Kopriva Nikolett Sepsiszentgyörgyön írta meg a háborús Kárpátalját: Valósággal előbugyogtak belőlem ezek a versek

Talán vagytok a címe a legutóbbi, harmadik kötetednek, hogyan találtál rá a témájára?

2022 végén kezdtek körvonalazódni a kötet irányvonalai. Másfél év alatt három meghatározó dolog történt az életemben: 2021 októberében elvesztettem a nagymamámat, 2022 februárjában kitört az orosz-ukrán háború, decemberében pedig elköltöztem Magyarországról, hátrahagytam az akkori életemet. Valahol ezekben az eseményekben gyökerezik a Talán vagytok, sok mindent újra kellett gondolnom. 2022 végén rövidebb időre hazautaztam Munkácsra, akkor pont egy áramkimaradásos időszak volt, naponta csupán kétszer kapcsolták be két-három órára. A korai sötétedés után zseblámpával jártunk a városban a közvilágítás hiánya miatt. Megrázó tapasztalat volt, akkor kezdtem a háborús versek felé fordulni. Ez, valamint a gyászciklus szabták meg a kötet hangját, a kettő számomra erősen összefügg.

Mennyire látod egyfajta gyászmunkának, feldolgozásnak a kötetet?

Annak érzem. Valósággal előbugyogtak belőlem ezek a versek, mintha mindenképp meg kellett volna születniük. Nem szeretem a szót, de eleinte kicsit terápiás volt számomra az írás. Érdekes, egyik kötetet sem írtam meg ilyen gyorsan. Eleinte csak motívumokat határoztam meg, melyekbe kapaszkodni tudok. Ilyen volt például a bogár, a madár, a kert, a halál és a túlvilág együttese.

A bogarakra én is felfigyeltem, akartam is kérdezni, hogy hogy találtál rá erre a képre?

Volt egy borzalmas albérletem... Fél évet laktam benne, a dobozokból sem pakoltam ki, annyira rettenetes volt. Mindent megmásztak benne a bogarak. Ha véletlenül kint hagytam az ételt, másnapra benne voltak, ott tanyáztak a sarkakban, a ruháim között. Borzasztó volt. Ilyen hétköznapi dolgokból is motívum képes születni. A verseimet gyakran képekből vezetem le, vagy képet próbálok teremteni bennük, ez a módszer sokszor segít az írás során.

Főleg a kötet első, háborús ciklusa kapcsán volt az az érzésem, hogy mintha felülről tekintenél a városra, a megváltozott terekre, az emberekre. Mennyire dokumentálódtál, mennyire gyűjtöttél mondjuk ezzel a témával kapcsolatos történeteket másoktól is, vagy mennyire a saját tapasztalataid ezek?

Részben a sajátjaim. Minden hazautam során változott a város hangulata, kisugárzása. Míg 2023-ban láttam valamennyi reményt, lelkesedést az emberekben, mára már inkább a sötétség, komorság jellemző. Hallottam sok történetet, a családom is kapcsolatban van kelet-ukrajnai menekültekkel, illetve én is találkoztam néhánnyal a közvetlen környezetemben, vagy úgy, hogy eljuttattak hozzájuk. 2022 nyarán a Magyar Írószövetség felkérésére készítettem egy szociográfiát, többnyire segítő szakmákban dolgozókat kérdeztem kárpátaljaiságról. Természetesen felmerült a háború is. A könyv kiadása elhúzódott, ha minden igaz, idén végre megjelenik, bár az interjúk azóta jócskán vesztettek aktualitásukból. Bizonyos történeteket feldolgoztam, a sorok közé rejtettem a Talán vagytokban, ezek formálták a kötetet.

Akik olvassák a verseidet, látni fogják majd ennek a nyomait, de ha meg kellene fogalmazd, mit mondanál, számodra milyen tanulságai voltak ennek az interjúsorozatnak? Mi volt az, amit ezek a beszélgetések megmutattak neked a korábbi otthonodból?

