A roma holokauszttól a jelenig: árnyalt történetmesélés nélkül nincs hiteles roma reprezentáció

A roma közösségek Európa egyik legnagyobb kisebbségét alkotják: becslések szerint mintegy 10–12 millió emberről van szó, akik kisebb-nagyobb közösségekben szinte minden európai országban jelen vannak. A történelmi tapasztalatok, a társadalmi helyzetek és az állami válaszok országonként eltérnek, mégis vannak olyan kérdések, amelyek összeurópai szinten értelmezhetők. A médiában való megjelenés ezek közé tartozik.

A roma közösségek reprezentációja a mainstream sajtóban sok helyen esetleges, és ritkán épül be a mindennapi hír- és tartalomfogyasztásba. A megszólalás lehetősége többnyire külső szereplők kezében marad, miközben kevés roma újságíró dolgozik a nagy elérésű szerkesztőségekben. Bár egyes országok közszolgálati médiájában léteznek dedikált roma műsorok, ezek jellemzően elkülönített idősávokban és platformokon jelennek meg, így nem válnak a többségi közönség közös tudásának részévé, nem segíti elő azt, hogy a roma közösségekről kialakuló kép árnyaltabbá és előítéletmentesebbé váljon, inkább konzerválja a párhuzamos nyilvánosságokat.

Ebben a médiakörnyezetben különösen nagy a jelentősége azoknak a kezdeményezéseknek, amelyek a tudás, a szemlélet és a szakmai felelősség oldaláról próbálnak beavatkozni. A berlini képzés, amelyet az Európa Tanács Roma és Utazó Közösségek Osztálya hirdetett meg az Európai Unióval közös RomaMemory program keretében, erre a hiányra reagált. A cél az volt, hogy újságírók és médiamunkások olyan történeti, etikai és intézményi kontextust kapjanak, amely közvetlenül alkalmazható a roma közösségekről szóló tudósításokban.

A program tematikája egyszerre volt történeti, kulturális és médiakritikai: a roma jogi aktivizmustól a roma identitás történeti kontextusán át a roma művészet kortárs formáiig terjedt, külön hangsúlyt helyezve arra, hogyan jelennek meg – vagy maradnak láthatatlanok – ezek a témák a médiában.

A képzés egyik központi eleme a roma és szinti áldozatok berlini emlékművének közös, reflektált meglátogatása volt, valamint annak végiggondolása, hogyan lehet a holokauszt narratíváiban a puszta áldozatiság helyett az ellenállás, az ügyneműség és a túlélési stratégiák történeteit is megjeleníteni. Emellett külön blokk foglalkozott a médiamonitoringgal, a sztereotípiák működésével és azzal, milyen narratív váltásokra lenne szükség ahhoz, hogy a roma közösségekről szóló történetek kilépjenek a megszokott keretek közül.

A résztvevők visszatérő felismerései között szerepelt a narratív szuverenitás hiánya, a kutatás és archiválás sok országban tapasztalható gyengesége, valamint az, hogy számos történelmi helyszín továbbra is emlékezetpolitikai vakfolt marad. Ezek a hiányok közvetlenül hatnak arra, hogyan beszélünk a roma holokausztról és a kortárs roma tapasztalatokról a nyilvánosságban.

Mindez egy szélesebb európai kontextusba illeszkedik. A roma holokauszt továbbra is alulreprezentált a megemlékezési gyakorlatokban, a tudományos feldolgozásban és a második világháborúról szóló oktatásban, még akkor is, ha az elmúlt két évtizedben történtek előrelépések. Miközben egyes országokban erős társadalmi ellenérzések tapasztalhatók a roma közösségekkel szemben, máshol már megjelent a roma történelem és a roma holokauszt tantervi feldolgozása. A RomaMemory program ezen a törésvonalon próbál szövetségeket építeni médiamunkásokkal, abból kiindulva, hogy a nyilvánosság minősége hosszú távon meghatározza a közgondolkodást.

