Biden kijelentésének a következményeit találgatja a világ

Mielőtt Will Smith megpofozta Chris Rockot az Oscar-gálán, a világsajtó még azon pörgött, hogy Joe Biden amerikai elnök hétvégi lengyelországi látogatásán az ott állomásozó amerikai katonáknak arról beszélt, hogy „az ukrán embereknek nagyon erős a tartásuk (...) látni fogjátok majd, ha ott lesztek”, majd azt mondta Vlagyimir Putyin orosz elnökről: „az isten szerelmére, ez az ember nem maradhat hatalmon”.

Putyinnal szembeni retorikája már ezt megelőzően is egyre keményebb és személyeskedőbb volt, többek között háborús bűnösnek, mészárosnak, gyilkos diktátornak nevezte. Bírálói szerint ezek az előre nem tervezett és egyeztetett nyilatkozatok az igazságtartalmuktól függetlenül nem bölcs lépések, mert a jelenlegi kiélezett helyzetben azt a benyomást keltik, hogy az Egyesült Államok nyíltan Putyin és rezsimje megdöntésére készül, amely jelentős változás lenne az ukrajnai konfliktus aktuális állásához képest. Sőt, a végtelen szalagcímcsaták hevében olyan szalagcímek is születtek, amelyek azt kérdezték, Biden nyilatkozatai kirobbantják-e a harmadik világháborút (nem derül ki).

Bár az orosz és kínai propagandának régi és visszatérő vádja, hogy minden egyes autokratikus rezsim megbukása mögött az amerikai külpolitika vagy titkosszolgálatok állnak, az Egyesült Államok az ukrajnai orosz invázió alatt kényesen ügyel arra, hogy ne kerüljön nyílt konfrontációba Moszkvával, és ne csináljon semmi olyasmit, ami közvetlen összecsapásokhoz vezethetne a NATO és Oroszország között.

Emiatt a szombati nyilatkozat után a Fehér Ház, Antony Blinken külügyminiszter majd később maga Joe Biden is közölte, hogy nem akarnak rezsimváltást, és nem arról van szó, hogy fordult volna az amerikai külpolitikai stratégia, az elnök pusztán személyes felhábodorásának adott hangot Putyin tettei miatt.

„Nem külpolitikai irányváltásról beszéltem, és most sem beszélek arról. Az erkölcsi felháborodást fejeztem ki, amelyet éreztem, és nem fogok ezért bocsánatot kérni”

– mondta Biden hétfőn.

Az amerikai elnök azt is mondta, hogy szerinte nem sok hatással van Putyinra, hogy ő mit mond, az orosz elnök „eddig is a saját feje után ment”. Ezzel – akár véletlenül, akár nem – a fején találta a helyzet politikatudományi értelmezését: bár a sajtó, az amerikai ellenzék és válogatott médiaszereplők szeretnek hosszan csámcsogni az ilyesmin, valójában az effajta nyilatkozatoknak nem sok hatása van a történelem menetére vagy egy háború kimenetelére.

Joe Bidenre pedig egyébként is jellemző, hogy hajlamos nem kifejezetten megfontoltan fogalmazni, korábban más fontos külpolitikai témákban, például Tajvan státusát illetően is tett már félreérthető nyilatkozatokat, és belpolitikai témákban is bőven szokott félrebeszélni.

Senkinek sem tetszett

A szombati nyilatkozatot követően republikánus szenátorok azzal vádolták Bident, hogy „a szörnyű elszólás” veszélybe sodorja a tűzszüneti tárgyalásokat és „az orosz propagandisták és Vlagyimir Putyin kezére játszik”.

Emmanuel Macron francia elnök azt mondta, hogy ha tűzszünetet akarunk elérni Ukrajnában, „nem szabad eszkalálnunk a helyzetet, se szavakkal, se tettekkel”. Ehhez vélhetően hozzájárult, hogy Macront láthatóan frusztrálja, hogy hiába próbálkozik, nem tud a válságdiplomácia főszereplőjévé válni, és nem tudja meggyőzni Európát arról, hogy az amerikaiak helyett jobban járnának a francia vezető szereppel.

Ugyanakkor nem csak Biden ellenlábasai kifogásolták az elnök kijelentéseit. Richard Haass, az amerikai Külkapcsolatok Tanácsa nevű agytröszt elnöke azt mondta, Biden szavai szembe mennek Washington mindkét stratégiai prioritásával: a háború Ukrajna számára is elfogadható feltételekkel való lezárását és bármiféle orosz eszkaláció megakadályozását sem segítik.

