Az olaszok mindent megtesznek, hogy még mélyebb legyen a válság Európában

Bár az európai politikában az utóbbi bő évtizedben számos példátlan dolog történt meg, vannak még évtizedek óta kiszámítható és stabilan előrejelezhető dolgok a nyugati politikai rendszerekben. Az egyik ilyen az időszakos olasz kormányválság: az ország 1948 óta a 67. kormányát fogyasztja, amelynek vezetője, Mario Draghi a héten beadta lemondását parlamenti támogatásának megrogyása miatt.

Bár Sergio Mattarella államfő ezt nem fogadta el, egyelőre nem világos, hogy hogyan tudja folytatni Draghi, az eleve válságmenedzserként behozott technokrata közgazdász.

Az újabb kormányválság egyik vetülete, hogy az olasz politika sem képes megküzdeni a növekvő energiaárakkal és az élelmiszerinflációval, ami erősen erodálta a kormányt támogató populista erők népszerűségét.

Egy másik, kapcsolódó vetület, hogy az ukrajnai orosz agresszió eszmei éket vert a hattagú koalícióba, különösen a balpopulista Öt Csillag Mozgalomba (M5S), ami eredetileg a legnagyobb kormánypárt volt. Draghi az olasz gázfüggés ellenére támogatta az uniós szankciókat, fegyvereket küldött Ukrajnába és általában véve egy EU- és NATO-párti vonalat vitt.

Ez feszültségeket keltett az eredetileg EU- és NATO-szkeptikus pártban, amelynek egy népes szárnya a háború gazdasági hatásainak minimalizálását és a mielőbbi „békét” hangoztatta (természetesen Orbán Viktor magyar miniszterelnökhöz hasonlóan anélkül, hogy kifejtették volna, hogyan is nézne ki a béke egy olyan helyzetben, ahol orosz csapatok masíroznak Ukrajna területén.)

• Ezen feszültségek miatt az Öt Csillag június végén kettészakadt, és a párt maradéka júliusban közölte, nem szavazza meg Draghi gazdasági válságtervét, mert az szerintük nem tesz eleget az „olasz családok” megsegítése érdekében.
• Erre a kormány egy másik tagja, a jobbpopulista Liga is kampányüzemmódba kapcsolt, és Matteo Salvini pártelnök a koalíció végéről kezdett el beszélni.
• Draghi kijelentette, hogy az Öt Csillag kilépése esetén nem tudja fenntartani a nemzeti egységkormányt, emiatt a héten az energiacsomag mentén bizalmi szavazást tartottak a parlamentben. Ezt ugyan túlélte, és a kormánykoalíciónak az M5S nélkül is elég képviselője lenne, de az Öt Csillag tartózkodott a voksoláson, ezért csütörtökön beadta lemondását.
• Ezt az államfő tehát nem fogadta el, és azt mondta Draghinak, hogy a jövő héten a parlament előtt próbálja meg még egyszer összeboronálni az egységet.
• Olasz sajtóhírek szerint az Öt Csillagot sikerülhet megbékíteni, de most már inkább a Liga és Matteo Salvini az, akit nehezebb lesz visszacsalogatni a koalícióba.
• Más értesülések szerint Draghi maradása valószínűtlen, és ősszel előrehozott választások jönnek.

Ahogy az utóbbi bő egy évtized olasz kormányválságainak esetében lenni szokott, a politikusok most is egy gazdasági és pénzügyi válság tornácán ugrottak egymás torkának. Bár Olaszország az Európai Unió gazdaságélénkítő programjának egyik legnagyobb kedvezményezettje lehet, az uniós források elköltéséhez stabil kormány és világos terv kellene. Az olasz állam finanszírozási költségei már a kormányválság előtt is évtizedes csúcsokat közelítettek, és a részvénypiacokon is felfordulást okoztak a mostani feszültségek, ami az Európai Központi Bank számára is fejtörést okozhat. A politikai káosz pedig az Európai Unió egységére is veszélyt jelent.

Olasz politikatörténet hat bekezdésben

A mostani, majdhogynem permanens politikai válság gyökerei minimum az euróválságig nyúlnak vissza. Akkortájt két nagy tábor uralta az olasz politikát: a balközép Demokrata Párt (PD) és Silvio Berlusconi média- és politikai vállalkozó Forza Italia, avagy Hajrá Olaszország nevű jobboldali mozgalma. Utóbbi volt kormányon 2011-ben, amikor Olaszország az eurózóna adósságválsága során kis híján csődbe ment. Ez a kormány bukásához vezetett, 2011-től 2013-ig szakértői válságkezelő kabinet irányította Olaszországot, elsősorban a külső hitelezők (az Európai Bizottság, a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Központi Bank) megszorítási politikáját végrehajtva.