A képzés szakmai keretét és gondolati súlyát Anna Alboth újságíró és emberi jogi aktivista, Anna Mirga-Kruszelnicka antropológus és roma jogvédő, valamint Jake Bowers brit roma újságíró és filmes adta. Mindhárman eltérő tapasztalatokból indultak ki, mégis ugyanarra a problémára mutattak rá: a roma közösségek láthatósága a médiában nem technikai kérdés, hanem hatalmi és intézményi viszonyok eredménye.

Caroline Hélène Martin: Az újságírás nemcsak tájékoztat, hanem mozgásba is hoz

Caroline Hélène Martin az Európa Tanács Roma és Utazó Közösségek Osztályának munkatársa, az Európai Unió és az Európa Tanács közös RomaMemory (Roma holokauszt – emlékezet és oktatás) programjának projektmenedzsere. A berlini képzés egyik szervezőjeként arról beszélt a Transtelexnek, hogy mit várnak az ilyen tréningektől, és milyen szerepet szánnak a médiának a roma holokauszt emlékezetének és a roma közösségekről szóló közbeszéd alakításában.

Martin szerint a képzés egyik legfontosabb célja az volt, hogy az újságírók ne pusztán új információkkal térjenek haza, hanem egyfajta szövetségesi szerepben gondoljanak magukra. Úgy fogalmazott: a média kulcsszereplő a roma közösségek emberi jogainak védelmében, és fontos, hogy az újságírók egy értékalapú, hasonlóan gondolkodó szakmai hálózat részeként tekintsenek magukra.

„A médiát kulcsszereplőnek tekintjük a roma közösségek emberi jogainak védelmében. Olyan újságírókkal szeretnénk együtt dolgozni, akik elkötelezettek a méltóság, az egyenlőség és az igazságosság mellett.”

A RomaMemory program nemcsak tudást akar átadni, hanem teret biztosítani a reflexióra és az új nézőpontokra is. Martin szerint a roma holokauszt továbbra is alig dokumentált és alig jelenik meg a médiában, ezért különösen fontos, hogy az újságírók megbízható forrásokhoz, anyagokhoz és szakértőkhöz férjenek hozzá. A cél az, hogy a roma közösségekről ne megszokott sémák mentén, hanem új narratívákban lehessen beszélni.

Felidézte, hogy a képzésbe tudatosan olyan előadást választottak be, ami nem az áldozatiságra épített, hanem roma hősöket, ellenállási formákat és cselekvő szerepeket állított a középpontba. Martin szerint ez jól mutatja, hogyan lehet elmozdulni a megszokott, leegyszerűsítő történetmeséléstől egy összetettebb, méltóságteljesebb megközelítés felé.

„Fontos megérteni az ok-okozati összefüggéseket. A szegénység, a kirekesztés és a marginalizáció nem a roma kultúra része, hanem történelmi és rendszerszintű igazságtalanságok eredménye.”

A roma történelem és emlékezet médiabeli megjelenítéséről szólva Martin az Európa Tanács emberi jogi biztosának 2024-es iránymutatásait idézte fel. Ezek szerint az etikus újságírásnak legalább négy dimenziója van: tájékoztatni kell tények alapján, elemezni kell az összefüggéseket, irányt kell mutatni a lehetséges megoldások felé, és – talán a legfontosabb – képesnek kell lennie arra is, hogy felkavarjon, felháborítson, cselekvésre ösztönözzön.

Caroline Martin úgy látja, hogy a roma közösségekről szóló tudósítások gyakran túl szűken értelmezik a problémákat, mintha azok kizárólag egyetlen csoport sajátosságai lennének. Szerinte az újságírás sokat nyerne azzal, ha tágabb társadalmi összefüggésekben gondolkodna, és nem elszigetelten kezelné a diszkrimináció kérdését. Emellett hiányolja a megoldásorientált megközelítést: azokat a történeteket, amelyek azt mutatják meg, mi működik, milyen jó gyakorlatok léteznek, és hogyan lehet valódi változást elérni.

