Már nincs erőnk félni – PTSD, túlélés és újrakezdés az ukrán front árnyékában

Az Életem Fája Alapítvány három éve, a háború kitörése után alakult. Székhelye Ungvár, munkapontjai vannak Munkácson és Szolyván. Elsődleges célja a kelet-ukrajnai menekülteknek való segítségnyújtás volt, időközben azonban hadviseltekkel és családjaikkal is foglalkozni kezdtünk. Itt fontos kiemelnem György Alfréd kamilliánus atya nevét, neki köszönhetően tudjuk megvalósítani a programjainkat.

Van egy hadikonzulensünk, aki azokat a kórházakat látogatja, ahol a sebesült katonák fekszenek. Aki nyitott az együttműködésre, az csatlakozhat az Életem Fája bármelyik programjához. A terápiás foglalkozások mellett – agyagozás, festés, lovaglás, utazós programok stb. – pszichológiai tanácsadást is biztosítunk. Önmagukban is sokat jelentenek ezek a lehetőségek, ám akkor érjük el a legjobb eredményt, ha összekapcsoljuk őket.

Milyen egy átlagos frontot megjárt katona profilképe?

Mindenkinek megvan a saját története, de néhány hónapos frontszolgálat egyformává teszi őket. Első látásra azt hinnéd, egy átlagos emberrel van dolgod. Akkor derül ki, hogy nem így van, amikor elmondják, ki hol szerezte sebesüléseit. Teljesen személyfüggő, hogyan dolgozzák fel sérüléseiket. A fizikaiak általában egyértelműek: amputált végtagok, sebek az arcon.

Közrejátszik a traumafeldolgozásban a család jelenléte, vagy annak hiánya?

Aki természetéből fakadóan nehezen dolgozza fel a traumákat, annak nem biztos, hogy segítségére tud lenni a család, főként ha nem értik, pontosan min megy át. Nyilván sokat jelent, ha a család támogat, ha a feleség és a gyerekek is mellette állnak. De megesett, hogy a feleség egy idő után feladta. Gondolom, nem bírta a PTSD-vel járó megnyilvánulásokat. Szerencsére az illető azok közé tartozott, akiknek elég erős a természetük, sikerült felépülnie.

Hogy lesz ma valaki katona Ukrajnában? Van része kiképzésben?

Nincs általános szabály, annak ellenére, hogy kellene legyen valami, amihez tartja magát az ország. Előfordult, hogy amikor a srácok kikerültek a nullára (frontvonalba – szerk.), azt mondták nekik, felejtsék el, amit eddig tanultak, helyben tartottak nekik valamilyen kiképzést.

Néhány hét alatt nem lehet felkészíteni valakit a háborúra, a testközeli harcra. Azért kegyetlen ez, mert sok civilt érint, akik hadseregben sem voltak, nemhogy háborúban. Egy hivatásos katona nyilván fel van készülve.

Milyen gyakorisággal jöhetnek haza?

Esetenként változó, ahogyan az otthon töltött idő tartama is. Van, aki néhány hónapig van itthon, másokat csak néhány napra engednek. Vannak, akik haza sem akarnak látogatni, szabadságukat egy frontközeli városban töltik.

Miért?

Minden embernek az a valósága, amiben van, amihez hozzászokik. A front után nehéz lehet alkalmazkodni a mi normalitásunkhoz. A kívülállók kérdései legtöbbször idegesítik őket. Ezek a mindennapjaik, és akkor jön valaki, és megkérdi, hogyan mosakodtok. Az egyik sráctól kérdezték, mitől olyan szép és ápolt a haja, hogyan mossa meg. Magyarázta, hogy drónokkal küldik a kaját, itt az ásványvíz, itt egy száraz sampon, és ennyi.

Egymás előtt könnyebben megnyílnak a csoportban?

Az esetek nagy részében meg. Bizonyos témákat ki lehet beszélni, másokat négyszemközt a hadikonzulenssel. Egymással nemcsak a múltról beszélhetnek, hanem a jelenről is, hogy kinek hogyan van a sebe, hogyan működik a protézis, ki milyen problémával küzd társadalmi téren. Szerencsére egyre több hadi dolgokban járatos ügyvéd kezd működni, akikhez a fiúk jogi kérdésekben fordulhatnak, például kifizetések terén, ha valamit ígért az állam (lakás, föld stb.), és az nem teljesült.