A legmegrázóbb, hogy hogyan csúszik ki emberek lába alól a talaj egyik pillanatról a másikra különböző politikai döntéseknek köszönhetően. Kárpátalján nehéz megélni, a háború előtt is nehéz volt. Családok szakadtak szét, generációk nőttek fel apa vagy anya nélkül, mert az otthoni fizetésből nem tudták eltartani a családot. Erre az egyébként sem fényes helyzetre jött rá a háború. Az interjúk során beszéltem olyanokkal, akik már az első napon útnak indultak, és olyanokkal is, akik a maradás mellett döntöttek. Érdekes volt hallani, kinek mi a prioritás, ki milyen hatásra dönt az elvándorlás vagy a maradás mellett, akár a végsőkig. Elképesztően erős emberek, kicsit túlélőkként tekintek rájuk.

17 éves korodig éltél Munkácson, milyen volt akkor ez a város, és milyennek láttad később?

Varázsváros volt, a világa nagyon közel áll hozzám. Minden porcikáját szeretem, a macskaköveit, a folyóját, a várát, a Klastrom-hegyét. Kissé mágikusan van jelen az emlékeimben is, ahogyan a gyerekkor. Gyönyörű és polgári, sok jó festővel, ebben a közegben volt szerencsém felnőni. A kisebbségi létből fakadóan nyilván kaptam egy nagy adag megfelelési kényszert, és a nyelvtől való félelmet. Magyar szót az utcán már akkoriban is ritkán hallottunk, főként csak templomban, iskolában, vagy piacon. Munkács jelentősen ukrán többségű város, ennek ellenére teljes mértékben az otthonom volt, nem éreztem, hogy ennek nem így kéne lennie.

Az évek során néhány havonta hazalátogattam, sokáig nem volt ezzel gond. Nehézségek a Covid-járvány idején kezdődtek, amikor másfél évig nem tudtam átlépni a határt, megrázó időszak volt ez is. Aztán a háború gyökeresen felülírta, átrendezte az életünket. Addig még reménykedtem, egyszer talán hazaköltözöm, bár egyáltalán nem arra tendált az életem. Jelenleg a halált látom ott. Rosszul hangzik, de sajnos így van.

Gondolom, hogy 2022 után még inkább elvándoroltak az emberek.

Rengetegen, viszont a magyar közösség egy része szerencsére így is megmaradt. Múlt év októberében volt egy munkácsi könyvbemutatónk a férjemmel, Miklóssi Szabó Istvánnal, sokan eljöttek, megtelt a nagyterem. Jó volt látni, hogy van igény ilyen rendezvényekre, hogy összetart a közösség.

Említetted a nyelvtől való félelmet, amivel tudok azonosulni, mert itt Erdélyben is jellemző, hogy a magyar fiatalok szívesebben szólalnak meg angolul, mint románul, mert a román esetében inkább érzik a stresszt, hogy helyesen beszélnek-e vagy sem. Erre a félelemre gondoltál?

Igen. Egy időben amikor boltba mentem, leírtam egy cetlire, mit kell majd mondjak az eladónak, véletlenül se ejtsek hibát, ne nézzen senki csúnyán. Pedig sosem kaptam ilyen nézéseket, amennyire kellett, mindig meg tudtam nyilvánulni ukránul. Valamiért mégis félelemmel, idegenkedéssel kezeltem, annak ellenére, hogy a családom egy része el van ukránosodva, sok ukrán és orosz szót hallottam gyerekkoromban. A családi asztalnál megszokott, hogy váltanak a nyelvek között, hogy egy történet magyarul kezdődik, majd ukránul vagy oroszul van befejezve. Mindent értettem, de magyarul válaszoltam. Egyébként én is szívesebben használom az angolt, 12 éve nem élek otthon, felejtődik a nyelv. Mostanában ukrán katonaköltők verseit fordítom, hogy felelevenítsem valamennyire.