Külön hangsúlyozta a reziliencia és az önreprezentáció fontosságát. Szerinte a roma embereknek lehetőséget kell adni arra, hogy saját történeteiket mondják el, a saját szavaikkal, nem idealizálva a valóságot, de nem is kizárólag a szenvedésre fókuszálva. Úgy fogalmazott: az empátia, az emberi kapcsolódás és az önálló hangok megjelenése nélkül nem lehet valódi narratívaváltásról beszélni.

A képzés hosszú távú hatásáról Caroline Martin azt mondta: akkor lesz igazán sikeres, ha több újságíró mer és akar majd roma történelemmel, roma holokauszttal foglalkozni, és ha ezek a témák bekerülnek a mainstream nyilvánosságba és az oktatásba is. Emellett abban is bízik, hogy a résztvevők érzékenyebbé válnak arra, hogy szerkesztőségeikben teret nyissanak roma médiamunkásoknak.

„A cél az, hogy megmaradjon a kíváncsiság, az etikai érzékenység, és hogy az újságírás ne essen bele a gyors, felszínes válaszok csapdájába.”

Anna Alboth: Nem klikkvadász történetek kellenek, hanem idő és jelenlét

Anna Alboth lengyel újságíró és emberi jogi aktivista vezette a berlini, kétnapos Roma holokauszt-képzést. Alboth jelenleg a Nemzetközi Kisebbségvédelmi Csoport globális médiamunkájáért felel. Nemzetközi ismertségét a Civil menet Aleppóért kezdeményezőjeként szerezte meg: a 2016 és 2017 között Berlinből Aleppóig tartó békemenet egy egész kontinens figyelmét irányította a szíriai háború humanitárius következményeire, és 2018-ban Nobel-békedíjra jelölték. Újságírói és emberi jogi munkájában következetesen arra törekszik, hogy a marginalizált közösségek aktív alakítói legyenek a róluk szóló történeteknek, különösen igaz ez a kisebbségek, a migránsok és a roma közösségekre.

A berlini képzés végén Anna Alboth arról beszélt a Transtelexnek, hogy a két nap legfontosabb hozadéka számára nem egyetlen konkrét tanulság volt, hanem az a folyamat, ami a résztvevők között elindult. Úgy látta, hogy a különböző országokból érkező újságírók valódi kíváncsisággal fordultak egymás felé, viták alakultak ki, kérdések maradtak nyitva, és ez szerinte jó jel. Nem lezárni akartak egy témát, hanem belépni egy hosszabb gondolkodásba. Alboth szerint ez akár egy későbbi együttműködés kezdete is lehet – újságírók között, szerkesztőségek között, de a média és a roma témákkal foglalkozó intézmények között is.

Arról is beszélt, hogy a roma közösségekről írni azért nehéz, mert ezek a történetek gyakran „falba ütköznek”: a többségi közönség sokszor nem érzi őket elég érdekesnek. Alboth szerint azonban ez nem a roma témák hibája, hanem szerkesztőségi döntések kérdése. Úgy fogalmazott: a főszerkesztőknek és kiadóknak nem csak az „easy, sexy, clickable” témáknak kellene teret adniuk, hanem azoknak is, amelyek segítenek megérteni egy társadalmi valóság összetettségét, a roma életet nemcsak problémákon, hanem jelenléten, történelmen, sikereken és kudarcokon keresztül.

„Be kell menni a közösségbe, időt kell tölteni ott, meg kell érteni, hogyan gondolkodnak az emberek. Rövid utakon és kész magyarázatokon keresztül ez nem működik.”