Amikor Viska faluban voltunk foglalkozáson, meglepett, mennyire szépen meg tudták fogalmazni az érzéseiket a hazajövetellel, a civil élet elvárásaival szemben. Tisztában vannak azokkal a nehézségekkel, amik várják őket, de a lehetőségekkel is, amiket kínálunk nekik.

Persze a bizalom kiépítése hosszú folyamat. Ha látják, hogy komolyan vesszük, segít az építkezésben. Ha valaki nem akar együttműködni, azt nem nyaggatjuk. Ami olykor nehézséget okoz, az a csoport megmozdítása, hogy elmenjünk valahova. Az erős hangulatingadozásokon nem csodálkozunk. Feledékenyek, szétszórtak, előfordul, hogy téves az időérzékelésük. Ezek a PTSD utóhatásai.

A köztük működő humor akár életmentő is lehet az éles helyzetek levezetésére. Van egy sajátos fekete humoruk, például cukkolják az amputált lábú társat, hogy rossz lábbal kelt fel. Persze ha egy kívülálló ilyesmit mondana nekik, az problémás lenne. Rosszul esik, ha kívülállók kinevetik őket.

Volt példa erre?

Sajnos igen. Egyik srác mesélte, hogy két fiatal fiú a protézisén nevetett. Egy ilyen helyzet akár agresszív viselkedést is kiválthat. Utána persze nem a kölyök lesz a bűnös, hanem a veterán a szélsőséges reakció miatt. Lesznek még érdekes helyzetek az országban... Az a kérdés, hogy a társadalom hogy fog erre reagálni.

Egy ideális esetben a lakosságot is fel kellene készíteni, hogyan fogadják vissza őket.

Ha a lakosság megengedné, hogy felkészítsék. A társadalom nagy része közömbös. Ez rosszabb, mintha negatívan állnának hozzá. Ez a jelenség bármelyik háborúnál tapasztalható. Sok veterán küzd azzal az érzéssel, hogy már nem kell a társadalomnak. Holott ő megtette a kötelességét, odaadta az erejét, egészségét, és amikor visszajött, nem azt kapta, ami járt volna neki. Legyen szó akár az egyszerű tiszteletről is. De van olyan eset is, hogy valaki, akinek protézise van, vissza szeretne menni a harctérre, de nem engedik. Ez trauma számára.

Miért akar visszamenni?

Hasonló a helyzet, ami a támogató csoport esetén is: a veteránok megértésre találnak egymás között. Visszahúzza a szíve. Ezt nem lehet megérteni. Valahogy úgy van, ahogyan a tengerész, aki nem tud meglenni a szárazföldön.

De ez a háború is véget fog érni egyszer. Felmerül a kérdés, mi fog történni, ha ez a hozzáállás benne marad. Gondolom sokan szerződéses katonák lesznek. A civil szakmába való visszatérés sok esetben nem lesz kivitelezhető a PTSD és egyéb sérülések miatt. Egyszer, amikor agyagozás volt, a csoportvezető mondta, ezzel is megkereshetnék a kenyerüket. Mert van olyan veterán, aki agyagozásból él, és elég jól megy neki. Emellett a fronttársainak is segíteni tud.

Meg tudnád fogalmazni, milyen események váltották ki bennük a PTSD-t?

A poszttraumatikus-stressz szindróma jellemzően súlyosabb trauma után alakul ki. A katonák olyan helyről jönnek, ahol a halállal szembesülnek, ahol a bajtársaikat is elvesztik. Ez olyan erős stressz-hatást gyakorol a szervezetre, amely fizikai jelekben is megmutatkozhat, például alvás-, idő-, beszédzavarban. Sajnos az agresszió is ide tartozik, ami önmaga és mások ellen is irányulhat. Nagyon széles a skála, ugyanakkor teljesen kiszámíthatatlan módon alakul ki. A pszichológiatudomány szerint mintegy tíz évnek kell eltelnie a traumát kiváltó eseményektől, hogy valamennyire normalizálódjanak. De erre is mindig más és más választ kaptam a tapasztaltabb veteránoktól. Nem tudni, mi okozhat rohamot. Lehet olyan apróság is, mint egy hang, szag, valaminek a tapintása… Valakit már az is traumatizálhat, hogy akarata ellenére besorozzák. A tudat, hogy a nullára kell menni, hogy szembe kell nézni a halállal. Vagy akár az, hogy ő túlélte, akik meg vele utaztak az autóban, azok mind meghaltak, mert aknára hajtottak. A PTSD nem arról szól, hogy valami robban. Olyan embert képzeljünk el, aki ott van egy vagy több éve, és felhalmozódik benne a veszélyérzet, a robbantások, hogy túl reális a halálának lehetősége.

