Andrea Chiș a román igazságszolgáltatás válságáról: A rendszer taszítja ki a tisztességes bírákat

Andrea Chiș nyugalmazott bíró, a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) egykori tagja az egyik legfontosabb megszólalója a Recorder-dokumentumfilmnek, amely az elmúlt napokban alapjaiban rázta meg a romániai igazságszolgáltatásról szóló közbeszédet. A filmben és az azt megelőző, általa készített elemzésben Chiș rendszerszintű problémákról beszél: a hatalom túlzott koncentrációjáról, az eljárások elhúzódásáról, az ügyek elévüléséhez vezető adminisztratív gyakorlatokról és arról a nyomasztó légkörről, amely egyre több bírót késztet a pálya elhagyására.

Chiș szerint, aki jelenleg a kolozsvári BBTE oktatója, a mostani társadalmi felháborodás nem a különnyugdíjak miatt robbant ki, hanem azért, mert egyre több ügyben alakul ki az a benyomás, hogy az igazságszolgáltatás nem tölti be a rendeltetését. Úgy látja, a rendszer nem egyes „rossz bírák” miatt működik rosszul, hanem azért, mert az elmúlt években piramisszerűen centralizált hatalmi struktúra alakult ki, amely kiszolgáltatottá tette a tisztességesen dolgozó bírákat is. A Transtelexnek adott interjúban arról beszél, mi vezetett idáig, hogyan torzult el a közbizalom, és mit lehetne tenni azért, hogy a jogállam ne csak formálisan, hanem a mindennapi gyakorlatban is működjön.

A tanulmányt, amelyben az igazságszolgáltatás működését elemeztem, eleve azért írtam meg, hogy olvassák. Fel is tettem a Facebook-oldalamra, hogy nyilvánosan hozzáférhető legyen. Ez egy terjedelmes, közel harminc oldalas anyag volt, amelyben hat évnyi CSM-tagság tapasztalatait és a jogszabályi változások következményeit próbáltam összefoglalni. Őszintén szólva nekem magamnak is komoly munka volt mindezt rendszerezni és érthető formába önteni.

A tanulmány elsősorban rendszerszintű problémákról szól, az egyes konkrét esetek inkább illusztrációk, nem önmagukban a lényeg. Ahol konkrét kritikát fogalmaztam meg, ott minden állítást lábjegyzetekkel, dokumentumokkal támasztottam alá. Éppen ezért érthetőnek tartottam, hogy a sajtónak nehéz volt elejétől a végéig feldolgozni az anyagot: a legtöbben inkább kiragadott részeket, főként a következtetéseket idézték.

Ami számomra beszédes volt: egyetlen szerkesztőség volt, amely valóban megkeresett a tanulmányom publikálása után, és rákérdezett dolgokra. A Recorder munkatársai voltak azok, akik miután elolvasták az anyagot, beszélni akartak róla velem. Mások is írtak róla, de interjút nem kértek tőlem.

Őszintén szólva akkor már azt gondoltam, hogy az igazságszolgáltatás rendszerszintű problémái hosszabb időre lekerülnek a közbeszéd napirendjéről. Időről időre felbukkant egy-egy nagyobb ügy, amely társadalmi felháborodást váltott ki, de magáról a rendszer működéséről ritkán folyik érdemi vita. Ezért is fogadtam el gondolkodás nélkül a Recorder megkeresését.

Általában is nyitott vagyok a sajtó felé. Ritkán fordul elő, hogy nemet mondok, és akkor is inkább időhiány miatt. Ebben az esetben pedig teljesen természetesnek tartottam, hogy beszéljek arról, amit már korábban is leírtam.

Soha nem az vezérelt, hogy mérlegeljem az esetleges következményeket. Ezekről a problémákról akkor is beszéltem, amikor még a CSM tagja voltam. A tanulmányban tulajdonképpen csak összegyűjtöttem és dokumentumokkal alátámasztottam mindazt, amit korábban már nyilvánosan elmondtam.

Aki visszanézi a CSM üléseit – amelyek mind rögzítve voltak és élőben közvetítették őket –, láthatja, hogy rendszeresen felszólaltam, sokszor írásban is megfogalmaztam az álláspontomat, akár a közösségi médiában is. A sajtóban is aktív voltam a mandátumom idején, és ebben nincs különbség aközött, ahogyan bíróként, illetve a visszavonulásom után megszólaltam.