Külön problémának tartja, hogy a roma holokauszt jellemzően csak évfordulók idején kerül elő a médiában. Ezek a napok szerinte fontosak, mert ürügyet adnak az emlékezésre egy olyan világban, amely alapvetően nem szeret szembenézni a nehéz történetekkel. Ugyanakkor azt is látja, hogy az olvasók fejében ilyenkor gyakran automatikusan bekapcsol a reflex: „évforduló van, lapozunk tovább”. Alboth szerint épp ezért lenne kulcsfontosságú, hogy ezek a témák ne kizárólag emléknapokon jelenjenek meg, hanem a hétköznapi történetmesélés részei legyenek.

Szerinte egy jó médiatörténet nem fekete-fehér, nem kizárólag sikertörténet, de nem is puszta szenvedéstörténet. Inkább összetett, néha kényelmetlen, és meglepi az olvasót. Ehhez viszont idő kell: nem lehet rövid utakon, előre gyártott magyarázatokkal dolgozni.

Alboth hangsúlyozta: ő maga minden munkáját roma újságírókkal való együttműködéssel kezdi. Nemcsak forrásként tekint rájuk, hanem alkotótársként. Első kérdése mindig az, hogy szerintük mi a történet, miről kellene beszélni. Úgy látja, hogy az újságíró lehet szövetséges, de nem lehet „PR-menedszere” egy közösségnek – a változást azok tudják a legjobban elképzelni, akik benne élnek.

A roma újságírói hálózatok kérdéséről szólva Alboth úgy fogalmazott: vannak informális kapcsolatok Európában, de a valódi tét nem az, hogy külön roma médiavilág épüljön, hanem az, hogy roma újságírók bekerüljenek a nagy, mainstream szerkesztőségekbe. Azért, mert ezek a médiumok érik el egyszerre a roma és nem roma közönséget. Szerinte a láthatóság ott kezdődik, ahol a többségi nyilvánosság is kénytelen szembenézni a történetekkel.

Jake Bowers: Ha az újságírás ártani tud, akkor segíteni is képes

Jake Bowers roma jogvédő, író és médiaszakember a berlini Roma holokauszt-képzés egyik nagyhatású előadója volt. Felszólalásaiban végig abból indult ki, hogy az újságírás rendkívüli hatalommal bír: képes történelmet írni, közösségeket megbélyegezni, de képes arra is, hogy megváltoztassa a róluk alkotott képet.

Bowers szerint gyakran elhangzik, hogy az újságírók írják meg a történelem első változatát, és ezt a mondatot komolyan kell venni. Úgy fogalmazott: az újságírás nemcsak nemes szakma, hanem veszélyes is lehet, mert ha rosszul működik, felerősíti a rasszizmust és az előítéleteket. A roma közösségek esetében ezt pontosan lehet látni.

„Az újságírás az egyik legfőbb eszköze annak, ahogyan a rasszizmus újratermelődik. De ha képes rosszabbá tenni a helyzetet, akkor képes jobbá is.”

A brit újságíró, filmes és producer, több mint húsz éve dolgozik a médiában. A BBC-nél és a Johnston Pressnél kapott képzést, majd 2007-ben megalapította a The Gypsy Media Companyt, amely azóta a brit közszolgálati és kereskedelmi csatornáknak is készít tartalmakat, többek között a BBC-nek, az ITV-nek és a Channel 4-nak. Nevéhez fűződik a 60 Days with the Gypsies, az első olyan brit tévésorozat, amelyet a közösség egy tagja készített a saját közösségéről. Legutóbbi munkája, a Reaching for the Rope című dokumentumfilm-sorozat a roma és utazó közösségeket érintő mentális egészségügyi válságot vizsgálja, személyes tapasztalatokra és rendszerszintű hiányosságokra építve.

Bowers rendszeresen bírálja a roma közösségeket kriminalizáló médiaképeket, és következetesen a roma önreprezentáció mellett érvel. Berlini megszólalásai is ebből a több évtizedes szakmai és személyes tapasztalatból indultak ki.