Ezt követően a Forza Italia fokozatosan eljelentéktelenedett, Berlusconit elítélték adócsalásért, egyre több információ szivárgott ki szexpartijairól is. Helyét a jobboldalon a korábban a gazdagabb Észak-Olaszország függetlenedését hirdető Liga (eredetileg Északi Liga) vette át, amelynek vezére, Matteo Salvini az európai nacionalista populizmus egyik vezéralakjává és Orbán Viktor migrációellenes harcostársává vált.

A Demokrata Párt 2013 és 2018 között különböző koalíciók élén kormányzott, de nem sok sikerrel, 2018-ra támogatottságuk súlyosan megcsappant, választóik egy jó része egy új politikai erőhöz, az eredetileg EU-szkeptikus és balpopulista jelszavakkal kampányoló Öt Csillag Mozgalomhoz vándorolt.

A 2018-as választáson ez a két populista erő, az Öt Csillag és a Liga vált a két legerősebb párttá, és nagy meglepetésre végül ez a furcsa páros alakított kormányt, amelynek élére egy külsőst hívtak Giuseppe Conte jogászprofesszor személyében. A kezdetektől fogva vitákkal terhelt koalíció viszont 2019 nyarán szétesett, miután Salvini a Liga növekvő és az Öt Csillag csökkenő népszerűségét látva megpróbálta megbuktatni a kormányt. Ez nem jött össze, a meggyengült Öt Csillag lepaktált a meggyengült Demokrata Párttal, és balos koalíció alakult 2019 őszén továbbra is Conte vezetésével.

Ez a koalíció 2021 elejéig húzta, amikor az uniós gazdaságélénkítő csomag felhasználása körüli viták, illetve a PD és a koalíció belső feszültségei miatt Conte ellehetetlenült, és Olaszország a koronavírus-járvány, valamint az általa kiváltott gazdasági válság kellős közepén ismét politikai káoszba került.

Ebben a helyzetben Sergio Mattarella államfő – Olaszország látszólag egyetlen olyan politikai szereplője, aki felelős államférfiként képes viselkedni – egy meglepő húzással a pártpolitikusok feje felett Mario Draghit, az Európai Központi Bank volt elnökét kérte fel a kormányalakításra. A sajtóban gyakran az euró megmentőjeként is emlegetett Draghi mögé végül széles parlamenti többség állt össze, a demokraták, az Öt Csillag, de még a Forza Italia és a Liga is támogatta a kormányt, és két további, kisebb párt is csatlakozott. (Ennek részleteiről itt írtunk tavaly.)

Ez az egység bomlott most meg az Öt Csillag machinációi miatt.

A szél és közép összecsap

Az Öt Csillag felbomlását az ukrajnai háborúhoz köthető eszmei nézeteltérések hozták el, bár mélyebb pártbéli feszültségek álltak mögötte. Az eredetileg Beppe Grillo humorista rendszerellenes agitálásából alakult mozgalom EU-szkeptikus, euróellenes, Amerika-szkeptikus és a szó naiv értelmében pacifista gyökerekkel bírt, ennek részeként pedig Oroszországgal szemben meglehetősen szelíd vonalat képviseltek.

Ezzel pedig egyáltalán nem lógtak ki az olasz politikai fősodorból. Mint az Európai Külkapcsolatok Tanácsa nevű brüsszeli agytröszt tavaszi helyzetértékelése írta, az olasz politikai elit az elmúlt húsz évben szoros kapcsolatra törekedett Oroszországgal. Silvio Berlusconi, az 1990-es és 2000-es évek jobboldali cárja híresen jó viszonyt ápolt Vlagyimir Putyin orosz elnökkel; de az orosz rezsimmel való barátkozás a balközép demokraták vezető politikusaitól sem állt távol. Az Öt Csillag mellett az utóbbi évek másik nagy populista mozgalma, a Liga, valamint az újabban a Ligát jobbról előző Olasz Testvérek (róluk később) is szeret Moszkva felé kacsingatni – a másik oldalról pedig Putyin is örömmel vette, és egyes hírek szerint anyagilag is támogatta, hogy Európa egyik legnagyobb gazdaságát euroszkeptikus populisták irányítsák.

