Hajnalonként felriadsz, hogy érted jöttek, mert újságíró vagy

Oroszországot elhagyó újságírókkal beszélgettünk arról, hogyan látják saját jövőjüket, és az országét, amelyben az Ukrajna ellen február 24-én megindított háborúval új időszámítás kezdődött, bár a sajtó ellehetetlenítésének folyamata jóval hosszabb volt.

„Sokak élete február 24-én omlott össze, az enyém tavaly május 7-én” – mesélte Krisztyina Szafonova, aki éppen egy éve hagyta el Oroszországot. Története jól mutatja, hogy az újságírók munkája már korábban is kockázatos volt, nem csak azután, hogy elkezdődött a háború – amelyet Oroszországban kizárólag speciális katonai műveletnek szabad nevezni –, és amelyre hivatkozva tulajdonképpen bárki felelősségre vonható, „a fegyveres erők rossz hírének keltése” címén. (Az orosz sajtó háború után felpörgetett propaganda-üzemmódjáról itt olvashat bővebben.)

Krisztyina évek óta a Meduzának dolgozott Moszkvában, amikor egyszer csak kopogtak. „Az a kopogás semmivel sem téveszthető össze, sosem felejtem el.”
A rendőrség azért jött, mert Krisztyina néhány nappal korábban tudósított egy „nem engedélyezett” tüntetésről.

Bűnözőhöz küldték, újságíróhoz érkezett

Igaz, a rendőr ezt nem tudta, neki azt mondták, hogy egy bűnözőhöz kell kijönnie. „Csodálkozott is, amikor meglátott, és mondtam neki, hogy újságíró vagyok. Nagyon kedves volt, álltunk az ajtóban, vártuk, hogy a főnöke visszahívja őt, addig bemutattam neki a macskámat, ő meg arról mesélt, hogy egy kisvárosból jött, ahol nagyon szeretett lenni, de átrendelték ide.” Aztán csöngött a telefon, a rendőr annyit mondott a főnökének Krisztyináról, hogy „teljesen beszámítható” – ami azért jelzi, hogy milyen jellemzésekkel traktálhatják a rendőröket az újságírókról.

Ezúttal nem volt házkutatás, az őrsre sem vitték be azonnal, ahogy akkoriban már több újságírót. Csak másnap kellett bemennie a rendőrségre, ahol viszont közölték vele, hogy bírósági tárgyalásra számíthat. „Egy rendőrnő hallgatott ki, láthatóan élvezte a helyzetet, pedig amikor bementem, akkor a rendőri látogatás alapján azt gondoltam, sikerül tisztázni a helyzetet.

Helyette azzal szembesültem, hogy elindul egy adminisztratív állami gépezet, amellyel szemben mindenki tehetetlen, a bíróságon pedig akármilyen ügyvéddel, bizonyítékokkal, érvekkel áll ki az ember, nem nyerhet. Tudósítottam elég sok bírósági tárgyalásról, hogy ezt tudjam.”

Közölték vele, hogy elállta az utat a belvárosi tüntetésen, meg a járdán akadályozta a gyalogosforgalmat, bár ez egy kisebb csoporttól is jókora teljesítmény lett volna, nemhogy egyetlen embertől. A tüntetés egyébként meglepően nyugodtan zajlott le, akkor senkit sem vittek el, ellentétben a néhány héttel korábbival, amikor többeket meg is vertek, köztük újságírókat is, Krisztyina is kapott akkor két ütést gumibottal a mellkasára.

Hiába tettek panaszt, sőt készült felvétel is a rendőrökről, nem indult eljárás. Hogy a rendőrök újságírókat vernek, azt pontosan tudták, 2021 óta ugyanis nem elég a sajtóigazolvány és egy szerkesztőségi megbízás, mindezt jól láthatóan nyakba kell akasztani és Press feliratú, fényvisszaverő mellényt kell hordani a tüntetéseken.

A tavaly április 21-i tüntetés viszont rendőri beavatkozás nélkül lezajlott. Persze, ez nem jelenti, hogy mindenki megnyugodhat, ha hazaér. Moszkva már tele van arcfelismerő kamerarendszerekkel – már „arccal” is lehet fizetni a metróban –, utána lehet menni bárkinek, így az újságíróknak is. Már ha egyáltalán újságíróknak tekinti őket a hatalom.

Az akkor még Oroszországban is tevékenykedő, de Lettországban bejegyzett Meduza ugyanis hiába kapott regisztrációt az orosz külügyminisztériumban, ezt egyenként meg kellett tennie minden munkatársával is, függetlenül attól, hogy ők orosz állampolgárok. (A Meduza létrejötte egyébként nagyon rokon a Telexével: a Lenta.ru hírügynökségből jött létre, amikor annak főszerkesztőjét elbocsátották, és emiatt felmondott a teljes szerkesztőség is.)