Bowers szerint a roma közösségekről szóló sajtóanyagok nagy része történelmileg ugyanazokat a sémákat ismétli: a romák problémaként, áldozatként, rendészeti kérdésként jelennek meg. Ezek a történetek nem teszik fel a megfelelő kérdéseket, és gyakran még csak meg sem szólaltatják az érintetteket.

„Sok újságíró egyszerűen nem beszél roma emberekkel. Úgy írnak rólunk, hogy közben mi ott sem vagyunk.”

Éppen ezért tartja kulcsfontosságúnak az olyan képzéseket, ahol újságírók együtt gondolkodnak arról, hogyan lehet másképp közelíteni ezekhez a témákhoz. Bowers szerint húsz–harminc újságíró jelenléte egy teremben sokkal nagyobb jelentőségű, mint elsőre tűnik, hiszen pályafutásuk során emberek millióihoz jutnak el.

A hiányzó roma történetekről beszélve hangsúlyozta: a sajtó szinte kizárólag két szerepet kínál fel a romáknak – az áldozatét és a problémáét. Ez elfedi a valóság sokszínűségét. Roma művészek, tanárok, ügyvédek, orvosok, anyák, zenészek és költők élnek Európa-szerte, mégis alig jelennek meg a médiában.

„Annyi roma történet van, ahány roma ember. És Romániában például a lakosság körülbelül tíz százaléka roma. Ez rengeteg el nem mesélt történet.”

Romániai példát hozva Bowers felidézte a roma rabszolgaság közel ötszáz éves történetét, amelyről a román társadalom nagy része alig tud valamit. Szerinte a roma közösségek ma is ennek a történelmi örökségnek a terhét cipelik, miközben saját felszabadulásukért dolgoznak.

A roma holokausztról szólva Bowers hangsúlyozta: az első feladat továbbra is az, hogy egyáltalán bekerüljön a köztudatba. Európában a holokausztot még mindig elsősorban zsidó történetként tanítják, miközben egyes régiókban a roma közösségek 50–70 százaléka pusztult el.

„A számok különböznek, de a hatás ugyanaz. A roma közösségek számára ez kollektív pusztulás volt.”

Bowers szerint a roma holokauszt nem elszigetelt esemény, hanem egy hosszú üldöztetéstörténet része. A náci ideológia egyes elemei a háború után is tovább éltek: kényszersterilizálások, eugenikai gyakorlatok és intézményes kirekesztés formájában, akár a kilencvenes évekig.

A jelen politikai klímájáról beszélve Bowers úgy fogalmazott: Európa ma veszélyes időszakot él. A kisebbségekkel szembeni retorika egyre durvább, az etnonacionalizmus erősödik, és a történelem ismétlődő mintái felismerhetők.

„Egy pregenocidális helyzetben élünk. A nyelv, amit a kisebbségekről használnak, már ismerős a történelemből.”

Ebben a helyzetben szerinte az újságíróknak különös felelősségük van. A médiának képesnek kell lennie arra, hogy megállítsa az előítéletek továbbörökítését, és teret adjon azoknak a hangoknak, amelyek eddig kívül maradtak.

A roma önreprezentáció kérdésénél Bowers egyenes állítást tett: valódi változás addig nem lesz, amíg a roma közösségek nem jelennek meg saját hangon a szerkesztőségekben.

„Ha Romániában a lakosság tíz százaléka roma, akkor a szerkesztőségekben is ott kellene lenniük. Roma újságíró nélkül nincs hiteles roma ábrázolás.”

Anna Mirga-Kruszelnicka: A roma holokauszt nem lezárt múlt, hanem máig ható történet

Dr. Anna Mirga-Kruszelnicka roma származású lengyel antropológus és jogvédő, a berlini székhelyű Európai Roma Művészeti és Kulturális Intézet (ERIAC) igazgatóhelyettese. A berlini képzés egyik legmeghatározóbb szereplője volt: átfogó előadást tartott a roma holokausztról, végigvezette a csoportot a roma és szinti áldozatok emlékművénél, majd bemutatta az ERIAC működését és küldetését is.