A feszültség részben abból adódott, hogy az Öt Csillag kormányra kerülése és a demokratákkal való lepaktálása óta a párt egyre EU-pártibb, atlantista vonalat kezdett el vinni.

Olaj volt a feszültségekre az ukrajnai orosz invázió, amelyet követően Mario Draghi egy markánsan EU-párti és atlantista politikát kezdett el vinni. Ebben a helyzetben Giuseppe Conte, az Öt Csillag korábbi miniszterelnöke arról beszélt, mielőbbi békére van szükség, és az ukrajnai fegyverszállítások leállítását követelte, amelyek szerinte csak meghosszabbítják a háborút. Ezzel szemben Luigi Di Maio korábbi pártelnök, jelenlegi külügyminiszter egyértelműen kiállt Ukrajna támogatása és a kormány atlantista vonala mellett.

A feszültségek ugyanakkor ennél is mélyebben gyökereztek. Az Öt Csillag parlamenti politikusai gazdasági és más szakpolitikai kérdésekben is markánsan középre tolódtak – elég csak arra gondolni, hogy a „brüsszeli kottából játszó” technokrata szakértők ellen létrejött mozgalom jelenleg egy brüsszeli kottából játszó technokrata szakértő kormányának tagja. Ezt az eredeti tagság számottevő része problémásnak tartotta, és a párt támogatottságán is meglátszott a populista gyökerek elhagyása. Az Öt Csillag a 2013-as parlamenti választáson a voksok 26, a 2018-as választáson 33 százalékát kapta, ehhez képest most 11 százalékon áll a Politico felmérésátlaga szerint, és a júniusi, részleges helyhatósági választásokon is gyengén szerepeltek.

Di Maio végül június végén fogta magát, és az Öt Csillagból kilépve új pártot alapított „Együtt a jövőért” néven, amelyhez az Öt Csillag 52 parlamenti képviselője és 11 szenátora, valamint két európai parlamenti képviselője is csatlakozott. (Ezzel az Öt Csillagnak 105 képviselője és 62 szenátora maradt).

Ahogy már említettük, az Öt Csillag maradéka júliusban szembeszegült a kormánnyal. Draghi egy 23 milliárd eurós gazdasági csomagot jelentett be, amely az infláció lakossági hatásait volt hivatott ellensúlyozni, Conte szerint azonban nem tett eleget az emberek megsegítése érdekében, ezért nem szavazták meg a csomagot (bár az végül gond nélkül átment a szenátuson).

Ezután jött a bevezetőben említett bizalmi szavazás, ahol az Öt Csillag tartózkodott, mire Draghi közölte, hogy megbomlott a nemzeti egységkormány, és így nem tudja folytatni. Mire Sergio Mattarella közölte vele, hogy próbálkozzon meg még egyszer a feszültségek elsimításával, és jövő szerdán a parlamentben rendezzék a sorokat.

Választási játszma

A La Repubblica olasz lap pénteki cikke szerint a balközép pártok arra kérték Draghit, hogy folytassa, és a jelek szerint az Öt Csillagot is vissza lehet csalogatni a koalícióba. Most már inkább az a probléma, hogy a Liga és Matteo Salvini kezdte el húzni az orrát.

Ennek háttere, hogy a Liga támogatottsága az Öt Csillaghoz hasonló mélyrepülésben van. A Liga 2018 nyara és 2021 tavasza között a legnépszerűbb olasz párt volt, ám támogatottságuk már egy ideje lefelé tartott, amit a kormányzati szerepvállalás még inkább megtépázott: ma már csak 15 százalékon állnak. Eközben a jobboldal vezető erejévé az Olasz Testvérek vagy máshol Olaszország Fivéreinek is fordított formáció (Fratelli d’Italia) vált, amely eredetileg a Forza Italiából vált ki, és azóta jobbról előzve mind az egykori anyapárttól, mind a Ligától jelentős tábort csábított el,

23 százalék körüli támogatottságával a legnépszerűbb párt – és a Fidesszel is látványosan kokettálnak.

Az Olasz Testvérek vezetője, Giorgia Meloni már be is jelentette, hogy kész kormányozni, ami az európai egységre és az olasz gazdaságra nézve is súlyos csapást jelentene.

Az is rontotta a kormányt támogató populisták helyzetét, hogy a PD sokéves gyengélkedés után kicsit összeszedte magát, és manapság az Olasz Testvérekhez hasonló táborral bír, 22 százalék körül mozog népszerűsége. Ebben a helyzetben az Öt Csillag és a Liga politikusai számára jobb opciónak tűnhet, ha megpróbálják a Demokrata Pártra kenni a megélhetési költségek emelkedéséből fakadó népharagot.