Mindig abból indultam ki, hogy amit mondok, annak tényszerű alapja van és dokumentálható. Nem véleményeket fogalmaztam meg, hanem azt írtam és mondtam el, ami megtörtént, és ami ellenőrizhető.

Amikor azt mondom, hogy az igazságszolgáltatás piramisszerűen működik, arra gondolok, hogy egy bíró teljes szakmai pályája néhány ember döntéseitől függ. A rendszerbe való belépéstől kezdve az előmenetelen, az értékeléseken, az áthelyezéseken és a vezetői kinevezéseken át egészen a fegyelmi felelősségig minden kulcskérdés egy szűk kör kezében összpontosul.

Ha valaki például egy távoli bíróságra kerül, és szeretne visszatérni abba a városba, ahol a családja él, az áthelyezésekről nem egy automatikus, objektív rendszer dönt. Ugyanez igaz az előléptetésekre, a vezetői tisztségekre, de még olyan érzékeny kérdésekre is, mint a házkutatási vagy letartóztatási engedélyek jóváhagyása. Ezek mind olyan döntések, amelyek nem szélesen megosztott hatáskörök, hanem néhány ember kezében összpontosulnak.

Ez a koncentráció 2022-ben vált igazán markánssá. Korábban nem így működött a rendszer. Amikor 2018-ben módosították az igazságügyi törvényeket, a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanácsban – amelynek akkor tagja voltam – többségben voltunk azok, akik negatív véleményt adtunk ezekről a változtatásokról. Akkor még volt egyfajta ellensúly.

2022-ben viszont már nem. Sőt, paradox módon éppen azok lettek a legaktívabb támogatói az újabb módosításoknak, akik korábban – 2018-ban – a leghangosabban bírálták a hasonló irányú reformokat. És mivel az ő hangjukat hallgatták meg, nemhogy kijavították volna a korábbi hibákat, hanem tovább mélyítették azokat.

Ami különösen problematikus, hogy most, amikor a közbeszédben ismét reformról beszélünk, ugyanazok a szereplők jelennek meg a nyilvánosságban a változtatás szükségességéről beszélve, akik korábban aktívan támogatták azokat a jogszabályokat, amelyek a rendszer mai állapotához vezettek. Természetesen mindenkinek joga van megszólalni, de szerintem nem mindegy, kinek a javaslatairól van szó, és milyen erkölcsi hitelességgel teszi ezt – akár intézményi szereplőként, például a CSM vagy az Igazságügyi Felügyelet részéről.

Meggyőződésem, hogy ezt a koncentrált hatalmat vissza kell adni a bírói közösségnek. Ma a bíróságok vezető testületei – az úgynevezett vezetői kollégiumok – formálisan léteznek, de a gyakorlatban többnyire az elnökből és az általa javasolt személyekből állnak. Más szóval: egy ember kiválasztja a saját csapatát, miközben a bírói kar csak minimális beleszólással bír.

Szerintem ezeket a testületeket a bíráknak kellene megválasztaniuk, nem pedig a bíróság elnökének összeállítania. A kollégiumnak pedig valódi hatásköröket kellene kapnia mindabban, ami a bíróság működését érinti: a bírák szakosztályok közötti elosztásában, a bírói tanácsok kijelölésében, illetve a tanácsok megváltoztatásában is. Ezek azok a pontok, ahol az elévüléssel zárult ügyek kapcsán is súlyos visszásságokat láttunk.

Ugyanígy újra kellene gondolni a bírósági elnökök kinevezésének módját. Elvileg már a 2005-ös jogszabálymódosítások is azt célozták, hogy a kinevezések versenyvizsgákon, szakmai alapon történjenek. A probléma az, hogy ennek az egész rendszernek mára kiüresedett a tartalma. A vizsgabizottságok összetétele nem átlátható, gyakran ugyanazok az emberek bukkannak fel újra és újra.

Én régóta azt javaslom, hogy például a legfelsőbb bíróság bírái kerüljenek egy nyilvános adatbázisba, ahonnan véletlenszerű kiválasztással állítanák össze az ilyen bizottságokat. A vizsgák után pedig nyilvánosságra kellene hozni, kik vettek részt bennük, hogy láthatóvá váljanak az esetleges összeférhetetlenségek és informális hálózatok.

Összességében tehát nem abban hiszek, hogy egyetlen testület – még ha választott is – túlzott hatalmat kapjon. A megoldás szerintem az, hogy szét kell osztani a döntési jogköröket, és vissza kell adni azokat a bíráknak. Ezt jogszabály-módosítással igenis meg lehetne tenni, ahogyan 2022-ben is egy tollvonással átrendezték a rendszert. Nem kell mindent újraírni, de néhány kulcsfontosságú szabály megváltoztatása nélkül a piramisszerű működés fennmarad.

