Megbukott a tömeggyilkos Aszad-rezsim, de a polgárháborúnak még nincs vége

Vasárnap hajnalban a szíriai ellenzéki erők komolyabb ellenállás nélkül behatoltak Damaszkuszba, ahonnan a rezsim élén álló Bassár al-Aszad ismeretlen helyre menekült. A rezsim a 2011 tavaszán kezdődő tiltakozásokból szárba szökkenő polgárháború során végig-foggal-körömmel ragaszkodott hatalmához; szemrebbenés nélkül hajtott végre tömeggyilkosságokat, ítélt kínhalálra ezreket, gázosított el egész városnegyedeket.

A 2020-as évekre a nemzetközi közösség is megbarátkozott azzal a ténnyel, hogy Aszad orosz és iráni fegyverekkel megtámogatott uralmát nem lehet fegyverrel megdöntetni. Szíriát 2023-ban újra felvették az Arab Ligába, és bár a rezsim elleni nemzetközi szankciók életben maradtak, gazdasági elszigeteltsége kezdett csökkenni. Azonban a rendszer a relatív nyugalmat nem használta fel hatalma konszolidációjára, Bassár el-Aszad és hadurai egy védelmi pénzekből, váltságdíjakból és drogkereskedelemből élő bűnszervezetet kreáltak a szír államból, mely közben alapvető funkcióit sem volt képes ellátni, a közbiztonságot vagy az energiaellátást sem tudta garantálni. A rezsim ezért ugyanolyan közutálatnak örvendett, mint 2011-ben.

A rezsim katonai ereje nem csak a gazdasági és demográfiai válság – az Aszad klán bázisát jelentő vallási-etnikai kisebbségi csoportok gyakorlatilag kivéreztek a polgárháború első éveiben – miatt csappant meg; a végzetes csapást a három legfontosabb külső támogatójának egyidejű elvesztése jelentette. Oroszország erőforrásait már több mint 1000 napja maximálisan igénybe veszi az ukrajnai háború, Irán szíriai érdekeltségeit az évtizede tartó, 2023. október 7-e után új szintre lépett izraeli bombázások gyengítették meg végzetesen, a polgárháború egyik legerősebb katonai kontingensét adó libanoni Hezbollah pedig kivérzett a pont november végén berekesztett libanoni háborúban.

2024. decemberében mégis általános meglepetést okozott a Szíria északnyugati részét ellenőrző, főleg Törökország által támogatott milíciák offenzívája. A milíciák két nagy ernyőszervezetbe tagozódtak: az erős török befolyás alatt álló Nemzeti Felszabadítási Hadseregbe (NLA), illetve az Ankarával szemben nagyobb függetlenséggel bíró Tahrir as-Sámba, azaz Szíriai Felszabadítási Bizottságba (HTS). A két, egymással épp szövetségben álló koalíció napok alatt el is foglalta Szíria második legnagyobb városát, Aleppót, rá öt napra az Aleppótól 110 km-re délre lévő Hamát, majd alig 24 órányi harc árán az 50 kilométerrel még délebbre található Homszot.

Aleppó eleste után Oroszország fokozta légicsapásai intenzitását, Irán katonai tanácsadókat és iraki síita milicistákat küldött Hamá alá, a Hezbollah pedig több száz harcosát indította útnak. Azonban a külső támogatók hamar felismerték, hogy nincs értelme az erőfeszítéseiknek, és a hét végére mind a három frakció katonai szempontból elengedte Aszad kezét. Irán szombaton evakuálta katonai delegátusát, a Hezbollah katonai konvoja visszafordult, Oroszország pedig az utóbbi 24 órában már csak hébe-hóba hajtott végre légicsapásokat, ellenben a hmejmími légitámaszponton megnövekedett a szállítógépek forgalma.