Luigi Di Maio mindenesetre azt mondta pénteken, hogy ha Draghi bukik, akkor előrehozott választást kell tartani az ősszel. Bár a koalíciónak az Öt Csillag nélkül is stabil többsége lenne a parlamentben,

a Reuters Draghi köreiből úgy értesült, hogy a kormányfő a jelen állás szerint kitart a lemondás mellett, szerintük október elején tarthatnak előrehozott választást Olaszországban.

Az is elvi lehetőség, hogy Sergio Mattarella új miniszterelnököt verbuvál, de egy gyors kormányalakítás esélyei jelenleg alacsonynak tűnnek.

A következő parlamenti választást jövő tavasszal tartanák, de egy esetleges előrehozott voksolás komoly kockázatokkal járna: a jövő évi költségvetést a parlament őszi ülésszakán kell elfogadni, a büdzsé kidolgozása és megszavazása pedig elengedhetetlen az uniós helyreállítási alap pénzeinek lehívásához és az olasz gazdasági helyzet stabilizálásához.

Gazdasági hazárdjáték

Olaszország összesen 200 milliárd euróra számíthat az uniós alapból, és a pénz nagy részének elköltéséről már megvannak a pontos tervek. Ugyanakkor a lekötött uniós források felhasználása érdekében 2026-ig bezárólag mintegy félezer kisebb-nagyobb törvényhozási aktusra van szükség, azaz

nagyon súlyos összegekkel játszanak a rövid távú belpolitikai érdekeiket előtérbe helyező politikusok.

A gazdasági gondok már a kormányválság nélkül is jelentősek voltak: az olasz gazdaság már a 2008-as válság és a koronavírus-járvány kitörése között is stagnált; az ország egy főre eső gazdasági teljesítménye reálértéken alacsonyabb, mint 20 éve volt; a vállalkozások termelékenysége a digitalizáció teljes elmaradása miatt csapnivaló; az államadósság nyakló nélkül emelkedik. Erre a járvány és a tavaly meginduló inflációs hullám rátett egy lapáttal.

Bár Mario Draghi kinevezésekor jelentősen enyhültek az olasz gazdaság helyzetével kapcsolatos félelmek, a kormányválság miatt ismét előtérbe került az adóssághelyzet és a bankrendszer törékenysége is. Emiatt a pénzpiacokon egyre nagyobb hozamot követelnek a kockázatosabbnak tartott olasz kötvényekért, így egyre nehezebb és drágább finanszírozni az országot.

Eközben az eurózóna jegybankjának, az Európai Központi Banknak is komoly fejtörést okoz a helyzet. Az infláció megfékezése érdekében szigorítani kellene a monetáris politikán, ez azonban tovább drágítaná a déli országok finanszírozását, és visszafogná gazdasági növekedésüket is. Bár az EKB igyekszik innovatív eszközökkel kezelni az eurózóna „fragmentációját”, de ez az olaszok válságba jutása esetén elég nehéznek ígérkezik.

Az olasz koalíció megbomlása emellett az EU egységét is alááshatja. Mario Draghi egy Brüsszelben otthonosan mozgó, alkuképes, jó megítélésű vezető, akivel más uniós országok és az Európai Bizottság is könnyen dűlőre tud jutni. Az utóbbi évben Emmanuel Macron francia elnökkel karöltve főszerepet játszott az uniós fiskális szabályok lazításában, és az energiapolitika terelgetésében is fontos felelősség hárult az olasz kormányra.

Egy populistább vonalat képviselő olasz vezetés hatalomra jutása esetén ugyanakkor az Oroszországgal szembeni határozott uniós fellépés és a helyreállítási alap elosztása is vitatémává válhat, és

nagyon más helyzet, amikor egy 60 milliós nagy gazdaság veri ki a patáliát, mint amikor Orbán Viktor lengeti a vétót Brüsszelben.

Az ugyanakkor a Draghi-buktatás ellen szól, hogy jelenlegi támogatottsága mellett sem az Öt Csillag, sem a Liga nem érdekelt egy előrehozott választásban. Sőt, még a Forza Italia egy minisztere is arról beszélt pénteken, hogy Olaszországnak Draghira van szüksége, nélküle elveszítik a bizalmat és szavahihetőséget Európában és a világban.