Én például azt is javasoltam, hogy a legfelsőbb bíróság elnökét ne a CSM bírói tagozatának kilenc tagja válassza meg, hanem közvetlenül a bírói kar. Meggyőződésem, hogy a bírák képesek eldönteni, ki alkalmas erre a tisztségre, és ezt a modellt a fellebbviteli bíróságok szintjén is el tudnám képzelni.

Nem hiszek abban, hogy a hatalmat egyetlen testület kezében kell koncentrálni, még akkor sem, ha az formálisan választott. A döntési jogköröket vissza kell adni a bíróknak. Mindez jogszabály-módosítással megvalósítható lenne, ugyanúgy, ahogyan 2022-ben is megvolt a politikai akarat az új törvények meghozatalára, most is módosítani kell azt, amiről kiderült, hogy nem működik. Nem az egész joganyagot kell újraírni, de néhány kulcsfontosságú rendelkezés nélkül nem lehet lebontani a piramisszerű működést.

A bírák képzése már a pálya elején, a bírójelölti (auditori) időszakban kezdődik, majd a teljes szakmai életút során folytatódik az Országos Igazságügyi Intézeten (INM) keresztül. Éppen ezért különösen problematikus, hogy az intézetben is rendkívüli mértékben koncentrálódik a döntési hatalom.

A 2022-es igazságügyi törvények az INM igazgatójának is nagyon széles jogköröket adtak, miközben létezik egy tanács, amelynek szerepe formálissá vált. Pedig ez az intézmény képezi Románia összes bíráját és ügyészét, illetve azokat is, akik erre a pályára készülnek. Nem egészséges, ha ekkora befolyás egyetlen ember kezében összpontosul.

Léteznek jó példák a régióban. A szomszédos Moldovában az igazságügyi intézetnek van ugyan igazgatója, de ő végrehajtó szerepet tölt be, míg a stratégiai döntéseket egy sokszínű összetételű tanács hozza meg, amelyben több intézmény képviselői jelen vannak. Ez valódi kontrollt és érdemi vitát tesz lehetővé. Véleményem szerint hasonló irányba kellene elmozdulni Romániában is.

Egyértelműen van összefüggés a kettő között. A rendszerből való tömeges távozás szorosan kapcsolódik ahhoz a folyamatos, állandó nyomáshoz, amely alatt a bírák dolgoznak. Nem arról van szó, hogy mindenkinek fegyelmi ügye lett volna, vagy hogy mindenkire közvetlenül rákényszerítettek volna egy-egy döntést – ez nem így működik. A probléma inkább egy általános, nyomasztó légkör, amely hosszú távon felőrli az embereket.

A bírák félnek az Igazságügyi Felügyelettől. Attól, hogy mi történik, ha a túlterheltség miatt nem tudják időben megindokolni az ítéleteiket, ha csúsznak a határidőkkel. Ezek ugyanis már fegyelmi vétségnek minősülhetnek. És miközben a munkateher mindig is nagy volt, egészen más úgy dolgozni, hogy közben állandó kontrollt és fenyegetettséget érez az ember.

Ez a jelenség nem új. A korai nyugdíjazás lehetősége már 2005 óta létezik a rendszerben, mégsem élt vele senki tömegesen. Egyszerűen azért, mert korábban a bírák nem akartak elmenni. Én már 2018-ban jeleztem a CSM-ben, hogy elindult egy folyamat: a kollégák távozni kezdenek, mert egyre erősebb nyomást éreznek. Ez a jelenség később csak felerősödött, különösen az igazságügyi szereplők – bírák és ügyészek – ellen nyomozó különleges ügyészségi részleg, a SIIJ létrehozása után.

A kiégés – a burnout – nem egyéni gyengeség, hanem intézményi kudarc. A rosszul szervezett munkateher, a folyamatos stressz és a félelem együtt oda vezet, hogy az emberek attól tartanak: nem fognak tudni megfelelni, és emiatt fegyelmi eljárás indulhat ellenük. Sokan ezért azt mondták: „csak bírjam még egy kicsit, és elmegyek”.

Ez mérhető jelenség. Elég megnézni a CSM bírói és ügyészi szekcióinak üléseit, és azt, hány nyugdíjazási kérelem kerül napirendre. 2018 után látványosan nőtt ez a szám, 2022 után pedig még inkább. Sok bíró szó szerint úgy számolta a napokat, mint régen a sorkatonák: mikor jön el végre az a pillanat, amikor kiléphet.

