magyarkodás, a nacionalizmus a megfelelő termék, akkor azt adják el.

A beszélgetésben arról is szó volt, hogy bizonyos helyeken mellőzik az írót, melynek kapcsán felidézte az egykori Magyar Idők hasábjain futó Kinek a kulturális diktatúrája? című cikksorozatot, melyben ő is megjelent, és ezzel sokak számára kicsit kínossá vált. Szerinte ez azóta már normalizálódott valamelyest, de néhol máig megmaradt, legalábbis a szóbeszédek alapján. Azt is hozzátette, hogy egy feketelista biztosan létezik, bizonyos helyekre nem hívják meg, nem tüntetik fel a nevét, vagy éppen másokra fókuszálnak, ha ott van. Székely elmondta, nem tudja, pontosan mi áll a döntések hátterében, bár az biztos, hogy mindig számítani lehet arra, hogy ha ír egy szöveget, abban nem fog finomkodni, ami megosztó lehet.

Arra a felvetésre, hogy a magyar kultúrában jelenleg több erdélyi szerző is van vezető pozícióban, többek közt Demeter Szilárd vagy Orbán János Dénes, Székely azt mondta, hogy az erdélyiségük nem jelent kötőanyagot, ő nem is szokott velük beszélni, bár Erdélyben még volt köztük kommunikáció. Mint mondta, ott volt egy alulról szerveződés, az irodalmi rendszer hazafias begyöpösödöttsége ellen, most meg ugyanezek az emberek ha nem is mondják ki, de azt sugalmazzák, hogy keresztény nemzeti irodalmat kell csinálni. Elsősorban politikai okokból nincs tehát párbeszéd köztük, és az egész rendszerre vonatkozóan tartja, hogy nem kéne a szájukra venni a kultúrát, mert most egy hajtóvadászat folyik olyan aktív csoportok ellen, akik nélkül magyar kultúra nincs, vagy legalábbis sántít.

A beszélgetés végén szó esett még arról is, hogy szerinte a magyar színpadokon még mindig nem elfogadott dolog a káromkodás, főként a nézők egy részének prűdsége miatt, pedig otthon egyébként ők is használnak ilyen nyelvezetet. Alinda a Színikritikusok Díjáról is kérdezte a szerzőt, melynek támogatására ő is buzdított, dacára annak, hogy a Mária országa be sem került a jelöltek közé a maga kategóriájában – erről azt mondta, azért vállalta, mert felkérték rá, és nem látott reális okot arra, hogy ne fogadja ezt el. Azt is hozzátette ugyanakkor, hogy legközelebb szívesen szállna be olyan kampányba, hogy menjenek az emberek vidékre előadásokat nézni, mert eleve ritka, hogy a színházak rendeljenek saját darabokat – mint Szegeden –, de aztán ezeket még el se megy senki megnézni. Mint mondta, Erdélyben még rosszabb is a helyzet, nincs sok ilyen megkeresés, bár őt egyébként keresték többször is, csak sosem ért rá.