Aaron David Miller, a Carnegie nevű amerikai agytröszt elemzője szerint Biden nyilatkozata olyan hiba volt, ami szívből jött, az amerikai elnök számára ugyanis valóban jól jönne az orosz rezsimváltás. Ezzel együtt ennek kinyilatkoztatása szerinte Putyin számára megerősíti eddigi berögződését, miszerint az amerikaiak likvidálni akarják.

Érdekes módon Bident mások máskor azért bírálták, mert nem hajlandó belengetni a súlyosabb eszkaláció lehetőségét Oroszországgal szemben. Az észt parlament külügyi bizottságának elnöke például azt mondta, „nem hiszem, hogy nagyon hatásos, hogy gyakran hajtogatjuk, nem akarunk harmadik világháborút, nem akarunk konfliktust Oroszországgal. Ez azt jelenti az oroszok számára, hogy félünk tőlük”.

François Heisbourg, az International Institute for Strategic Studies nevű védelmi agytröszt francia elemzője pedig arról beszélt, hogy Washington jobban tenné, ha kevesebbet árulna el terveiből, és ezzel bizonytalanságot keltene Moszkvában. A Washington Post NATO-s forrásai szerint hasonló véleményen van a brit diplomácia is, amely jobban örülne neki, ha az amerikaiak kevesebbet beszélnének.

Max Boot, az amerikai Külkapcsolatok Tanácsának egy másik tagja azt írta, szerinte nem volt hiba Biden nyilatkozata, és a történelem vélhetően kegyesebben fogja majd megítélni az elnök egyenes beszédét, mint a mostani hangulat.

Michael O’Hanlon, a Brookings Intézet nevű agytröszt tagja ugyanakkor úgy vélte, a nyilatkozat főként azért aggasztó, mert azt sejteti, hogy az amerikai kormány nem gondolkodik reálisan a válság megoldásáról. Ha reális elképzeléseik lennének a háború lezárásáról, „Biden fejében nem az járna, hogy Putyinnak mennie kell. A háború lezárásának egyetlen módja, ha tárgyalnak” az orosz elnökkel. „Ha azt mondod, hogy ennek az embernek mennie kell, akkor végső soron közölted, hogy nem akarsz vele tárgyalni”, mondta.

Olcsó beszéd

Az agytröszt-szakértőkkel szemben az akadémiai politológusok jóval szkeptikusabbak azt illetően, hogy számít-e bármit is egy-egy ilyen nyilatkozat. A nemzetközi politikai alkudozás egy klasszikus elmélete szerint a beszéd olcsó, és az olcsó beszédnek nincs semmiféle hatása a háborúra vagy békére.

A nemzetközi politikai üzenetküldés (signalling) ezzel összefüggő elméleti alapjai szerint egy fenyegetés annál hatásosabb és hihetőbb, minél költségesebb a fenyegetőző számára. Ez jelenthet belpolitikai költségeket, amelyek legalapvetőbb formája a közvéleménnyel szembeni költség (audience cost): ha egy politikai vezető megígér valamit egy válság közepén, majd nem hajtja végre a fenyegetését, a választók gyenge, rossz vezetőnek tartják majd, amit természetesen szeretne elkerülni.

De jelenthet konkrét anyagi költséget is, például a nyugati világ az utóbbi hetekben elég költséges szankciókon keresztül jelezte Putyin számára, hogy szeretnék, ha véget vetne a háborúzásnak, és ennek kikényszerítése érdekében képesek és hajlandók is bizonyos mértékű áldozatot vállalni. Másfelől viszont azt is jelezték, hogy ezen áldozatvállalásnak megvan a határa, ahogy például az ukrán légierőnek szánt lengyel repülőgépek esetében az Egyesült Államok a nyilvános meghunyászkodást is bevállalta, hogy a kelleténél jobban ne feszítse a húrt.

Természetesen az ilyen elegáns (és egyszerű) elméletek a valóságban bonyolultabban működnek, és bizonyos válsághelyzetekben az olcsó beszéd a diplomáciai megoldás egy alapvető eszköze lehet.

A nagy kinyilatkoztatásokat gyakran szokás az adott ország külpolitikai stratégiájának dekódolására is használni, például a jelen helyzetben sokan sokat elemezgették, hogy mit mond a potenciális orosz célokról, hogy Putyin kétségbe vonta az ukrán államiságot és az ukrán nép létezését. Moszkvában is sokan fogják elemezgetni most és a következő napokban, hogy mit mond az amerikai célokról Biden nyilatkozata, és mennyiben változtat a helyzeten egy potenciális fegyverszünet vagy békekötés esetében, ha az a percepció, hogy Washington el akarja takarítani Putyint a hatalomból. A Wall Street Journal európai diplomáciai forrásai is arról beszéltek, hogy az ilyen beszólások megnehezítik majd az Oroszországgal való, eleve erősen korlátozott kommunikációt.