Az én véleményem szerint nem a nyugdíjak teremtették meg azt a helyzetet, amit ma a Recorder riportja nyomán látunk, hanem az igazságszolgáltatás korábbi állapota. A nyugdíjak kérdése önmagában nem váltott volna ki ekkora érdeklődést, ha nem lettek volna problémák egyes ügyek elbírálásával. Több olyan büntetőeljárás is volt, amelyek azt az érzetet keltették a társadalomban, hogy már nem szolgáltatnak igazságot, hogy az igazságszolgáltatási rendszer nem tölti be a rendeltetését. Igaz, ezek az ügyek nem alkotják a többséget, de nagy publicitást kapnak, és erősen formálják a közvéleményt. Emellett nem szabad figyelmen kívül hagyni a többi ügytípust sem, különösen a közigazgatási perek jelentőségét.

A Recorder filmje ebbe a feszült politikai helyzetbe érkezett meg, amikor a kormány elsősorban jogszabályi eszközökkel próbálja kezelni a problémát. Csakhogy önmagában egy törvénymódosítás nem fog választ adni arra, miért döntenek tömegesen a távozás mellett a bírák és ügyészek.

Én már a CSM tagjaként is azt mondtam, hogy nem egészséges, ha egy nyugdíj magasabb, mint az aktív szolgálatban kapott fizetés. Ez nem normális helyzet, és nem is fenntartható. Korábban a nyugdíj a nettó bér 80 százalékát tette ki, ami még egy elfogadható arány volt. A rendszer azonban azóta úgy alakult át, hogy ez az egyensúly felborult.

De ha csak a számokról beszélünk, és nem vizsgáljuk meg az okokat, akkor félrekezeljük a problémát. Egy olyan munkakörnyezetben, ahol az emberek folyamatos nyomás alatt állnak, félnek a fegyelmi következményektől, attól, hogy elveszíthetik az állásukat, miközben azt látják, hogy nyugdíjasként anyagilag biztonságosabb helyzetbe kerülhetnek, a korai távozás nem erkölcsi kérdés, hanem racionális döntés.

Ha valóban csökkenteni akarjuk a korai nyugdíjazások számát, akkor nem elég jogszabályokat módosítani. Először azt kellene megértenünk és kimondanunk, hogy a rendszer miért taszítja ki saját embereit, és mit lehetne tenni azért, hogy a bírák és ügyészek maradni akarjanak, ne pedig menekülni próbáljanak.

Először is nagyon fontos különválasztani a dolgokat, mert a közbeszédben valóban komoly zavar alakult ki. Az elévülések, amelyekről a Recorder dokumentumfilmje is beszél, konkrét ügyekhez kötődnek, és ezek többségében a bukaresti ítélőtábla hatáskörébe tartoztak. Ugyanakkor nem lehet azt állítani, hogy minden elévülés mögött ugyanaz a szándék vagy ugyanaz a mechanizmus áll.

A bukaresti ítélőtábla speciális helyzetben van: ez Románia legnagyobb ítélőtáblája, itt dolgozik a legtöbb bíró, ide tartozik a legtöbb megye, és itt tárgyalják a legösszetettebb, legnagyobb társadalmi hatású ügyeket. Emiatt az itt megjelenő problémák sokkal láthatóbbak, mint más bíróságokon. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az elévülés kizárólag bukaresti jelenség lenne – máshol is előfordult –, csak nem feltétlenül ugyanazon okok miatt.

Bukarestben viszont azonosíthatóvá vált egy konkrét gyakorlat: a bírói tanácsok gyakori megváltoztatása. Más ítélőtáblák esetében nem feltétlenül ez vezetett az elévüléshez, de a fővárosban ez többször is visszatérő elem volt.

A sajtótájékoztatón több magyarázat is elhangzott ezekre a változtatásokra, például szakmai áthelyezésekre és delegálásokra hivatkoztak. Ezek közül néhányat konkrétan meg lehet vizsgálni, bár ez rendkívül nehéz. A Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) honlapján ugyanis a bírák szakmai pályája gyakorlatilag nem követhető: nincs név szerinti keresés, csak PDF-ek érhetők el, és pontosan tudni kell egy-egy határozat számát és évét.