Közben a polgárháború egyik legszívósabb ellenállási gócának számító déli Derában is felkelés tört ki. Keleten pedig a kurd erők foglalták el Deir-ez-Zór városát. Szombatra az M5-ös autópályán ellenállás nélkül haladó ellenzéki csapatok bekerítették Damaszkuszt, ahonnan Aszád cikkünk megjelenése idején is ismeretlen helyre távozott. A főváros elfoglalása inkább egy népünnepély kíséretében történt átadás-átvételi aktus volt; Mohamed Gázi al-Dzsalali, az ország még Aszad által kinevezett miniszterelnöke állítása szerint folyamatosan konzultál az offenzívában meghatározó szerepet játszó HTS vezetőjével, Mohamed al-Dzsúlánival, aki egy választott tanács ideiglenes irányítása alá helyezné az országot.

Nem mindenhol örülnek a győzelemnek

A fejlemények láttán nem túlzás azt mondani, hogy vége a Bassár el-Aszad apja, Hafez Aszad 1971-es elnökségével induló Aszad dinasztia 53 éves uralmának. Azonban miközben a villámhadjáratban felszabadult városok lakói – teljesen érthető módon – a diktatúra bukását ünneplik, a megnyitott politikai börtönökből 39 éve nem látott családtagok kerülnek elő, nem szabad elfelejteni, hogy az ellenzék győzelme újabb, súlyos politikai kérdéseket vet fel.

Az első ilyen kérdés az országegyesítés. Az offenzíva ugyanis érintetlenül hagyott két területet. Az egyik területet a Földközi-tenger partján található Latakia és Tartúsz kormányzóságok fedik le. Ennek lakosságát szinte teljesen az összlakosság amúgy 11 százalékát kitevő alavita kisebbség teszi ki, és ez az Aszad-dinasztia törzsterülete is. Az itteni lakosok tartanak attól, hogy a szunnita arab többség megtorló akcióinak célpontjává válhatnak, hiszen az ellenzéki erők nagy részét a felekezeti törésvonalakon élősködő iszlamista és posztdzsihadista milíciák teszik ki. Ugyan Mohamed al-Dzsúláni többször is elmondta, hogy az egyszerű embereknek nem kell tartaniuk a megtorló akcióktól, azonban a polgárháborút eddig számtalan véres felekezeti viszály jellemezte. A tengerparti kormányzóságokkal kapcsolatos stratégiai elképzeléseket bonyolítja, hogy itt található Oroszország két legnagyobb szíriai bázisa: a tartúszi flottatámaszpont és a hmejmími légibázis is.

A másik terület Kelet-Szíria, amit a kurd kisebbségi milíciák által dominált, de arab frakciókat is magába foglaló Szíriai Demokratikus Erők (SDF) vezet. A 2012 óta autonómiában élő kurdok eddig mind az ellenzéktől, mind a kormányzattól igyekeztek egyenlő távolságot tartani, azonban Törökország nem titkolt célja az, hogy a 800 kilométeres török-szír határról teljesen el kell üldözni a kurdokat, és ennek megvalósítására 2018 óta rendszeresen a helyi szír iszlamista milíciákat használja fel. Az előzmények ismeretében a kurdok joggal gondolhatják azt, hogy egy Aszad utáni Szíriában el fogják veszteni autonómiájukat, és üldöztetésnek lesznek kitéve. És hogy itt is még bonyolultabb legyen a felállás, a kurdok az Iszlám Állam elleni harcokban az Egyesült Államok legmegbízhatóbb partnerének számítanak, és jelenleg is több száz amerikai katona állomásozik Kelet-Szíriában.

Szíriába is jön a tálib rendszer?

Aszad bukásával ráadásul nem feltétlenül köszöntött be a demokratikus Szíria kora. Ugyan az Aszad elleni népmozgalmakkal a nemzetközi közösség és a nemzetközi közvélemény 2011 után könnyen azonosulni tudott, azzal már kevésbé, hogy a fegyveres ellenállásban már iszlamista, sőt dzsihadista szervezetek vitték a prímet. A Nemzeti Felszabadítási Hadsereg ugyan magába foglal nacionalista-demokrata elkötelezettségű milíciákat, de többségben vannak az iszlamista szervezetek, akik akkor sem finnyásak, ha az Iszlám Állam árváit kell soraikba fogadni. A Tahrír as-Sám pedig egyenesen az al-Kaida szíriai alszervezetéből és más dzsihadista szervezetek maradványaiból, jelentős újrafazonírozással alakult meg 2017-ben; vezetője, Mohamed al-Dzsúláni fejére az Egyesült Államok 10 millió dolláros vérdíjat tűzött ki.