Ezzel együtt (mint a nagy stratégiák „kutatásának” útvesztőivel kapcsolatban is írtuk nemrég) több jel mutat azon bölcsesség helyességére, amelyet korunk egy sokat hivatkozott politikai gondolkodója, Orbán Viktor úgy fogalmazott meg, hogy „ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok”.

Személyes kapcsolatok

Kapcsolódó kérdés, hogy mit mondanak Biden nyilatkozatai az amerikai külpolitika „hitelességéről” és „megbízhatóságáról”, és általában véve ez a két fogalom mennyiben van hatással az Egyesült Államok ellenségeinek magatartására. Mint korábban az afganisztáni kivonulás értékelései esetében részletesen is írtunk róla, ez egy elég megosztó kérdés, de a többségi álláspont inkább afelé hajlik, hogy

a megbízhatóság megítélésénél nagyobb hatása van az ellenség döntéseire annak, hogy milyen kép él az ellenségben az adott ország aktuális képességeiről és külpolitikai érdekeiről.

A dolog egy másik oldala, hogy Putyin személyes sértegetése mennyiben van hatással a politikai helyzetre. Ez is egy politikatudományi méhkas, amit jelez, hogy a Twitteren aktív amerikai politológusok között Joe Biden eddigi egyik legnagyobb visszhangot keltő kijelentése arról szólt, hogy a nemzetközi politika személyes kapcsolatokon alapul.

Daniel Drezner, a Tufts Egyetem professzora erre reagálva azt írta, hogy ez színtiszta baromság. Elizabeth Saunders, a Georgetown Egyetem kutatója részletesebben is kifejtette, hogy bár a vezetők közti kapcsolat valóban hasznos lehet az információáramlás tekintetében, de a fontos döntéseket nem személyes kapcsolatok alapján, hanem a tágabb stratégiai környezet fényében hozzák meg a vezetők, akiknek a keze sok szempontból eleve meg van kötve tágabb bel- és külpolitikai érdekek és intézmények által.

Ennek jó példája Donald Trump előző amerikai elnök, aki hiába rajongott látványosan Vlagyimir Putyinért, ennek vajmi kevés hatása volt az Egyesült Államok 2017 és 2021 közti Oroszország-politikájára, mert a Fehér Ház és a külügyi apparátus Trumptól függetlenül vitte a hagyományosan oroszellenes republikánus vonalat.

Biden ma már a politológusokkal van

Ezzel szemben a politikai pszichológia műfajába tartozó kutatások hajlamosabbak nagyobb hatást tulajdonítani a vezetők közti viszonynak. Todd Hall és Keren Yarhi-Milo egy 2012-es cikkükben részben pont a Vlagyimir Putyin orosz elnökkel kapcsolatos amerikai nyilatkozatok apropóján vizsgálják, hogy a világvezetők döntéseiben mekkora szerepet játszik az ellenfeleikkel szembeni személyes benyomásuk, és arra jutnak, hogy igenis van szerepe a dolognak, bár azt ők se merik állítani, hogy az fontosabb lenne, mint a nemzetközi politikát befolyásoló egyéb tényezők.

Mások azt is felhozzák, hogy maguk a diplomaták és vezetők is elhiszik, hogy a személyes kapcsolatok számítanak, ami felveti a kérdést, hogy „Ha Joe Biden azt mondja, hogy a személyes kapcsolatok számítanak a nemzetközi politikában, az vajon bizonyítéka annak, hogy igen?” Ami felveti a kérdést, hogy tudományos dolog-e azt feltételezni, hogy diplomaták és politikusok objektívan tudják megítélni saját cselekedeteik mozgatórugóit.

Joe Biden mindenesetre hiába mondta korábban, hogy a külpolitika személyes kapcsolatokon alapul, a jelen helyzetben nem gondolja, hogy nyilatkozatai hatással lennének Vlagyimir Putyin magatartására. „Nem érdekel mit gondol. Senki nincs hatással rá, köztük sajnos úgy tűnik, a saját tanácsadói sem. Úgy gondolom nem racionális azt gondolni, hogy valami felháborító dolgot fog tenni csak azért, mert annak neveztem, ami” – mondta Biden hétfőn.

Ha pedig maradunk az „azt figyeljék, mit teszek, nem azt, hogy mit mondok” című bölcsességnél, akkor

Vlagyimir Putyin számára nem a szombati lengyelországi nyilatkozat volt Joe Biden európai túrájának legfontosabb mozzanata, hanem hogy a múlt héten (és az azt megelőző bő egy hónapban) a nyugati világ egységes és a lehetőségekhez mérten határozott választ adott az ukrajnai orosz agresszióra.