Mirga-Kruszelnicka beszédmódját és gondolkodását alapvetően meghatározza a roma származása, identitása, amiről következetesen úgy beszél, mint egyéniségét, sőt szakmai, emberi fejlődését erősítő tapasztalatról: száz százalékban lengyelnek és száz százalékban romának vallja magát. Ez a kettősség számára nem ellentmondás, hanem erőforrás, amely egyszerre ad személyes érintettséget és tudományos távolságtartást.

„Roma nőként nem kívülről beszélek erről a történetről. Ez a mi történetünk, amelynek következményeit ma is viseljük.”

Roma identitása nemcsak morális felhatalmazást ad számára, hanem meghatározza azt is, hogyan közelít a roma holokauszthoz, az önreprezentáció kérdéséhez és a média szerepéhez. A képzésen is hangsúlyozta: a roma közösségekről szóló tudás akkor válik hitelessé, ha azok is megszólalhatnak, akikről a történetek szólnak.

Antropológusként és roma nőként is abból indul ki, hogy a média kulcsszereplő a közgondolkodás alakításában. Úgy fogalmazott: az újságírás képes felülírni a romákról kialakult torz képeket, ehhez viszont szövetségre van szükség azokkal a szerkesztőségekkel és újságírókkal, akik értékalapon dolgoznak.

„A médiának kulcsszerepe van abban, hogy megfordítsa a romákról szóló negatív reprezentációkat. Szövetségeseket keresünk az újságírásban, olyanokat, akik a méltóság, az egyenlőség és az igazságosság mellett köteleződnek el.”

Előadásában hangsúlyozta: a roma közösségek társadalmi helyzetét sokszor kulturális sajátosságként magyarázzák, miközben ezek valójában évszázados igazságtalanságok következményei. A képzés egyik célja éppen az volt, hogy az újságírók felismerjék az ok-okozati összefüggéseket, és ne keverjék össze a következményeket az okokkal.

„A szegénység, a kirekesztés és a marginalizáció nem a roma kultúra része. Ezek történelmi és rendszerszintű igazságtalanságok eredményei.”

A roma holokausztot Mirga-Kruszelnicka nem elszigetelt tragédiaként mutatta be, hanem hosszú történelmi folyamat részeként. Felidézte, hogy a második világháború előtt számos európai országban létezett roma középosztály: földtulajdonnal, szakmákkal, egzisztenciával. A holokauszt ezt a társadalmi alapot teljesen megsemmisítette, és a veszteség máig hat.

„A roma közösségeknek a háború után mindent elölről kellett kezdeniük. Az addig felhalmozott gazdasági és társadalmi tőke eltűnt, és ennek a hiánya ma is érezhető.”

A berlini emlékműnél tett látogatás során Mirga-Kruszelnicka a hely történetét is elmesélte, kiemelve, hogy az emlékmű megszületése hosszú politikai és társadalmi küzdelem eredménye. Szerinte az emlékezésnek nemcsak szimbolikus, hanem oktatási és társadalmi jelentősége is van, különösen egy olyan közösség esetében, amelynek történetét sokáig lábjegyzetként kezelték.

Az emlékművet 2012-ben avatták fel Angela Merkel kezdeményezésére és jelenlétében, miután a német állam hivatalosan is elismerte, hogy a szintik és romák elleni népirtás a nemzetiszocialista terror szerves része volt. A döntés nemcsak emlékezéspolitikai, hanem közéleti gesztus is volt: a roma holokauszt bekerült Németország hivatalos történelmi narratívájába.