Úgy értesültem, nagy részük a kezelés után visszakerül a frontra.

A leszázalékolt veteránok a jelenlegi szabályok szerint nem mehetnek vissza. De vannak olyan sérültek, akiket visszaküldhetnek, ha valamennyire javul az állapotuk.

Nyilván nehéz úgy elengedni valakit, hogy tudod, elindult a gyógyulás útján, és visszaeshet. De ebben a helyzetben nem mi döntünk. Annyit tehetünk, hogy tartjuk vele a kapcsolatot, támaszt biztosítunk. Az ilyen kéréseknek viszont tőlük kell származniuk.

Mi az, ami életben tartja őket a nullán?

Az istenhit. Folytathatjuk azzal, hogy valaki várja otthon, hogy küzd valakiért, a szabadságáért, azért, hogy őt ne bántsák. Hogy az ellenség ne jusson el az otthonáig. Ezek a mindennapi motivációk. Volt olyan férfi, akin a reggeli futás segített. Lehet furán hangzik, hogy valaki a frontközelben fut, de neki ez adott energiát. Tudom, hogy leszerelt, de a futás az élete része maradt. És persze ott vannak azok, akik természetükből fakadóan tudják tartani magukat, ami erőt ad a bajtársaiknak is.

Azt hinnénk, egy ilyen helyzetben éppen hitét veszti az ember…

A többség a tapasztalataim szerint éppen a hitbe tud belekapaszkodni. Amikor ott vagy a lövészárokban, máshonnan honnan várhatsz segítséget? Meghalt egy fiatal ismerősünk, akinek nem is kellett volna bevonulnia, csak kötelességének érezte. Egy éve temettük. Közös barátunk mesélte, hogy egy héttel a halála előtt felhívta, és imát kért. Mintha megérezte volna, hogy ez már a vége lehet.

Ismerek olyat, aki a lövészárokban fekve, sebesülten, a halált várva a 22. zsoltárt imádkozta. Egy olyan emberről beszélünk, aki előtte abszolút nem gyakorolta a hitét. Végül megmentette egyik bajtársa, miközben lőtték őket. Csodával határos módon sikerült megmenekülniük. A kórházban tért magához. Annak emlékétől, hogy az ellenséges drón kering a feje fölött, és bármikor kivégezheti, valószínűleg nem fog egyhamar megszabadulni.

Persze olyanokat is ismerek, akik Istenről hallani sem akarnak.

Azt hiszem, mindegyikről egy egész könyvet lehetne írni. Mindegyik története nagy hatással van rám. Eleve az a tény megrázó, hogy egy egészséges férfi vagy nő, aki éli az életét, akinek vannak tervei, akinek van családja, hirtelen egy háborúban találja magát, ami kettétöri az életét.

Az orosz katonához hogyan viszonyulnak? Sok hírt hallani, hogy azt sem tudják, pontosan miért harcolnak…

Nagy részük nagyon jól tudja, miért harcol. Ennek ellenére hallottam, hogy az orosz katona elengedte az ukránt, pedig bánthatta volna. Gondolom, ukrán részről is vannak ilyen megnyilvánulások.

De ha azt olvasom a hírekben, hogy rakétatámadás érheti akár a nyugati megyéket is, akkor nem tudok szeretettel gondolni az oroszokra.

Van olyan ismerősöm, aki már nem hajlandó oroszul megszólalni, orosz zenét hallgatni…

Talán úgy lesz, ahogyan a második világháború után. Sokan utálták a németeket, a német nyelvet, de attól még az egy nép, egy nyelv. Rengeteg orosz nyelvű szakkönyvünket nem fordították le. Vagy azzal vesztegetem az időm, hogy fordítgatom, vagy – mivel értek oroszul – úgy tanulom meg. Ez abszurdum. Ezért bűnösök. Ez a legnagyobb vétkük azoknak, akik ezt a háborút kezdeményezték. És most nem arról beszélek, hogy testvér testvér ellen, hanem hogy nagyon nehéz elkülöníteni dolgokat. Évtizedek óta bele volt vésve az ukrán társadalomba, hogy orosz nyelv nélkül nem tud érvényesülni.

Visszatérve a PTSD-re, a hozzátartozók milyen problémákkal találhatják szemben magukat egy frontot megjárt családtag esetén?

Egy idegen embert kapnak vissza. Jászberényi Sándor írja az egyik könyvében, hogy aki egyszer elment, az már nem tér vissza ugyanúgy. Az események nem érnek véget a hazajövetellel – bennük tovább folytatódik a háború.