Az újságírás nem bűncselekmény – de most igen

Krisztyina azonban hiába adta be az iratokat 2020 őszén, áprilisig nem kapott semmilyen értesítést az egyébként egy évre kiadható regisztrációról. „Elutasítást nem kaptam, dolgoztam.” A rendőrségen viszont közölték, hogy a külügyet is megkérdezik Krisztyina státuszáról, és ha nem adták meg az akkreditációt, akkor tüntetőnek számít majd.

Nos, aki másodszorra tüntető, az 30 nap elzárásra is számíthat. Márpedig Krisztyina 2020 nyarán valóban tüntetett: akkor zajlott Szvetlana Prokopjeva újságírónő ügye, akire az ügyészség hat év börtönbüntetést kért. „Nem akartam az aktivista tevékenységet keverni az újságírással, de itt fontosnak éreztem, hogy tiltakozzam. Egyszemélyes tüntetés volt, amit nem kell bejelenteni. Tizenketten egymást váltva tüntettünk, a táblámon az állt, hogy »Az újságírás nem bűncselekmény! Szabadságot Szvetlana Prokopjevának!«. Mindannyiunkat bevittek.”

Ezt azonban megúszta megrovással. (Prokopjeva egyébként félmillió rubel büntetést kapott, a bíróság szerint írásával egy terrorista akciót igazolt. Az ítélet ellen még az elnök alá rendelt emberi jogi bizottság is tiltakozott, számos nemzetközi szervezettel együtt, hiába. Az idén márciusban ismét házkutatást tartottak nála, nem sokkal ezután az újságírónő elhagyta Oroszországot.)

Krisztyina helyzetét nehezítette az is, hogy az áprilisi tüntetés és a rendőri megkeresés közötti két hétben a Meduzát külföldi ügynöknek nyilvánította a törvény. A szabályozás meglehetősen önkényes, formálisan nincs is következménye, csupán az orgánumnak a cikkek előtt jeleznie kell, hogy ezt a minősítést kapta. A gyakorlatban viszont elhagyták őket a hirdetők. A Meduza az olvasókhoz fordult, és van is elég ember Oroszországban is, aki akar és mer is anyagi támogatást adni – egyelőre.

„A rendőrnő csillogó szemmel mondta, hogy a Meduza külföldi ügynök, mintha ezzel a munkaadóm a nép ellensége volna”

– mesélte Krisztyina, akivel ily módon is éreztették, hogy a helyzete súlyos. Tavaly májusban ott állt egy bírósági tárgyalás küszöbén, az állam által megtagadott akkreditáció miatt is védtelenül. Ráadásul, egy harmadik tudósítással már öt évig terjedő börtönbüntetést kockáztatott volna.

„A szerkesztőséggel együtt jobbnak láttuk, ha elmegyek, mert egy ítélettel csak a többi újságíró megfélemlítését érjük el, és sok forrást von el a szerkesztőségtől.” Így aztán Krisztyina összepakolt, és meg sem állt Lettországig. A határon gond nélkül kiengedték, bírósági tárgyalást azóta sem rendeltek el, és az ügyét engedély nélküli munkavégzésre módosították.

Börtön helyett országhatár

Az állam tehát egyelőre nem bánja, ha a kellemetlenkedő sajtó munkatársai egyszerűen elmennek. „Megtisztulás, ezt most így hívják” – ezt már Makszim Szamorukov, a Carnegie.ru volt munkatársa mondja. Az elemzéseket közreadó, orosz–amerikai fórumként szolgáló intézményt bezárták, a portál archívumát pedig épp a héten tették elérhetetlenné.

Makszim az Oroszország által Ukrajna ellen indított háború negyedik napján jött el Oroszországból. A határon nem tettek fel szokatlan kérdéseket, nehézséget inkább az európai szankciók miatt beszűkült járatszámok okoztak, de sikerült eljönnie. „Jönnek most is, nem kormányzati szervek dolgozói, sok más újságíró, van, akinek esetleg átnézték a telefonját, de a legtöbben simán átjöttek a határon.” Aki marad, az viszont kockáztat.

„Most a legkönnyebben a fegyveres erők hitelrontására hivatkozva lehet börtönbe juttatni az újságírókat. Elég, ha arról írsz, hogy a hadsereg Ukrajnában háborúzik, ahelyett, hogy »felszabadító tevékenységet folytat a különleges művelet keretében«. Új jogcím, tizenöt évvel büntethető.” Van már közismert orosz újságíró, aki ellen ennek alapján indult eljárás.

„Még egyszerűbb lett fellépni azok ellen, akikre a hatalom már régóta fente a fogát, főleg vidéken” – és ez már a mindennapok része.

„Az utolsó évben már éreztük, hogy aktívan kell élnünk, amíg lehet, mert nagyon meg fog változni az életünk. Decemberben már sokat beszéltünk arról kollégákkal, hogy háború lesz.”

Háború, amely szerinte tényleg kizárólag Vlagyimir Putyin elnök személyes döntésén múlt. „Nincsenek befolyásos körök, befolyásos emberek. Senki nem mondhat nemet, nem hathat a döntésekre. Ez fokozatosan alakult így, nem egy nap alatt.”