Ezek a szervezetek nem véletlenül élték túl a polgárháború sivár időszakát, al-Dzsúláni nem véletlenül számít a dzsihád talán legnagyobb túlélőjének. A szír ellenzék jelenleg pragmatikus politikát folytat – ennek szembetűnő jele, hogy a HTS előírta tagjainak, hogy ne hordjanak turbánokat, maga al-Dzsúláni is katonai ruhában adja interjúit. Vezetői a felekezeti csatabárdok elásását ígérik, és megkerülik azt a kérdést, milyen Szíriát is képzel el. Azonban Idlíb tartományban a szervezet egy meglehetősen szigorú, a sária érvényesítésén alapuló kormányzást folytat, melyet sokan a tálib rendszerhez hasonlítanak.

Az biztos, hogy Szíriában még nincs vége a politikai földcsuszamlásnak, és az is, hogy ezek a rezgések a nemzetközi hatalmi politikát sem hagyják érintetlenül. Ami már jelenleg is látszik, hogy az Aszad-rezsim bukása Oroszország és különösen Irán komoly diplomáciai vereségét jelenti.

Szíria az egymást váltó rezsimektől függetlenül 1956 óta mindig is a Szovjetunió, majd Oroszország stabil közel-keleti szövetségesének számított, az országba már 2011 előtt több milliárd dollár értékű olajipari és infrastrukturális orosz befektetés érkezett, ráadásul Damaszkusz az orosz hadiipar fontos megrendelőjének számított. És ugye a Földközi-tenger egyetlen orosz haditengerészeti támaszpontja is Tartúszban található. Miután Oroszország oroszlánszerepet játszott Aleppó vagy Idlíb tönkrebombázásában, ezért szinte biztos, hogy bukni fogja gazdasági érdekeltségeit, és kétséges támaszpontjainak jövője is.

Miközben Oroszország egyik fontos, de jelenlegi helyzetében kissé háttérbe szorult szövetségesét és bázisát veszíti épp el, addig Iránnak tehetetlenül kell figyelnie az évtizedek alatt kiépített szövetségi rendszerére mért újabb megrendítő csapást. Az Aszad-rezsim alatt Szíria az Izraellel szembeni fenyegetésben nemcsak közvetlen szerepet játszott, de fontos tranzitországként is működött az „Ellenállás tengelye” egyik másik tagja, a Hezbollah libanoni területei felé. 2023. október 7-e után Izrael mind Irán szíriai érdekeltségeire, mind a Hezbollah katonai erejére, eszközeire és infrastruktúrára súlyos csapásokat mért; Teheránnak most szembe kell néznie azzal, hogy szíriai pozíciói megsemmisültek, Damaszkuszban egy ellenséges frakció veszi át az irányítást.

Nagyot nyert viszont Törökország. Ankara a kezdetektől fogva az ellenzéki milíciák legfőbb támogatójának számított, még akkor sem hátrált ki mögülük, amikor a többi nagy szponzor, Katar vagy Szaúd-Arábia már feladta a hiábavalónak tűnő finanszírozást, és az Arab Ligán keresztül inkább a kiegyezést keresték. Persze az Öböl-államokkal ellentétben Törökországnak sokkal közvetlenebb érdekeltségei vannak Szíriában: a milíciáknak szervezi ki a török etnikai nacionalizmus mumusai, a kurdok sakkban tartását és vegzálását. Az ellenzék győzelmével Törökország az I. világháború óta nem látott mélységű befolyási övezetre tett szert, mondjuk kérdés, mennyire tudja fenntartani befolyását a patronáltjai felett, akik felkelőkből állami vezetőkké léptek elő. Recep Tayyip Erdoğan politikai sikerét az is növelheti, hogy a Törökországban élő 3,2 millió szíriai menekült előtt megnyílt az út a hazatéréshez – amennyiben Aszad bukása tényleg Szíria stabilitását és újjáépítését hozza el.