Azért fontos a családtagokkal is foglalkozni, hogy megértsék, szerettük min is megy keresztül. A negatív viselkedés nem segít abban, hogy az érintett visszakerüljön a mindennapi életbe, annál inkább a több megértés, türelem, szeretet, odafigyelés.

Netán veszélyesek a frontot megjárt sokkos állapotokat megélt katonák a szeretteikre nézve?

Ha előkerül az alkohol, az lehet probléma. Előhozhatja az extrém igazságérzetet, agressziót. Nem biztos, hogy az érintett felindultan azt látja maga előtt, aki valójában ott van, mert másképp érzékeli a valóságot.

Egyébként a nőknek, a katonafeleségeknek is van csoportjuk. Az egyik ilyen csoportban fordult elő, hogy néhány férj nem akarta elengedni a feleségét. Nem értették, miféle stresszben lehetnek a nők. Hiszen a férfiak háborúznak.

Természetesen vannak, akik felfogják, hogy a nőknek is megvan a saját frontjuk. Ha nyitottak, szervezünk nekik programot. Ukrajna szerte vannak online csoportok, ahol özvegyek, hasonló cipőben járók őszintén meg tudják beszélni, ki mit és hogyan él meg, pánikrohamtól kezdve az alvászavarig. De sokan egyedül próbálják megoldani a problémáikat, nem beszélnek róla senkinek.

Szégyellnek segítséget kérni?

Kárpátalján szégyen szakemberhez fordulni. Ha valaki így tesz, az az első gondolatom, hogy nem innen származik. A kelet-ukrajnai menekültek nyitottabbak, de ott is gyakori a szégyen, inkább a templomba járást preferálják. Kárpátalján is elintézik annyival, hogy elmennek a paphoz, áldást kérnek. Tudjuk, ez is sokat számít, de vannak helyzetek, amikor egy segítő beszélgetés, lelkigondozás ezt kiegészíti.

Sok kelet-ukrajnai menekült telepedett le Kárpátalján. Hogy férnek meg egymással?

Akik nem agresszívak, nem problémások, azokat elfogadják. Hoztak magukkal egy pozitív értelemben vett kreativitást is. Éttermek, magániskolák, óvodák nyílnak. Úgy érzem, ezek az emberek valamivel bátrabbak a vállalkozások terén. Nyilván aki kizárólag a saját törvényeit próbálja érvényesíteni, azoktól idegenkednek. Említsük a szélturbinákat, amit most a hegyekre akarnak helyezni. A keletről jövő cégek gazdagok, hatni tudnak az itteni törvényhozásra is. Kérdés, hogy a kárpátaljaiak ezt hogyan fogadják, hogyan fognak ezzel együttélni.

Az is kérdés, hogy a magyarság meddig állja a kihívásokat. Sokan már a koronavírus előtt elmentek külföldre dolgozni a megélhetés miatt. 2014-ben is voltak gondok, csak valahogy elcsitultak. 2022-ben durvult a helyzet. Érezhető, amikor egy kisebbség eltűnik... Az is űrt hagyott maga után, amikor a kilencvenes években elmentek a svábok Németországba.

Sok kelet-ukrajnainak orosz az anyanyelve is…

Nem kell messzire mennünk, vegyünk egy teljesen átlagos kárpátaljai családot. Az anya magyar, az apa ukrán, megszületik a kisgyerek, néhány hónapos, és elé teszik a telefont. Nézi az orosz rajzfilmeket. Ha ez a gyerek elkezd beszélni, akkor mi az anyanyelve? Úgy nő fel, hogy oroszul kommunikál. És akkor magyar iskolába megy, ahol nem érti a nyelvet, és a tanároknak oroszul kell beszélniük hozzá. Szerintem az vallja magát orosz anyanyelvűnek, akinek onnan erednek gyökerei. Természetesen más ott a helyzet, ahol az egyik szülő orosz, akkor már nem csoda, ha a gyerek is orosz anyanyelvűnek vallja magát.

Vajon érzületben is orosz?

Inkább kárpátaljai. Vannak, akik orosz anyanyelvük ellenére Ukrajna mellett állnak ki.

Hisznek az ukránok a győzelemben?