A sajtó mozgástere fokozatosan szűkült, de Krisztyina szerint 2019-ben gyorsult fel a folyamat: ekkor volt a tényfeltáró újságíró, Ivan Golunov ügye – ez jól végződött, mert felmentették, sőt az autójában kábítószert elhelyező rendőrt vonták felelősségre –, aztán „2021-ben, Alekszej Navalnij visszatérésével és bebörtönzésével hirtelen romlott a helyzet. Beindult a repressziós gépezet mindenki ellen, újságírók, szerkesztőségek lettek külföldi ügynökök.”

De meddig tart az emigráció?

A médiumok sorra szűnnek meg, a külföldi ügynöknek minősítettek kiszorulnak, a BBC orosz stábja szintén elhagyta az országot, bezárt az Eho Moszkvi, felfüggesztette működését a Novaja Gazeta – most épp egy „emigráns” európai verzió létrehozásán dolgoznak –, mozgástér újságíróként lényegében nincs.

„Nem gondolkodtam azon, mennyi időre jövök el, talán pár héttel számoltam. A háború menetétől is függött, mindenki azt gondolta, annak hamar vége lesz. Igen meglepő, hogy így alakult, amerikai jelzések is arról szóltak, hogy Kijev három nap alatt elesik. És az orosz hadseregről kiderült, hogy sokkal vacakabb – mondta Makszim Szamorukov.

– Most azt gondolom, soha nem térek vissza. Tizenöt év aktív munka van mögöttem, valamiféle nevet szereztem, tudásra tettem szert, lakást újítottam fel, terveztem az életemet, csomó hétköznapi dologról van szó, ami az öreg parancsa miatt semmivé foszlott. Aztán kezdjem elölről, hogy a következő öreg szeszélye ezt megint elsöpörje? A rendszer tud nyújtani garanciát ez ellen? Én nem akarom ezt megint kipróbálni.

Ami Oroszország jövőjét illeti, hát abban sem látok semmi jót. Hogyan is lehetne, ha az ország mindig elherdálja a lehetőségeit? Putyin után sem várok jót, a rendszere degradálta a társadalmat, az oktatást, mindent. Miért lenne minden rendben a leépülés után? Valami javulás persze biztosan lesz, végül is, ami most van, az is még mindig jobb, mint a késői Brezsnyev-éra.”

Krisztyina is rövid időre indult el, és sokáig marad: „Úgy csomagoltam, hogy ne kelljen sok cuccot visszacipelnem. Az év elején azt gondoltam, talán, ha elévül az ügyem, áprilisban visszamegyek. Ez a háború után lehetetlen lett.

Amikor elkezdtük ezt a szakmát, még nem volt ennyire fojtogató a légkör a sajtó körül. Ott volt persze Anna Politkovszkaja meggyilkolása, de az kirívó eset volt. Nem azért lettünk újságírók, hogy rettegnünk kelljen azért, mert a munkánkat végezzük, vagy hogy már szinte normálisnak találjuk, ha tizenöt nap elzárásra ítélnek. Hogy hajnalban felriadjunk, mert azt hisszük, értünk jönnek, házkutatást tartanak, és ezzel felforgatják a szeretteid életét is – Krisztyina ez utóbbit tartja a legnyomasztóbbnak, hiszen ha ő vállalja is a következményeket, ez nem a családja választása. – Sosem nehezteltek ezért rám, de most, hogy eljöttem, anyám mondta, hogy megkönnyebbülés neki, hogy ha távol is, de biztonságban vagyok.”

Most távolról ír oroszországi ügyekről, de ez azért nem mindig az igazi. „Hogy én megtaláltam-e a helyem, az számomra is kérdés. És azok a kollégák is keresik még, hogyan is tudnának érdemben dolgozni, akik később jöttek el.”

Ő sem emigránsként gondol magára, hazai újságíró akar lenni. „Nem úgy állok a helyzetemhez, mintha végleg eljöttem volna Oroszországból. Nagyon szeretnék visszamenni, páratlanul érdekes hely, ott születtem, annak a kultúráját ismerem, az ottani embereket értem igazán. Most a térben és az időben lebegünk mindannyian, várunk valamire, hogy visszatérhessünk.”

Hogy mire, az kérdés nála is, ahogy Makszimnál is. „Nem tudom, mi jöhetne Putyin után. Lehet akár rosszabb is. Tudom, a társadalom nem változik gyorsan. De ha már látom az esélyét annak, hogy hazatérésemkor ne börtönbüntetéssel fenyegessenek, és dolgozhassak, akkor megyek.

Most ellenségnek, külföldi ügynöknek, ki tudja, minek tart az állam, amelynek tetteiért – ahogyan otthon viselkedik saját állampolgáraival, és amit művel a háborúval – én szégyellem magam. Hazaárulóknak tartanak, pedig mi szeretjük Oroszországot, nekem nem mindegy, mi történik otthon. A problémákat azért kell megmutatnunk, hogy megoldjuk őket. Nem a gyűlölet vezet minket, hanem a cél, hogy normális országban élhessünk.”