Cigánynak lenni méltóság: erdélyi tanulságai is lehetnek a budapesti Roma Büszkeség Napjának

Budapesten ismét megtartották a Roma Büszkeség Napját, azt a civil jogvédő eseményt, amelyet még Setét Jenő polgárjogi aktivista indított el több mint egy évtizede. A felvonulás és a záró rendezvény ma már nemcsak a roma közösség identitásáról szól, hanem arról is, hogyan reagálnak a résztvevők az aktuális politikai és társadalmi folyamatokra. Idén a központi üzenet az úgynevezett önazonossági törvény visszavonása volt, amely sokak szerint intézményesíti a kirekesztést.

A felszólalók között civil szervezetek vezetői, politikusok és közéleti szereplők is megjelentek, de a rendezvény megtartotta eredeti jellegét: nem pártpolitikai, hanem közösségi kiállás volt. A „Semmit rólunk nélkülünk” szlogen most is azt hangsúlyozta, hogy a romák nem csupán tárgyai, hanem alakítói is kell legyenek a róluk szóló döntéseknek.

Riporterként nehéz nem feltenni a kérdést: miért nincs hasonló nap Erdélyben? Miközben Kolozsváron már évek óta rendeznek Pride-ot, és lassan természetessé válik, hogy az LMBTQ-közösség a nyilvánosságban is kiáll magáért, a roma közösségnek nincs ilyen ünnepe. Pedig lenne rá ok és igény, hiszen az erdélyi magyar anyanyelvű romák mindennapjai tele vannak kisebb-nagyobb jogcsorbításokkal, a nyílt szegregációtól kezdve a mindennapi előítéletekig. Egy roma büszkeség napja itt is erős jelzés lenne: a romák nemcsak a társadalom peremén, hanem annak alakítóiként is jelen vannak.

Az önazonossági törvény elleni tiltakozás

Az idei Roma Büszkeség Napja elsősorban a tavasszal elfogadott magyarországi önazonossági törvényről szólt, ami lehetőséget ad az önkormányzatoknak arra, hogy helyi rendeletekben korlátozzák, ki költözhet a településükre. Bár a törvény szöveg szinten az etnikai diszkriminációt nem engedi meg, több helyen mégis olyan feltételeket vezettek be, amelyek elsősorban a romákat érintik hátrányosan. Taktaharkányban például középfokú végzettséghez kötötték a beköltözést, Kiskunhalason a polgármester azt vetette fel, hogy büntetett előéletűek ne kaphassanak letelepedési engedélyt, Mezőkeresztesen pedig a helyi kormányhivatal kaszálta el a rendeletet.

A felszólalók szerint ez a gyakorlat egy új szintje a kirekesztésnek. Berki Judit szociálpolitikus úgy fogalmazott: „Az önazonossági törvény kirekesztő, mert eleve elrendelés gyakorlatát alkalmazza. Születéskor beskatulyáz, esélyt sem ad a felemelkedésre.” Szerinte a jogszabály megállítja a mobilitást, és olyan, mintha „le lennének kötözve” a romák: tanulással, munkával sem tudnának előrébb jutni.

Oláh József, a Méltóságot a Romáknak Mozgalom vezetője még élesebben fogalmazott: „Ez az újkori magyar történelem szégyenfoltja, Európa szégyenfoltja. Az Unióban nincs még egy ilyen gyalázatos törvény, mint ez.” Azt is hozzátette, hogy ha a parlament 30 napon belül nem vonja vissza a jogszabályt, a Közigazgatási és Területfejlesztési Minisztérium elé szerveznek tüntetést.

Karácsony Gergely főpolgármester a törvényt a „hétköznapi fasizmus” példájának nevezte. Úgy látja, az állam elvett minden valódi döntési jogkört az önkormányzatoktól, de cserébe felhatalmazta őket arra, hogy saját honfitársaikat szűrjék meg. „Bármi is volt ennek a törvénynek a szándéka, biztos, hogy az egyik leggyalázatosabb jogszabály, amely a romákat távol tartja saját hazájuktól” – mondta.

A budapesti felszólalások így egyértelműen arról szóltak: a törvény intézményesíti a kirekesztést. És bár formálisan a helyi közösségek védelméről szól, valójában azokat rekeszti ki, akik eleve a társadalom legsebezhetőbb helyzetében vannak.

A közös emlékezet és a romagyilkosságok ügye

A menet másik központi üzenete az volt, hogy a 2008–2009-es rasszista gyilkosságsorozat emlékezete nem maradhat a romák belügye. A szervezők azt követelik, hogy február 23-a – a tatárszentgyörgyi támadás napja – váljon nemzeti emléknappá.

Oláh József főszervezőként részletesen kifejtette: „Másfél évvel ezelőtt progresszív civil barátainkkal kezdeményeztük, hogy a romák ellen elkövetett rasszista alapú terrorista támadássorozat áldozatainak emléknapján, február 23-a legyen a közös emlékezet napja. Mert az nem jó, és nem PC, hogy ez csak a mi gyászunk, a mi traumánk, csak mi emlékezünk. Ezt meghallotta Józsefváros önkormányzata, Erzsébetváros önkormányzata és a Fővárosi Közgyűlés is. Mi azt akarjuk és azt követeljük, hogy a magyar parlament, a magyar kormány is hallja meg.”

Berki Judit szociálpolitikus szintén a közös felelősséget hangsúlyozta, amikor interjúnkban Lakatos Menyhért gondolatát idézte: „Része vagyunk a nemzetnek, mint erdőnek a szélső fa. És az a szélső fa bármikor kivágható. Ha kivágják, a megmaradók lesznek a szélsők, és akkor újra kezdődhet a kirekesztés. Ezért a társadalmi szolidaritás, az egymásra figyelés fontossága a mindennapi részünk kellene legyen.”