A te eseted, hogy sokszor kerülted azt, hogy ukránul szólalj meg, általában is jellemző a munkácsi magyar fiatalokra? Egyáltalán vajon mitől alakulhat ki ez a félelem, hogy helyesen beszélj ukránul, miközben gyakori a kontaktus ezzel a nyelvvel?

Sajnos azt látom, lassan magyarul felejtenek el beszélni az emberek. Akcentussal szólnak olyanok is, akiken korábban nem vettem észre. Sokan asszimilálódtak, ez történik, ha alig néhány százaléka magyar a városnak – az új adatokat nem is tudjuk –, ha folytonosan rá vannak kényszerülve az ukrán beszédre. Az iskolában, a cserkészeseményeken, a Munkácsy Mihály Magyar Ház eseményein nyilván találkoznak egymással a magyar közösség tagjai, de az utcán, az egyszerű élethelyzetekben már inkább az ukrán nyelv dominál.

Visszatérve a verseskötetedhez: a Talán vagytok versei nagyrészt már Sepsiszentgyörgyön íródtak. Mennyire befolyásol, hogy épp hol vagy, amikor írsz, vagy milyen hatással volt rád Sepsiszentgyörgy?

Nagyon szeretem, Munkácsot idézi bennem. Érdekes volt ismét kisebbségi létbe kerülni, ugyanakkor tömbmagyarságba. Ez teljesen más ahhoz képest, amit annak idején megtapasztaltam. Erdélybe költözésem előtt évekig egy tanyán éltem Magyarországon, pozitív hatással volt rám az is, hogy Sepsiszentgyörgyön újból városban találtam magam. Na meg hogy nagyon szerelmes voltam, és vagyok. Mindez jó körülményeket adott a Talán vagytok megírásához. Valamilyen módon mindig hatott a verseimre a hely, ahol éppen éltem. Az előző két kötetemben például a tanyavilág természetközelisége, vagy amikor igazán terhessé vált ez a természetközeliség. A Talán vagytokban már sokkal városiasabb versek olvashatók. Ám ezeket a hatásokat gyakran csak utólag veszem észre.

Mi emlékeztet Sepsiszentgyörgyben Munkácsra?

Az erős polgáriasság, a macskakövek, de akár az emberek közvetlensége is, hogy van kihez szólni, hogy olykor valahonnan jön egy cinkos mosoly. Magyarországon ezt kevéssé tapasztaltam. Pedig itt is rendkívül zárkózottak tudnak lenni az emberek. Talán a zárkózottságom összhangban van az övékével, ezért érzem rokonlelkeknek őket.

Hogyan fogadták a kötetet Munkácson, ott, ahol tényleg érintettek az emberek a háborúban?

Sok fogyott belőle, ezért úgy hiszem, jól. Ám régebben valahogy jellemzőbb volt beszélgetni egy-egy versről, gyakrabban kerestek fel, szólítottak meg miattuk. Mostanában ritkább, elvétve akadnak kivételek, de olykor nagyon hiányzik a visszacsatolás.

A férjeddel, Miklóssi Szabó István íróval létrehoztatok egy Facebook-oldalt, ahol a szövegeitekből olvastok fel, éppen ez volt a cél, hogy könnyebben eljussanak a közönséghez?

Igen, elsősorban azért hoztuk létre a Hangoldalt, hogy kapcsolatba kerüljünk az olvasókkal. Szerencsére kaptunk visszajelzést olyan emberektől is, akik egyébként nem olvasnak verset vagy prózát, elmondásuk szerint sokkal könnyebben tudtak kapcsolódni a műhöz. Érzésünk szerint az ötlet célt ért.

A családod tagjaitól milyen visszajelzések érkeztek? A gyászfolyamat részben az övék is, és a kötet róluk is szól, például az öt országban című vers pont arról szól, hogy a család mennyire szét van szóródva. Milyen volt nekik ezt a kötetet olvasni?

Tetszett nekik, a családnak általában minden tetszik. Vannak versek, amelyekhez különösen tudnak kapcsolódni, például ilyen az általad említett öt országban, vagy az ami következik, amelyben azokról a férfiakról írok, akik arra várnak, hogy megöregedjenek, mert 18 és 60 év között nem léphetik át a határt, elvihetik őket katonának, vagy már el is vitték.