Egy esetben például kiderült, hogy egy büntetőbíró „szakmai pályamódosításra” hivatkozva került át az ítélőtábláról a CSM informatikai osztályára. Nem derült ki, milyen speciális szakértelem indokolta ezt az áthelyezést, ugyanakkor az is látható volt, hogy a delegáláshoz a bíróság elnöke pozitív véleményt adott.

A delegálások önmagukban is komoly kérdéseket vetnek fel. Elhangzott például, hogy egy delegálást azért nem hosszabbítottak meg, mert az érintett bírónak sok, még meg nem indokolt ügye maradt az alsóbb fokú bíróságon. De felmerül a kérdés: amikor ezt a bírót delegálták az ítélőtáblára, akkor nem volt ismert ez a helyzet? Ha pedig a delegálást úgy szüntetik meg, hogy a bíró már halasztott ítélethirdetésű ügyekben vett részt, akkor ezek az ügyek új bíróhoz kerülnek, az eljárás elölről indul, és ez adott esetben elévüléshez vezethet.

Nem állítom, hogy minden ilyen ügy kiemelt jelentőségű volt, de az eljárási logika önmagában is problematikus. Ezek nem benyomások vagy vélemények, hanem ellenőrizhető, dokumentálható tények.

Szintén nehezen indokolható gyakorlat, amikor vezetői tisztséget betöltő bírákat – például törvényszéki elnököket vagy alelnököket – delegálnak a bukaresti ítélőtábla büntető részlegére. Ilyenkor egy bíróság vezetés nélkül marad, miközben az érintett személy egy másik intézményben végrehajtói, nem vezetői feladatokat lát el.

Hasonló kérdéseket vet fel az is, amikor egy bírót egyik büntetőszekcióból a másikba helyeznek át a „munkateher kiegyensúlyozására” hivatkozva. Ha valóban ez a cél, miért nem az ügyeket osztják újra? Miért a bírót mozgatják, miközben az addigi ügyei ugyanott maradnak?

Olyan esetről is tudok, amikor egy bíró nyilvánosan jelezte: az ügyeit az akarata ellenére vették el tőle, mindenféle magyarázat nélkül. Természetesen előfordulhat, hogy egy bíró kéri az ügyek átcsoportosítását, de itt nem erről volt szó.

Az én elemzésem elsősorban a bukaresti ítélőtáblára koncentrált, mert ott álltak rendelkezésre a legjobban dokumentált, sajtó által is feldolgozott esetek. Ez nem jelenti azt, hogy máshol nem történhettek volna hasonló dolgok, egyszerűen nem voltak hozzáférhető adatok.

Éppen ezért gondolom azt, hogy most lenne itt az ideje annak, hogy más ítélőtáblákon – például Kolozsváron – a bírák maguk beszéljenek arról, mi történik a saját intézményükben. Ezeket a problémákat belülről lehet a legpontosabban megvilágítani.

Valóban, a CSM bírói szekciójának reakciója ellentmondásos volt, és ennek súlyos következményei vannak az intézmény hitelességére nézve. Először egy olyan közlemény született, amely gyakorlatilag teljes egészében elutasította a dokumentumfilmben bemutatott tényeket, figyelmen kívül hagyva a bíró kollégák által felhozott bizonyítékokat. Később, amikor az ügyészi szekció mégis vizsgálatot kért a bírói szekció is az Igazságügyi Felügyelethez fordult, de ez késve történt.

Ez az ingadozás óhatatlanul rombolja a bizalmat. Ugyanakkor a megoldás nem kizárólag kívülről jöhet. A rendszer megtisztulásának belülről is el kell indulnia. A legfontosabb lépés az, hogy a bírák beszéljenek, és ne hallgassanak tovább.

A CSM nemrég bejelentette, hogy kérdőívet küld szét az összes bíróságnak, hogy feltérképezze a problémákat. Nem tudjuk még pontosan, hogyan fog ez működni, anonim lesz-e, és milyen tudományos alapja van (mi nem tanulunk statisztikát) és, ahogy olvastam, a kérdéseket már meg is kérdőjelezték. A lényeg az, hogy a kollégák jelezzék: mi nem működik jól. Akár nyilvánosan, akár intézményes csatornákon keresztül, de ki kell mondani ezeket a problémákat.

Ugyanakkor külső beavatkozásra is szükség van. Jogszabály-módosítások nélkül a helyzet nem fog érdemben változni. Szükség lehet a büntetőeljárási törvény, esetleg a büntető törvénykönyv módosítására is, de mindenképpen hozzá kell nyúlni az igazságügyi törvényekhez. Ezt viszont csak a törvényhozás tudja megtenni, az előterjesztési joggal rendelkező végrehajtó hatalom kezdeményezésére.