A budapesti rendezvényen tehát világosan megfogalmazódott, hogy a romák elleni gyilkosságok nemcsak egy kisebbség tragédiái, hanem a teljes társadalom biztonságát és értékrendjét kérdőjelezik meg. És miközben Magyarországon most épp az emléknapért küzdenek, Erdélyben is fel kellene tenni a kérdést: hogyan jelenik meg – ha megjelenik egyáltalán – a kollektív emlékezetben a roma közösségek ellen elkövetett erőszak, a holokauszt, vagy a rendszerváltás utáni rasszista támadások.

Közös ügy lehetne ez az erdélyi romákkal

A budapesti rendezvényen több felszólaló is kitért arra, hogy a romák helyzete nem áll meg az országhatároknál. Lakatos Gusztáv, a Szolnok megyei roma önkormányzat vezetője például így fogalmazott: „Egyet ne felejtsünk el, az erdélyi magyarok, és azon belül is vannak romák, Magyarországból ott rekedtek, hát ők is büszkék arra, hogy ilyen lépéseket megteszünk, ki merünk állni. Értük is kiállunk, ez közös ügyünk, közös kiállásunk. Ugyanolyan problémákkal küzdenek ők is, mint mi itt Magyarországon.”

Erőss Gábor józsefvárosi képviselő ehhez személyes tapasztalatot is hozzátett: szerinte Budapest mindig befogadta azokat, akik a nagyvárosban próbáltak szerencsét, és közöttük sok erdélyi roma is van. „Találkoztam már erdélyi magyar ajkú romákkal is a kerületben, de találkoztam románul beszélő cigányokkal is. A Keleti pályaudvar közelsége miatt ez a városrész mindig is várta és fogadta az ideérkezőket.”

Az elhangzottakból világos, hogy a problémák nem különböznek élesen: a kirekesztés, a szegregáció, az előítéletek ugyanúgy jelen vannak Erdélyben is. A különbség inkább az, hogy ott nincs olyan nyilvános esemény, amely láthatóvá tenné a közösségi kiállást. Budapesten a Roma Büszkeség Napja évről évre erre ad lehetőséget, Erdélyben egyelőre hiányzik ez a fórum.

Közösségi kiállás és szolidaritás

A Roma Büszkeség Napja nemcsak a kirekesztés és jogcsorbítások elleni tiltakozás miatt fontos, legalább ugyanilyen hangsúlyosan benne van a rendezvény szellemiségében, hogy már a kezdetektől a szolidaritásról is szól. Az egyik visszatérő gondolat az volt, hogy a romák ügyét nem lehet a közösségen belül tartani, csak akkor van esély a változásra, ha többségi és kisebbségi szereplők együtt állnak ki.

Törley Katalin, a Tanítanék Mozgalom képviselője arról beszélt nekünk, hogy az oktatás a legfontosabb terepe ennek a küzdelemnek:
„A szegregáció szétveri a társadalmat. Törvényileg ugyan tiltva van, de valójában egyre több szegregált iskola jön létre, és a hatalom mindezt tűri. Gyerekek tízezreinek, akár százezreinek a jövőjét teszik tönkre. Pedig az együttnevelésből mindenki profitálna, a roma gyerekek és a többségi társadalom is.”

Mohácsi Erzsébet, aki korábban iskolai szegregációs pereket vitt, majd családjával Angliába költözött, szintén arról beszélt, hogy Magyarországon és a régióban milyen nehéz nyíltan roma identitással élni: „Angliában büszke roma lehetek, büszke magyar lehetek. Itthon ezzel szemben évről évre egyre súlyosabb teher romának lenni. A hétköznapi atrocitásokat a gyerekeim is megtapasztalták: a boltban, a strandon, vagy amikor egy taxis nem akart felvenni minket.”

Nagy Szabina, aki a tánccsoportjával érkezett az eseményre, kihangsúlyozta: „Számomra nagyon fontos, hogy a közösség, a kívülállók is lássák: mi, romák is kiállunk magunkért és ugyanúgy emberek vagyunk, mint bárki más. Gyakran kétszer annyit kell küzdenünk, de ez nem jelenti, hogy ne lennénk képesek elérni a céljainkat. Az üzenetem az, hogy adjunk lehetőséget mindenkinek, a romáknak is, és ne ítéljünk előre senkit.”

Berki Judit szociálpolitikus szavaiban az a tapasztalat is benne volt, hogy a kirekesztés logikája mindig tovább gyűrűzik: „Ha kivágjuk az erdőben a szélső fákat, a megmaradók lesznek a következők. Ezért a társadalmi szolidaritás az egyetlen út: egymásra figyelve tudjuk csak megállítani a kirekesztést.”

A megfogalmazott üzenetek szerint nemcsak a romáknak kell hallatniuk a hangjukat, hanem mindenkinek, aki hisz egy befogadóbb társadalomban. Budapesten idén is az volt az erős, hogy a romák nem egyedül álltak ki: mellettük voltak pedagógusok, önkormányzati vezetők, civil partnerek. A beszédekben újra és újra visszatért a gondolat, hogy a kirekesztést csak közös kiállással lehet megtörni, és hogy a közösségnek nemcsak joga, hanem kötelessége is meghatározni, mit vár el a többségtől. Erdély számára, az erdélyi romák számára ez lehet a legfontosabb tanulság: ki kell menni az utcára, meg kell fogalmazni, mit kér és mit követel a roma közösség, és ehhez partnereket kell találni a többségi társadalomban is. A budapesti példából látszik, hogy öntudatosan, nyilvánosan, közösen fellépve nemcsak tiltakozni lehet, hanem a büszkeséget és a méltóságot is láthatóvá lehet tenni.