Őszintén szólva nem tudom, miben hisznek. Sokat ront a közömbösség, vannak akik belefáradtak, vannak akik reménykednek. Az idősebbek egy része visszasírja a Szovjetuniót, mert az milyen jó volt. De így a Római Birodalmat is vissza lehet sírni. Ilyenkor mindig azt mondom, a jelenre és a jövőre kell koncentrálni, mert ami történt az megtörtént, azon már nem tudsz változtatni. Sajnos ritka a pozitív gondolkodás, mert a háború előtti megélhetési gondok még mindig rá vannak telepedve az emberekre. Most a biztonságért is aggódni kell.

Hosszú távon milyen hatása lehet a háborúnak?

Ez a háború sok évtizedbe fog kerülni. Előreláthatóan sok ember fog különböző szakemberek segítségére szorulni. Már most rengeteg a traumatizált kisgyerek, akiknek a mindennapjaikhoz tartoznak a légvédelmi szirénák, a rakétarobbanások. Ebben nőnek fel. Amikor menekültekkel kezdtünk dolgozni, ott a gyerekek nagyobb része háborúsan gondolkodott.

Ez mit jelent?

Ha rajzoltak, akkor ott volt a tank, a puska. Szerencsére ott volt a napocska is, de a fegyverek domináltak. Tudják, milyen repülőgép, rakéta mennyi idő alatt repül el.

Augusztus 21-én hajnalban Munkácsot is rakétatámadás érte. Ezt hogyan élted meg?

Hajnalban arra ébredtem, hogy a szobában kicsapódott az ajtó. Nem volt nyitva semmi, ami huzatot okozhatott volna. Akkor eszembe jutott, amit a menekültek meséltek, hogy rakétatámadáskor az ajtók ki szoktak csapódni. Aznap nem mentem sehova. Nem mondanám, hogy féltem, csak furcsa volt, hogy ez megtörténhetett.

Ezzel tehát Kárpátalján is valósággá vált a háború?

Már belefásultunk, már nincs erőnk félni. Attól, hogy jobban felkapjuk a fejünket, az nem változtat azon, hogy nincs hova elbújni. Az óvóhelyek nincsenek jól kialakítva, például több kijárata kell legyen, ha az egyiket eltorlaszolja a törmelék, a másikon ki tudj menni. Vannak olyan fegyverek, melyeknek a mélység nem mélység, robban az is, ami a ház alatt van. Sajnos Ukrajna-szerte volt rá példa, hogy nem élték túl az óvóhelyi lövést.

Az Életem Fájában mit tartasz az eddig elért legnagyobb eredményeteknek?

A végleges eredménytől még messze vagyunk, de nekem a kis sikerek is sokat számítanak. Például amikor egy program elején az illető nem ad semmilyen visszajelzést, mélyen magába van zuhanva, viszont este a kutyás programon már elmosolyodik. Ha egy olyan ember, akinek tömegfélelme van, és a három nap után ki mer menni a városba, az szintén sikerélmény. Olykor provokatív pszichológiát kell bevetni a foglalkozások alatt, hogy kibeszéljenek bizonyos érzéseket.

Nagyon szeretem a metaforikus kártyákat. Amikor valaki elakad, egy kép vagy szín előhozhat valamit, amitől ismét beszélni kezd. És erre már lehet építeni, több kérdést feltenni. Vagy ott van a virágterápia, mely során csokrokat, aromás tasakokat készítenek. Annak idején a menekültekkel kezdtük el. Az illatok, az érintés, a virágok szétválogatása mind a terápiás folyamat része. Megtörtént, hogy egy nő, aki hozzávetőlegesen egy évig nem beszélt, éppen a virágterápia során kezdett el beszélni. De említhetném a festést is. Ismerek katonát, aki festés által tudta megfogalmazni, mit jelent neki a háború.

A kamilliánusokkal szoktunk jótékonysági szállítmányokat küldeni Kelet-Ukrajnába, ilyenkor segítenek a pakolásban. A kisebb feladatok által éreztetjük velük, hogy szükség van rájuk, számítunk rájuk, és pont olyan fontosak, mint bárki más.

A te megfogalmazásodban mi a háború?

Az emberiség legsötétebb oldala. Negatív, szükségtelen. Valami sötét, ami hasonlóan sötét dolgokat szül.

Rengeteg kettétört sorsot láttam. Nagyon csodálom azoknak a kitartását, akik ennek ellenére igyekeznek lábra állni, látják az élet értelmét. Sokszor kérdezik, miért engedi Isten a háborút. De én nem látom benne Istent. Ez az emberek döntése. Azt mondom, aki boldog és van benne szeretet, az nem fogja elvenni a másik területét, bármijét. Egészséges ember nem választja az ölést, a megfélemlítést.