A hely azóta is a társadalmi feszültségek lakmuszpapírja. Mirga-Kruszelnicka felidézte, hogy az emlékművet többször meggyalázták szélsőjobboldali graffitikkel, legutóbb 2015-ben, ami jól mutatja, mennyire sérülékeny a roma emlékezet nyilvános elismerése még ma is. Az állandó őrzés és karbantartás maga is politikai állásfoglalás: az emlékezés nem lezárt ügy.

A tizenkét méter átmérőjű, sötét vízfelület és a közepén álló kő sztélé így nemcsak a Porajmos mintegy félmillió áldozatára emlékeztet, hanem arra is, hogy a roma történelem láthatósága mindig viták, ellenállás és döntések eredménye. Ahogy Mirga fogalmazott a helyszínen: az emlékmű léte önmagában is válasz arra a kérdésre, hogy kinek a múltja számít Európában.

A roma holokauszt kapcsán arra is felhívta a figyelmet, hogy a náci politika számos eleme nem ért véget 1945-ben. Kényszersterilizálások, eugenikai gyakorlatok és intézményes diszkrimináció formájában a roma közösségek még évtizedekig elszenvedték a következményeket.

„Amikor a roma holokausztról beszélünk, egy hosszú történeti ívről beszélünk. Az erőszak és a kirekesztés nem ért véget a háborúval.”

A médiában megjelenő roma történetek kapcsán Mirga-Kruszelnicka a „szegénységpornó” logikáját is kritizálta. Úgy látja, a tragédiák bemutatása gyakran eladhatóbb, mint a komplexebb, árnyaltabb történetek. Szerinte az önreprezentáció jelenti a fordulópontot: amikor roma emberek saját hangon, saját prioritásaik mentén szólalnak meg.

„Ha a romák maguk mondhatják el a történeteiket, egészen más képet kapunk. Nem azt, amit a többségi társadalom látni akar, hanem azt, amit a roma közösségek el akarnak mondani.”

Előadásában arra is emlékeztetett, hogy Európában mintegy 12 millió roma él, mégis alig létezik célzott, roma közönségnek szóló újságírás, akár romani nyelven is. Szerinte ez nemcsak jogi vagy morális kérdés, hanem médiapiaci lehetőség is.

ERIAC: európai tér a roma kultúra láthatóságáért

A berlini képzés egyik fontos állomása volt az Európai Roma Művészeti és Kulturális Intézet (ERIAC) központjának meglátogatása is. Az intézményt Anna Mirga-Kruszelnicka vezeti igazgatóhelyettesként, és nemcsak bemutatta a résztvevőknek a teret, hanem itt készült vele az az interjúnk is, amelyben világossá tette: az ERIAC számára a kultúra politikai jelentőségű kérdés.

Az ERIAC berlini központja az első olyan, nemzetközileg elismert intézmény Európában, amely kifejezetten a roma művészet és kultúra láthatóvá tételére jött létre. A falakon kortárs roma képzőművészeti alkotások, a programok között kiállítások, filmprojektek, díjátadók és szakmai találkozók. Az intézet jelen van a Berlinale Európai Filmpiacán, részt vesz a roma filmesek nemzetközi beágyazásában, és rangos elismeréseket ad át, például a Tajsa Roma Kulturális Örökség Díjat.

Mirga-Kruszelnicka az interjúban hangsúlyozta: az ERIAC működése tudatos válasz arra, hogy a roma közösségek történetei túl sokáig hiányoztak az európai kulturális kánonból. Az intézet egyszerre kulturális tér, tudásközpont és politikai állítás. Azt üzeni, hogy a roma kultúra nem periférikus jelenség, hanem Európa történetének és jelenének része.

Az itt zajló munka a művészeten túl kiterjed a tudományra és az oktatásra is. Itt futnak nyelvi programok a roma nyelv megőrzésére és egységesítésére, itt épül a RomaMoMA, egy digitális és fizikai elemeket összekapcsoló „kortárs roma múzeum”, és innen indítanak érdekérvényesítő kezdeményezéseket azért, hogy a roma történelem és kultúra bekerüljön az európai tantervekbe. A központ egyben találkozóhely is: művészek, kutatók, aktivisták dolgoznak együtt, rezidenciaprogramok és ösztöndíjak segítik a hosszabb távú gondolkodást.