A közbeszédben gyakran megjelenik az a narratíva, hogy a rendszer megosztott, hogy „jók” és „rosszak” állnak egymással szemben. Én ezt nem így látom. A mostani tiltakozások nem az igazságszolgáltatás ellen irányulnak, hanem az igazságszolgáltatásért zajlanak. Egy tisztességes, bátor bírói karért, amely képes szembenézni a saját problémáival.

A politikai felelősséget sem lehet megkerülni. Ezeket a törvényeket a politikai döntéshozók fogadták el, és ők döntöttek arról is, hogy mely szakmai véleményeket hallgatják meg, és melyeket hagyják figyelmen kívül. Gyakran hallom azt az érvet, hogy „a CSM pozitív véleményt adott, mit tehettünk volna”. Csakhogy a CSM véleménye nem kötelező erejű, hanem tanácsadó jellegű. A politikai hatalom dönthetett volna úgy is, hogy a kritikus észrevételeket veszi komolyan.

Személyesen én is adtam pozitív véleményt bizonyos törvénytervezetekhez, de az én észrevételeim teljesen más irányba mutattak, mint azok, amelyek végül bekerültek a hivatalos állásfoglalásba. Kisebbségben maradtam, mert megpróbáltam javítani azon, amin még lehetett. Ezek a kritikus megjegyzések azonban végül nem jelentek meg a végső dokumentumban.

Ez is része annak a problémának, amelyről ma beszélünk.

Egyáltalán nem. Soha nem gondoltam volna, hogy idáig jutunk. Amit viszont nagyon sok éven át végiggondoltam – már a CSM-ben töltött időszakom alatt és azóta is –, az az volt, hogy mi volt valójában a szerepem ott. Mert az az érzé maradt bennem, hogy nem sok mindent sikerült felépítenem.

Nagy reményekkel érkeztem a tanácsba. Előtte szakmai bírói egyesületek vezetője voltam, ami eleve egyfajta kritikai pozíciót jelent: az ember azért is dolgozik ezekben a szervezetekben, hogy rámutasson arra, ami nem működik jól. Amikor bekerültem abba az intézménybe, amelyet korábban kívülről kritizáltam, azt gondoltam: most majd a „másik oldalról” is látni fogom a dolgokat. De ott is kisebbségben maradtam, ott is az ellenzéki hang voltam.

Sok mindent nem tudtam végigvinni abból, amit célul tűztem ki. Amit viszont meg tudtam tenni, az gyakran inkább az volt, hogy megállítsak vagy lassítsak rossz folyamatokat. Ilyen volt például a bírák és ügyészek törvénysértéseit kivizsgáló különleges ügyészség (SIIJ) ügye is: én voltam az első, aki nyilvánosan kimondta, hogy ezt az intézményt meg kell szüntetni, és hogy visszamenőleges ellenőrzésekre is szükség van. Akkor sokan vitatták ezt az álláspontot, de végül az intézményt valóban felszámolták – még ha nem is feltétlenül egy jobb rendszer váltotta fel.

Ha ma visszanézek, azt mondanám: nem építeni tudtam, hanem dokumentálni és megérteni. Olyan rálátást szereztem a rendszer egészére, amit korábban, ítélőtáblán dolgozó bíróként nem lehetett. A CSM-ben hozzáfértem döntésekhez, iratokhoz, országos szintű folyamatokhoz, és ott értettem meg igazán, hogyan működik – vagy nem működik – az igazságszolgáltatás egésze.

És talán ez volt a szerepem. Hogy lássak, megértsek, és később el tudjam mondani. Lehet, hogy csak most, évekkel később derül ki, miért voltam ott.

Az, hogy most sok civil áll ki egy tisztességes igazságszolgáltatás mellett, számomra megerősítés.

Akkor is azt gondolom: mindenkinek azt kell megtennie, ami az ő hatáskörében van.

Nem mi hozzuk a törvényeket, nem mi irányítjuk a végrehajtó hatalmat vagy az igazságszolgáltatás adminisztrációját. De mindannyian megtehetjük, hogy megszólalunk, hogy tiltakozunk, hogy petíciókat írunk alá, hogy elmegyünk szavazni. Megtehetjük, hogy tájékozódunk, és felelősen döntünk.

Ez az én üzenetem: tegyük meg mindannyian azt, ami rajtunk múlik. Mert csak így van esély arra, hogy a dolgok valóban megváltozzanak.