Az előző kötetedről, a Kővé zsugorodott országról olvastam, hogy ebbe is bekerültek háborús versek, de utólag, tehát már azelőtt elkezdted írni, hogy kitört volna a háború, mégis ezek szerint volt benne valami, ami azt előrevetítette.

Igen, a Végül csak a madárraj című versem esetében például utólag jöttem rá, mennyire előrevetítette. Már akkor benne volt a feszültség a levegőben, a szétszakadás a családokban, emiatt szinte háborús hangulatot ölt. A Kővé zsugorodott ország viszonylag sokat várt a kiadásra, emiatt belekerültek 2022 februárja után írt versek is. Fő témája nem a háború, mégis első helyen említik a kötet kapcsán.

Az otthontalanság, az otthonkeresés a fő témája a Kővé zsugorodott országnak. Végül megfogalmaztad magadnak azt, hogy számodra mit jelent az otthon?

Sokáig hittem, hogy Munkácsot jelenti. Amikor Sepsin is otthonra találtam, rájöttem, két otthonom is lehet egyidőben. Valójában mindig ezt a második otthont kerestem, mert az ősotthon adott volt. Ám a szétszakadás, hogy a család egyik része Ukrajnában, másik Magyarországon, harmadik Romániában, negyedik Németországban, és még sorolhatnám, rámutatott, hogy talán az az otthon, ahol egyszerre vagyunk. Nagy ritkán sikerül mindannyian találkoznunk, akkor érzem, hogy otthon vagyok. Talán közhelyesen hangzik, de így van.

A konkrét helyszínekhez vagy tárgyakhoz nagyon tud kötődni az ember, erre például kíváncsi lennék, hogy az ezekhez való viszonyulásod megváltozott-e amiatt, hogy sokat költöztél, sokat utaztál. A verseidben is felbukkannak olyan helyszínek, mint például a nagymama kertje.

Ragaszkodó ember vagyok, nemcsak személyekhez, hanem tárgyakhoz is. A költözéseim során mindig megvoltak a kapaszkodóim, amelyeket cipeltem magammal. Időközben ez változott, főként a halál miatt. Amikor elment az első nagymama, majd a másik nagymama, aztán a nagypapa is, és láttam az üres házat, a sok elárvult tárgyat, jócskán megváltozott a tárgyakhoz való ragaszkodásom. Megrázó volt látni a kiüresedett házakat, a gazdátlan tárgyakat, talán ma már emiatt tudok könnyebben elengedni egy szeretett könyvet, csészét, ruhadarabot. Jó volt beléjük kapaszkodni az évek során, minden egyes költözésnél újra felépíteni a szobát, amelyből eljöttem, segítettek otthon érezni magam egy kollégiumi szobában, egy albérletben. Valójában azonban nincs nagy jelentőségük.

A menekülés kapcsán ez egy elég fájdalmas kérdés, hogy mit vihet az ember magával és mit nem.

Amikor a menekültekkel találkoztam, nagy részüknek már a háza sem állt, mégis volt, aki visszautazott betakarítani a krumplit a lerombolt ház mellől. Számomra ez elképesztően fájdalmas. A ragaszkodás ott van, még ahhoz is, ami már szinte nincs.

Ha már nem lenne háború, akkor visszaköltöznél Munkácsra?

Elengedtem, inkább látogató vendég vagyok ott. Számomra mindig fontos volt, hogy a nyelvemen tudjak megnyilvánulni, Sepsiszentgyörgyön ebből a szempontból is otthon vagyok. Munkácson ez sajnos lehetetlen, nem tudnám feltalálni magam. Arról nem is beszélve, hogy ha egyszer véget érne a háború, még rengeteg év kellene, amíg lábra áll az ország, amíg újból élhető lesz. Jelenleg élhetetlennek tartom, csodálattal tekintek azokra, aki ott maradtak.