Az ERIAC létrejötte Mirga-Kruszelnicka szerint önmagában is politikai történet. Nemzetközi roma összefogás, tudatos érdekképviselet, majd német állami és uniós támogatás kellett ahhoz, hogy az intézet megszülessen és fennmaradjon. Az interjúban arról is beszélt: ezek a folyamatok nem maguktól értetődők, és sokkal inkább kivételnek számítanak Közép- és Kelet-Európában.

Saját meglátása szerint a térségben gyakran hiányoznak azok az erős, autonóm szakmai és kulturális intézmények, amelyek képesek lennének nyomást gyakorolni a politikai döntéshozókra. A kimondástól, a szembenézéstől, a nyílt vitától való félelem szerinte ma is jelen van, új formákban. Ez a bizonytalanság lassan szétmorzsolja a szakmai és emberi kapcsolatokat, és megnehezíti a közös gondolkodást.

Az ERIAC ezzel szemben abból indul ki, hogy a tudás mindig kérdésekkel kezdődik, a tudás érvényessége pedig csak a valóságban mérhető, ehhez találkozásokra van szükség. Ezekhez a találkozásokhoz terek kellenek: közösségi, kulturális, intézményi terek. Mirga-Kruszelnicka szerint azok, akik felülről lefelé rangsorolva gondolkodnak a szociális, kulturális és oktatási ügyekről, félreértik a működés logikáját. Ezek a területek egymást erősítik, és csak akkor képesek valódi változást hozni, ha horizontálisan kapcsolódnak össze. Az ERIAC erre kínál működő példát – európai léptékben, roma nézőpontból.

A berlini képzés két napja működő tudást adott. Olyan ismereteket és szemléletet, amelyek a roma közösségekről szóló újságírást pontosabbá, lassabbá és felelősebbé teszik. A résztvevők különböző országokból érkeztek, eltérő médiakörnyezetekből, mégis közös tapasztalatokkal távoztak: a történelem ismerete nélkül nincs értelmezhető jelen, megszólalás nélkül nincs hiteles történet, intézményi kontextus nélkül nincs tartós változás.

A képzés világossá tette, hogy a roma holokauszt olyan történeti tapasztalat, amely máig hat a közösségek társadalmi helyzetére, az államhoz és a többségi társadalomhoz fűződő viszonyukra. Az emlékműnél, az előadásokon és az ERIAC tereiben ugyanaz a felismerés tért vissza: a láthatatlanság politikai állapot, amelynek fenntartásához döntések és mulasztások vezetnek.

Az itt megszerzett tudás akkor válik igazán érvényessé, amikor a különböző országokból érkező újságírók munkáiban az új szemlélet felbukkan francia riportokban, görögoszági portrékban, romániai elemzésekben. Egy-egy pontosabb kérdés, egy alaposabb kontextus, egy megszólaló bevonása önmagában is képes elmozdítani a megszokott narratívákat. Ezek az elmozdulások ritkán látványosak, mégis hatással vannak arra, hogyan gondolkodunk roma közösségekről, múltról és felelősségről.

A képzés jelentősége ebből a szempontból mérhető, hogyan tudunk arra hatni, hogy a roma közösségekről szóló nyilvános tudás elmozduljon a sztereotípiákból a valós, árnyalt megközelítések irányába. Az ilyen változások ritkán látványosak, inkább fokozatosak, és elsősorban a kérdezés módjában, a megszólalók kiválasztásában és a kontextuskezelésben érhetők tetten. Ebben az értelemben a képzés valódi tétje nem az azonnali eredményekben, hanem a hosszabb távon érvényesülő szakmai következményekben mérhető.